Hallgathatunk-e a szívünkre?
Az interocepció, vagyis a testérzetek kutatásában az egyik jól ismert szívdobogás-érzékelést mérő módszer az a Schandry által 1981-ben kifejlesztett teszt. A kísérleti szituációban a résztvevők magukban számlálják a szívdobbanásaikat, és a mérés végén megmondják az eredményt. A szívdobbanások számát ugyanezen idő alatt műszeresen is mérik, a bemondott szám és a mért érték összevetéséből számítható az a mutató, amely a szívdobogás érzékelésének pontosságát jelzi.
A Schandry-teszt a világon az egyik legszélesebb körben alkalmazott testérzetet vizsgáló módszer annak ellenére is, hogy számos tudós kritizálja az eljárást. Kritikusai megbízhatatlannak tartják a vizsgálati alanyok által közölt számokat, hiszen például a testalkat, a pillanatnyi koncentráció, sőt, az önmagukkal szemben támasztott (vagy vélt) elvárások is befolyásolhatják, hogy mit érzékelnek vagy mit közölnek a saját pulzusszámukkal kapcsolatban. Mivel a legtöbb ember számára ismert, milyen ritmusban ver a szív, könnyű „csalni” és jó eredményt elérni valós érzékelés nélkül.
Megannyi vizsgálati eredmény ugyanakkor a teszt megbízhatósága és használhatósága mellett szól. Úgy tűnik például, hogy
aki szívveréseit jobban érzékeli, az intenzívebb érzelmeket él át,
legyen szó akár negatívakról, akár pozitívakról. Ezt az összefüggést EEG-t alkalmazó, agyi potenciálokat vizsgáló kutatások is alátámasztják. A eredmény összhangban van azokkal a pszichológiai elméletekkel, amelyek a testi folyamatok és a szubjektív élmények összefonódásának fontosságát hangsúlyozzák az átélt érzelem kapcsán.
Az Ádám György Sport-Pszichofiziológiai Laboratóriumban nagy múltra tekint vissza az interocepció, vagyis a testi érzetek empirikus kutatása, nem meglepő tehát, hogy éppen ebben a szellemi műhelyben születtek a Schandry-tesztet övező szakmai vitákban frappáns érveket szolgáltató, méréseken alapuló válaszok. Trends in Cognitive Science folyóiratban megjelent cikk szerzői, Ferentzi Eszter, Köteles Ferenc és német kollégájuk, Oliver Wilhelm abból indultak ki, hogy
a testi érzetek kutatása során semmilyen vizsgálati módszer esetén sem küszöbölhető ki néhány tényező.
Ilyen például a vizsgált egyén testi érzetének szubjektivitása, hiszen éppen az érzékelés képezi a vizsgálat tárgyát. Vagyis akkor járunk el helyesen, ha a teszt eredményeinek értékelésekor tudatosan figyelembe vesszük azokat a tényezőket, amelyek az adott egyén szívritmus-érzékelését befolyásolják, és az eredményeket ennek függvényében értelmezzük. Ezek jórészt nem a teszt hibáit, hanem a testi jelek érzékelésének sajátosságait tükrözik.
A szerzők azt javasolják, hogy a Schandry-teszt eredményével dolgozó kutatók vegyék tekintetbe, hogy például a tesztalany testösszetétele, fizikai fittsége, kardiodinamikája és összpontosítási képessége befolyásolja azt, mely szívdobbanások esnek a számára érzékelhető tartományba. Ugyancsak tekintetbe kell venni a vizsgálati alanynak a saját teljesítményével kapcsolatos elvárásait, például azt, ha az alany tisztában van a saját jellemző nyugalmi pulzusszámával, és ezt az értéket tükrözi saját érzékelése is.
Mint írják, a tesztet használó kutatóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy olyan szívverést is érzékelhetünk, amely a valóságban nem történt meg – ez is magyarázhatja a Schandry-tesztben időnként tapasztalt magas értékeket. És számolni kell azzal is, hogy az érzékelt és bemondott szívdobbanásszám között is lehet eltérés (például ha a tesztalany úgy gondolja, hogy magasabb számmal jobban megfelel valamiféle elvárásnak, vagy ha valami okból szándékosan a valóstól eltérő képet szeretne festeni magáról.)
Forrás: ELTE PPK