„Igazságtétel helyett a valóságot kell a legobjektívebben ábrázolni”
Miért a történészi hivatást választotta?
Általános iskolában már érdekelni kezdett a történelem, középiskolában pedig érdeklődésem fokozódott. Úgy gondoltam, bölcsészkarra megyek, ahol a történelem–földrajz szakot választottam volna a legszívesebben, de nem indult ilyen párosítás Budapesten, és akkor még nem voltam felkészülve arra, hogy kollégista legyek. Így végül praktikus okokból maradt a történelem–matematika párosítás, az pedig a Közgázra irányított, ami egyébként – noha nem tudtam sokat a közgazdaságtudományról – izgalmas dolognak tűnt. Nem sokáig egyébként: a felvételi napján már tulajdonképpen semmi kedvem nem volt oda menni. 1985 nyarán tehát felvettek, de nem nagy kedvvel fogtam hozzá egy évvel később, a katonai szolgálat után.
Két évvel később pedig beiratkozott az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Miért döntött így?
Első évben a Közgázon nagyjából mindenki ugyanazt tanulta, a második évben kezdtünk el specializálódni. Valamilyen határterületet kerestem az egyetemen belül, és erre akkoriban leginkább a nemzetközi kapcsolatok szak adott lehetőséget, ahol diplomáciai jellegű képzés folyt. Önmagában és – mai szemmel visszatekintve – történészi pályafutásom szempontjából is jó választásnak bizonyult. Egyrészt azért, mert a nyelvek ismerete máig segíti a munkámat, másrészt ott megismerkedtem olyan történész oktatókkal, mint Jeszenszky Géza, illetve Juhász Gyula, akik 19–20. századi diplomáciatörténetet tanítottak. Enciklopédikus jellegű, nagyon alapos tudásukkal, morális és a tudósi kiállásukkal valóban inspiráló személyiségek voltak. Habár az is igaz, hogy az első évben – és talán ezt korábban kellett volna mondanom – olyan történészekkel is találkoztam, mint Berend T. Iván, vagy Pach Zsigmond Pál, akik a gazdaságtörténetet adták elő, illetve az akkor egészen fiatal oktató generációból Kövér György, Halmos Károly és Rév István, akik szemináriumokat tartottak. Közülük többekkel most kollégák is vagyunk. Már az első évben átjártam az ELTE bölcsészkarára előadásokat hallgatni, amelynek szabadabb légköre annyira megtetszett, hogy szerettem volna a történelem szakot is elvégezni. Kicsit kalandos úton, de sikerült a felvételim, és párhuzamos képzés keretében egyszerre végeztem a két egyetemet. Végeredményben úgy adódott, hogy előbb a Bölcsészkaron diplomáztam 1994 elején, aztán 1994 nyarán pedig a Közgázon védtem meg a szakdolgozatomat.
Mikor kezdte meg oktató munkáját az ELTE Bölcsészettudományi Karán?
A szakdolgozat megvédése után egy vagy két évvel beadtam a jelentkezésemet doktori képzésre, de nem vettek fel, én pedig a következő évben sem adtam be jelentkezésemet. Ekkor viszont Pritz Pál támogatásával elnyertem a Sasakawa Ösztöndíjat – ez a Magyar Tudományos Akadémia és egy japán mecénás által közösen létrehozott kutatási ösztöndíj volt –, így sokkal intenzívebben és célzottabban folytathattam a kutatásaimat, akkor már egy, a két háború közötti magyar diplomáciatörténethez kapcsolódó témával. A rákövetkező évben sikeresen felvételiztem a doktori képzésre, és fél évvel később, 1998 januárjában kezdő doktoranduszként tanársegédi státuszt kaptam az Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszéken.
Mikor határozta el, hogy a Horthy-korszakkal szeretne foglalkozni? A korszakon belül miért éppen a kultuszkutatásra esett a választása?
