„Fontos, hogy átéljék a zene örömét”

Az ének-zene oktatását miben érintették az elmúlt évek közoktatási átalakításai? Ha tehetné, akkor Ön milyen átalakításokat vezetne be annak érdekében, hogy az ének-zene jobban jelen legyen a diákok mindennapjaiban?
Ami az ének-zene tantárgyban változott: az óraszám némiképp emelkedett az alsó tagozaton, így ott mindegyik évfolyamon heti két óra jut hivatalosan a tantárgyra. A NAT és a kerettanterv átalakítása egyébként e tantárgyban nem hozott alapvető változást. A mindennapos éneklés ötlete az, ami körül viszont felkorbácsolódtak az indulatok. Az biztos, hogy a zenében örömüket lelő óvodapedagógusok, tanítók mindennapjaiban eddig is jelen volt a zene, ha pedig még maga az igazgató is zeneszerető, valóban minden nap átjárja az egész intézményt a zene öröme. Kevésbé tudom viszont elképzelni, hogy központi ukázra ez ugyanilyen sikerrel működhetne. Bár személyesen a művészetek közül nekem a zene áll mindenek fölött, ugyanakkor – vagy talán éppen azért, mert bele tudom magam képzelni más helyébe – nem látom be, hogy miért kellene a zenét más művészetek fölé helyezni. Elgondolkoztató például, hogy több országban a különféle művészeti ágakat kötelezően választható tantárgyi blokként kínálják fel a középiskolás diákoknak. „Mindennapos éneklés” helyett „mindennapos művészetet” javasolnék inkább én is – de azt is inkább facilitálva, mintsem központi vezényszóra.

A zenepedagógia mellett a fejlesztőpedagógia a szakterülete: hol érintkezik e két diszciplína egymással? Miben lehetnek segítségére az ének-zene oktatásnak a fejlesztőpedagógia módszerei?
A zenei, illetve általánosságban a művészeti tevékenység képességfejlesztő és személyiségformáló ereje olyan evidencia, ami az ókortól napjainkig végigkíséri a nevelés iránt érdeklődő gondolkodókat. A dalos játékok, amelyeket a szülők és a gondozók játszanak a gyermekkel, majd később a gyermekek egymás közt, ösztönösen azokat az impulzusokat adják, amelyek a fejlődést leginkább szolgálják az adott életkorban. Nem véletlen, hogy e szokások valamennyi kultúrában hagyományosan részei a gondozási tevékenységnek, a felnőtt–gyerek, majd a társak egymás közti játékának. Ezek a játékok lehetőséget adnak a zenei élménnyel párhuzamosan a megfelelő észlelési és mozgásos tevékenységre, a társas élményekre, érzelmi biztonságra, a nyelvi és kognitív fejlődésre. Mindezek alapján inkább fordított irányú az összefüggés: a zenei nevelés módszerei lehetnek a fejlesztőpedagógia, illetve általánosabb értelemben a képességfejlesztés segítségére.

Miben kell másnak lennie egy XXI. századi énekórának? Mennyire állják meg a helyüket a klasszikus zenetanításai módszerek manapság?
A XXI. század tudásalapú társadalmában felértékelődött a kreativitás, márpedig a kreativitás fejlesztésének „királyi útja” a művészeti tevékenység, ami egyébként általánosságban is kedvez a munkaerőpiacon magasra értékelt úgynevezett „soft skillek” fejlődésének. Kodály szavaival élve: „a zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható”. Nem véletlen, hogy nincs és nem is volt olyan kultúra, amelynek ne lenne zenéje. A gyerekeknek, fiataloknak ma is igénye van a zenére, ebben nem változtak. Változtak viszont abban, hogy az Y és Z generációt nem lehet eredményesen tanítani a korábbi módon. Kodály koncepciója ma is irányt mutat, azonban a hétköznapi tapasztalatok mellett több kutatási eredmény is figyelmeztet az iskolai zenei nevelés problémáira. Bár számos értékes egyéni kezdeményezésről hallani, azonban ezek a kezdeményezések még nem épültek be széleskörűen az iskolai gyakorlatba. Szükség lenne minél több kísérleti programra és hatásvizsgálatra, amelyek a korszerű oktatási módszerek alkalmazásának tapasztalatait mutatnák be. Kodály a maga korában nem gondolhatott helyettünk például az IKT-eszközök alkalmazására, ezek szerepét nekünk kell megtalálnunk, ahogy az adaptív oktatás, a pedagógiai projekt, a kooperatív tanulás kapcsolódási pontjait is, hogy csak néhány példát hozzak napjaink pedagógiai szótárából.

