Ha emberek között nő fel egy farkas, akkor sem lesz teljesen szelíd

A világon a háztartások csaknem felében tartanak kutyát, farkassal viszont szerencsére otthonokban nem találkozunk. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának etológusai szerint ennek egyik oka, hogy a kutyák a háziasítás folyamán alapvetően kezelhetőbbé váltak, így lettek alkalmasak az emberrel való együttélésre. Feltételezésük alátámasztására kísérletet végeztek, melynek során 16 farkas és 11 kutyakölyköt neveltek azonos módon, kézből pár napos kortól, és rendszeresen tesztelték őket 3 és 24 hetes koruk között.

„Különböző helyzetekben – apport feladatban, behíváskor, ültetéskor, szőrápolás közben, illetve szájkosárral történő séta közben – vizsgáltuk a viselkedésüket. Az apport és a behívás tesztekbe 12 anyja által nevelt kiskutyát is bevontunk” – mondja Ujfalussy Dorottya, a tudományos közlemény első szerzője, az ELTE TTK Etológia Tanszék Családi Kutya Programjának posztdoktor kutatója.

A kézből nevelt állatok egészen kicsi korukban gondozójukhoz kerültek, egészen pontosan már azelőtt, hogy kinyílt volna a szemük. Intenzív emberi környezethez történő szocializációjuk során a gondozók a kis állatokat erszényben, kosárban mindenhová magukkal vitték napi tevékenységeik során, így napi 22–24 órát töltöttek együtt. Ennek köszönhetően az állatok már nagyon fiatal koruktól naponta találkoztak új vizuális, hang és szagingerekkel, emberekkel, állatokkal és idegen tárgyakkal.

A kölykök hetente 2–3 alkalommal egymással is találkoztak, ismerkedtek. A gondozók mind a kutyák, mind a farkasok esetében igyekeztek elkerülni minden olyan helyzetet, ahol az állatot kényszeríteni, „dominálni" kell, ahhoz hasonlóan, ahogy a természetben a farkasanyák és a falka többi tagja bánik a fiatal kölykökkel.

A kutatók megfigyelték, hogy ugyan szájkosár feladásakor, behíváskor és ültetéskor a kutyák és farkasok nagy vonalakban hasonlóan viselkedtek, az apport feladatban (azaz, amikor egy eldobott játékot kell visszavinniük az állatoknak) a kiskutyák jóval többször vitték vissza a kísérletvezetőnek a labdát, mint a farkasok. A farkasok jellemzően üldözőbe vették, megfogták, de inkább elszaladtak vele, és minden negyedik farkas agresszíven viselkedett, ha el akarták tőle venni a labdát. Szőrápolás közben a farkasok 12 hetesen többször próbáltak harapni, mint a kutyák, de később már nem volt ebben különbség.

„Az intenzív szocializációval elértük, hogy sok feladatban irányíthatók lettek a farkasok. De a kutyákhoz képest kevésbé voltak kezelhetőek, főként, ha megszereztek valamit vagy nem tetszett nekik, hogy hozzájuk nyúltak. Az anya által nevelt és az emberek által nevelt kiskutyák viselkedése viszont nem különbözött a tesztekben. Az eredményekből arra következtettünk, hogy a háziasítás során fontos szempont volt a kezelhetőség” – mondja Kubinyi Enikő, a tanulmány vezető szerzője, az ELTE vezető kutatója.

„Fontos megjegyeznünk, hogy noha a farkasok megtaníthatók bizonyos feladatok végrehajtására (például leülni), illetve bizonyos szintig irányíthatóak, társállatként való tartásuk – jórészt éppen kezelhetetlenségük miatt – veszélyes, erre nem alkalmasak. Fogságban tartott farkasoknál viszont a szocializáció és a tréning jelentősen javíthatja az állatok életminőségét” – teszi hozzá Ujfalussy Dorottya.

Az ELTE etológusainak eredményei a Scientific Reports tudományos szaklapban jelentek meg.

Forrás: ELTE TTK
Fotók: ELTE Családi Kutya Program