Az egyetemi évek elején kezdtem el érdeklődni a 20. századi, különösen a két háború közötti Magyarország története iránt. A doktori témám Magyarország és a Nemzetek Szövetsége kapcsolatai voltak. Harmadéves doktoranduszként, 2000-ben felkérést kaptam egy kiadótól egy ismeretterjesztő könyv megírására a magyar revizionizmusról. A könyv megírása miatt azonban engedélyt kellett kérnem a doktori témám megváltoztatására, mert az világos volt, hogy ez a nagyjából fél éves munka nagyon lelassítaná a másik kutatást. A doktori disszertációmnak végül Trianon és Magyarország. Külpolitika és közvélemény lett a címe. Az adatgyűjtés közben viszont lassan egy újabb kutatási téma is körvonalazódott előttem: amikor még a magyar revíziós propaganda történetéhez gyűjtöttem anyagot, kezembe került Pótó János Emlékművek, politika, közgondolkodás című kismonográfiája –, ami nagyon inspirált engem. Ez tulajdonképpen egy nagy katalógus arról, hogy a 19–20. századi magyarországi emlékművek a különböző rezsimváltások, rendszerváltások után milyen metamorfózisokon mentek keresztül. Rögtön megragadott ez a téma, és a bővítésén kezdtem gondolkodni: 2002-ben jelent meg A magyar irredenta kultusz a két háború között című könyvem. A kutatás nagyon élvezetes volt és abból a szempontból más is, mint a korábbiak, hogy itt jelentős múzeumi anyagot is mozgatni kellett. Ezt a kismonográfiát egy nagy fejezetként később beépítettem a disszertációmba, amelyet 2001 végén készítettem el, 2002 tavaszán védtem meg.
Mennyiben lehet objektívnek maradni egy kutatás során?
Egy olyan eleve politikai és később is átpolitizált témában, mint a 20. századi Magyarország területi változásai, mind a két szempont, a racionális és a morális szempont is jelen van. Azt hiszem, mindenkiben, aki a történetírásra adja a fejét, van – legalább kezdetben – egyfajta igazságtevő szándék. A közép-európai történelemből mindenki fel tud idézni olyan eseményt, amelynek egyik vagy másik ország, nemzet vagy társadalmi csoport a kárvallottja lett. A kollektív emlékezet pedig – és olykor a történész is – megpróbálja utólag helyrehozni ezeket az igazságtalanságokat, ha másképp nem megy, legalább papíron. De aztán ahogyan az ember idősödik, úgy csillapodik a szenvedélyessége, élettapasztalatokat szerez, bővül a látóköre, jobban megismeri és elfogadja tudományágának szabályait, jobban kitekint a világra, más szempontokkal és más igazságokkal szembesül. Én legalábbis átmentem ezeken a fázisokon, és ma már azt gondolom, hogy az igazságtétel vagy akár csak az igazság keresése helyett a történésznek a valóságot kell a lehető legobjektívebben és legszakszerűbben ábrázolnia.
Melyik az elsődleges az Ön számára: a tudományos kutatás vagy a tanítás?
1998-tól kezdve folyamatosan intenzív kutatómunkában vettem részt, eleinte a disszertációmon dolgoztam, utána tanulmányokon, monográfiákon; azóta is rendszeresen könyvtárba és levéltárba járó történész vagyok. Ez azt jelentette, hogy első kézből származó információkhoz jutottam hozzá a kutatás során, és ezeket szívesen bevittem az oktatásba is. Ebből adódhattak persze olyan helyzetek, amikor a diákok azt érzékelték, hogy nagyon minuciózus adatokkal terhelem őket, és hogy ezt vissza is kérem tőlük a vizsgákon, és talán azt gondolták, hogy ez túlzás. Ez elképzelhető, kaptam is ilyen visszajelzéseket. Úgy tudom, nagyon sokat követelő és szigorú tanárnak tartanak. Szigorú szerintem nem vagyok, de az biztos, hogy alapos és megbízható tudást várok a diákoktól. Azt gondolom, hogy ez így rendben is van. Ugyanakkor igyekszem az órákat úgy tartani, hogy valóban érthetően rávezessem őket az adott jelenség megismerésére. Az oktatásra kezdettől fogva úgy is tekintek, mint ami kapocs a kutatói pálya és az olvasóközönség között, abban az értelemben, hogy mindig kell az embernek egy kontroll, hogy érezze, hogy a megszerzett tudását milyen módon kell átadnia a közönségnek, legyen az az olvasóközönség vagy a diákság.