A zenepedagógus-társadalom legszívesebben a zenei nevelés transzferhatásáról szeret hallani, olvasni. A megoldás felé azonban nem ez az út visz, hiszen a legszélesebb közvéleményben is köztudott, hogy a zenei nevelésnek önmagán is túlmutató jelentősége van, ezért a mostani helyzeten nem fog változtatni akárhány ezt bizonyító további kutatás sem. Ahelyett, hogy hárításként mi támasztanánk elvárásokat a társadalom értékrendjével szemben, előbbre vivő lenne a tanulságokat levonni az iskolai zenei nevelésnek a kutatások által jelzett problémáiból, és a kiutat keresni.

Hogyan készítik fel a hallgatókat az óvodai/iskolai mindennapokra? Mekkora hangsúlyt kap az ének-zenei képzés?
A képzésbe zenei alkalmassági vizsga alapján kerülnek be a hallgatók. Mind az óvodapedagógus, mind a tanító szakos hallgatók öt féléven keresztül készülnek fel a zenei nevelési feladatokra. Természetesen, ahogy bármely területen, a zenéhez való viszonyban sem egyformák a hallgatók, de általánosságban kijelenthető, hogy a képzés során a zene iránti attitűdjük pozitív, és e kurzusok a népszerűek közé tartoznak, sokan vesznek részt emellett még választható zenei kurzusokon, énekkaron, Karunk Zenés Színpadának munkájában is. Mindenképpen fontos az, hogy maguk is átéljék a zene örömét, hiszen ez az alapja annak, hogy a gyerekek felé hitelesen közvetíteni tudják.

Érdekes tapasztalat számomra, hogy a tanítók ének tantárgy-pedagógiai felkészültsége adott esetben még az esetleges zenei készségbeli hiányosságokat is kompenzálni tudja. Mivel több tantárgy pedagógiájával is tisztában kell lenniük, azt gondolom, hogy ez olyan általánosítható tudássá válik, amit az énekórákon a zenei képességek fejlesztésében is magas szinten tudnak hasznosítani. A tanító egész napját az osztályával tölti, és az így kialakult érzelmi tőke hitelesít bármilyen tanulnivalót. Ebben az életkorban a motiváció ugyanis a szeretett felnőtthöz való kötődésen alapul. Lehet, hogy a zeneelméletről kevesebbet, a gyerekekről viszont többet tudnak az óvodapedagógusok és tanítók, mint a szakos tanárok.

Nem ének-zenei specializációjú intézményekben hogyan lehet kiemelni a tehetséges gyerekeket? Mikor kell vagy kellene elkezdődnie a tehetséggondozásnak?
A zenei tehetség a legkorábban megnyilvánuló tehetségtípusok egyike, azonosításában a legjobb támpont a közhiedelemmel ellentétben nem mindig a tiszta éneklés, sokkal inkább a zene iránt már a korai életkorban megnyilvánuló rendkívüli érdeklődés. Az óvoda és az iskola feladata és felelőssége ezt észrevenni, az érdeklődést támogatni, és ha ez szükséges, a szülőket bíztatni, hogy minél előbb, de lehetőleg 8-9 éves koráig zeneiskolába írassák a gyereket. Magyarországon talán a legfontosabb a kodályi vívmányok közül a zeneiskolai hálózat, ami köznevelési intézményként széles körben teszi elérhetővé a hangszertanulást.

Hogy tud együttműködni a tehetséggondozás során a szülő és a pedagógus?
Sajnos a hazai pedagógiai kultúra egyik nagy hiányosságaként észlelem, hogy az iskola és a szülők közti, kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló együttműködés, partneri viszony még nem magától értetődő. Ennek fontossága teljesen független attól, hogy a gyerek miben tehetséges, miben átlagos vagy éppen milyen hiányosságai vannak.

Az elmúlt években a tehetségkutatástól hangos a média: mi a különbség a tehetségkutatás és a tehetséggondozás között?
Nem igaz az a közhely, hogy a tehetség úgyis utat tör magának. Emögött sokkal inkább a szűkebb-tágabb környezet önfelmentése érhető tetten, ahogy az egyént magát teszi felelőssé, ha a kedvezőtlen körülmények miatt nem tudja kibontakoztatni tehetségét. Csalóka az a látszat, amikor sikeres egyének visszaemlékezéseiben a leküzdött nehézségeikről olvashatunk. Tudni kell, hogy sokszorosa lehet azok száma, akikről éppen azért nem hallottunk, mert a kedvezőtlen körülmények miatt nem válthatták valóra a bennük meglévő potenciált.

Valóban fontos, hogy a tehetségeket észrevegyük, hiszen ez előfeltétele a további fejlesztésnek, fejlődésnek. Ugyanakkor a tehetséggondozás etikájának alaptétele, hogy a tehetségek azonosítását célzó válogatásnak csak akkor lehet létjogosultsága, ha azt valamilyen tehetségfejlesztő, -gondozó programba való bekerülés indokolja, azaz önmagában a tehetségesnek címkézés nem szolgálja a tehetséges egyén érdekét.