„Fontos, hogy ezeket a dolgokat el tudtam mondani”

Önt március 15-én tüntették ki a Magyar Érdemrend középkeresztjével. Életműdíj ez, vagy valamilyen konkrét munkájához kapcsolható?
Erre csak ironikusan azt tudom mondani, főleg ahogy végignéztem az átadón a többi kitüntetettet, hogy egyszerűen arról van szó: megöregedtem. Úgy szokott ez lenni, hogy az ember egy bizonyos életkor után kap ilyen meg olyan kitüntetéseket. Ettől se több, se kevesebb nem lesz, tehát én ezt a helyén kezelem.

Hogyan kezdett érdeklődni a történelem, a művelődéstörténet iránt?
Az ilyen érdeklődés általában a családi hagyományok és a személyes hajlandóság alapján jön létre. Én nem gimnáziumban, hanem technikumban érettségiztem, de aztán teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy semmi közöm a műszaki tudományokhoz. Így aztán Debrecenbe jelentkeztem, majd két év elvégzése után Budapesten történelem-német szakon fejeztem be az egyetemet. Az egyetem után középiskolában tanítottam, utána az Akadémiára kerültem tudományos segédmunkatársként, majd 1981-től az ELTE-re kerültünk mint kutatócsoport. Én ott később oktatói státuszba kerültem, és azóta is ott vagyok. Ennek már több mint harminc éve.

Tudna mondani olyanokat, akik tanulmányi évei alatt különösen nagy hatással voltak Önre?
Szakmailag voltak jó tanáraim, akiket becsültem. De éppen azért mentem el a művelődéstörténet felé az akkor és sok tekintetben ma is uralkodó kronologikus politikatörténet helyett, mert egy olyan időszakban végeztem az egyetemet, amikor a marxista történetírás összefüggéseiben nem láttam sok lehetőséget. Olyan területeket választottam, ahol a napi politikának és az ideológiának kevésbé volt szerepe. Ezért nem is emelnék ki senkit. Voltak jó tanáraim, akiktől sokat lehetett tanulni, de olyat, aki úgymond mesterként, műhelyvezetőként meghatározta volna a gondolkodásomat, a munkásságomat, nem tudnék mondani.

A felsőoktatásban eltöltött évtizedekre visszatekintve, hogyan látja, miként változott meg a rendszer?
A felsőoktatásnak a Kádár-rendszerben az volt a nagy problémája, hogy túl kevés embert engedett be, az évfolyamok 8–9 százalékát. Ebből a szempontból az 1989–90-es változás nagyon pozitív volt, de aztán elfajult a dolog. Az évfolyamok mostani 40–45 százalék közötti felsőoktatási beiskolázottsága ugyanolyan tévedés, mint a korábbi volt. Ott van a fejkvótarendszer is, vagyis egy intézménynek minél több gyereket fel kell vennie ahhoz, hogy a pénzügyi működése garantálva legyen, ez is torzítja a dolgokat. Én úgy gondolom, minden generációban ugyanannyi tehetséges gyerek van – körülbelül 20 százalékot gondolok olyannak, aki első nekifutásra képes diplomát szerezni, és még öt százalékot képviselnek a későn érők, a helyüket később megtalálók.

Milyen témákon dolgozik jelenleg?
Lesz május 8-án egy egyetemi konferencia az első világháborúval kapcsolatban, most éppen annak az előadását írom, miután ugyanebben a témában befejeztem az esszémet a Hitel folyóirat számára. Most az első világháború van előtérben, a százéves évforduló kapcsán is, amely egy jelentős történeti dátum. Meglehetősen elhanyagolt téma ez, amelyen még mindig posztkommunista, posztmarxista vélekedések ülnek, ezeket lassan a helyükre kell tenni. Bár igazából akkor kerülnek majd a helyükre, amikor a Kádár-rendszerben született és szocializálódott generációk kihalnak, és lehet harag, illetve részrehajlás nélkül, objektíven tárgyalni a témát. Tény, hogy az első világháborús magyar felelősség csekély, ami egyszerű logikai, reálpolitikai kérdés. Hiszen Magyarország nem akart hódítani, nem volt abban a helyzetben, Tisza István sem akart hódítani. De aztán évtizedekig verték az emberek fejébe a militarista monarchiát, a militarista magyar politikát. Ezek olyan badarságok, amelyekkel nem kellene sokat foglalkozni, és mégis kell, mert folyamatosan ugyanarról van szó. Amiért az első világháború előtt valójában harcoltak, az hatalmi elitváltás volt.

Ha pályája egészét tekintjük, mely munkáira, eredményeire a legbüszkébb?
Nos, több könyvem is megjelent, és nagyon sok tanulmányom – most éppen az első világháborús tanulmányon dolgozom, amely elsősorban Tisza Istvánhoz kapcsolódik. Az ő munkásságának újra megismertetése az egyik olyan, amelyre büszke vagyok, mert őt teljesen meghamisították, démonizálták, holott a XIX-XX. századi magyar politikatörténet egyik legnagyobb alakja. A másik, hogy felkértek, tartsak egy előadást Jászi Oszkárról és Vázsonyi Vilmosról. Büszke vagyok Vázsonyi bemutatására, aki egy elfelejtett alak, egy olyan figura, akinek a munkásságából a mai magyar baloldal nagyon sokat tanulhatna. Hiszen éppen az különböztette meg Jászi Oszkártól és a kommunistáktól, hogy ő nemzeti szellemű baloldali ember volt, aki a magyar érdekeket alapvetően fontosnak tartotta, és az elvek embere volt. Úgy lett Magyarországon az első miniszter, aki nem tért át a zsidó hitről más vallásra, hogy kitartott a nézetei mellett. Etikailag és jellemben is nagyon fontos, amit ő felmutatott. Van tehát néhány ilyen dolog, amelyet fontosnak tartok, és egy-két olyan megállapítás, amelyet az utóbbi időben már visszahallok. Például az elitváltásról, azaz, hogy nem a haladás meg a maradiság, nem a magyar ugar meg Európa harcol, hanem egyszerűen politikai hatalmi küzdelemről van szó. Fontos, hogy ezeket a dolgokat el tudtam mondani.