2014-től a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Horthy-korszak témacsoportjában tudományos főmunkatársként dolgozik. Milyen kutatásokban vesz részt jelenleg?
Az intézeti közeg teljesen más, nagy megtiszteltetés volt, amikor meghívtak a témacsoportba. Persze az egyetemen is kutatnak a tanárok, de az intézeti kollégák többsége olyan, aki oktatási feladatot nem vállal, és főállásban történész-kutatóként dolgozik. Velük elég intenzív, részletekbe menő szakmai beszélgetéseket folytatunk, valóban félszavakból értjük egymást, a legfrissebb kutatási eredményeket egyik napról a másikra osztjuk meg egymással. Tavaly például egy általános iskolai tankönyv megírásában vettem részt, jelenleg várjuk a bírálatokat, bizonyos korrekciókra nyilván szükség lesz.
Mennyiben tartja feldolgozottnak a Horthy-korszakot, illetve a Trianon-kérdést?
Nem is annyira az új források kutatása tartja életben az érdeklődést, hanem inkább fordítva: a téma relevanciája és az iránta megnyilvánuló érdeklődés ösztönzi a kutatókat az újdonságok – új források, új szempontok – keresésére. Trianon és a Horthy-korszak olyannyira a közelmúltunk részei még, hatásai oly mértékben érezhetőek, hogy az iránta való érdeklődést nem csupán a szakmai kíváncsiság, hanem a közéleti nyomás is fenntartja. A Horthy-korszak esetében sem csak arról van szó, hogy minden generáció új szempontok szerint foglalkozik az elmúlt korok történetével, hanem arról, hogy konkrétan vannak még olyan fontos iratok, amelyek nem keltették fel még a történészek érdeklődését, vagy amelyek éppenséggel nagyon is jól ismertek, de korábban nem tárgyalt összefüggések feltárására is alkalmasak. Tehát minden új generáció és minden új megközelítés tulajdonképpen másra és másra tudja felhasználni ezt a történeti anyagot. Már csak ezért is logikus az, hogy újra és újra foglalkozzanak az elmúlt korok történetével.
Milyen kutatásokat tervez a közeljövőben?
A közeljövőben a magyar népszövetségi kapcsolatokkal foglalkozom: még legalább 2-3 év, amíg ebből egy monográfiát össze tudunk állítani. Ezen kívül hozzáfogtam egy másik kutatáshoz – részben éppen a népszövetségi kapcsolatok kutatásának a mellékvágányán –, ez pedig a numerus clausus törvény végrehajtása. Elég sokat írtak erről a témáról, fontos könyvek jelentek meg ezzel kapcsolatban a ’80-as évektől kezdődően, mégis valahogy azt érzem, hogy a kutatás eddig leginkább a kormányzati politikát vizsgálta, de azzal kevésbé foglalkozott, hogy milyen motivációi voltak az egyetemeknek. Többek között azt szeretném valamilyen módon dokumentálni – és erre elég jó adatok állnak rendelkezésre –, hogy az egyes egyetemek saját maguk hogyan hajtották végre a numerus clausust, ebben ugyanis elég nagy eltérések voltak egyetemenként és karonként is. Azt természetesen tudjuk, hogy a zsidóság egyénileg és közösségként is megszenvedte a numerus clausust, de sokféle hátrányt okozott a törvény Magyarországnak is. Ezek közül most csak azt említem, hogy rengeteg rátermett diák, potenciális szakember nem tudott elhelyezkedni abban a hivatásban, amelyben kiteljesíthette volna tehetségét, és ilyen módon nem tudta évtizedekig az ország javára kamatoztatni a tudását. Ezek volnának azok a mozzanatok, amelyeknek a vizsgálatával eddig szerintem adós maradt a történetírás a numerus clausus kapcsán.
Az interjú az Újkor.hu-n megjelent beszélgetés szerkesztett változata.