“Jó emberi kapcsolatokat is kell ápolni. Enélkül nem megy a szekér se.”

2018.02.08.
“Jó emberi kapcsolatokat is kell ápolni. Enélkül nem megy a szekér se.”
Az egyenletektől hópelyheken, baktériumtelepeken, madárrajokon és embercsoportokon át a drónokig, a fázisátalakulásoktól a kollektív mozgáson át a kooperatív viselkedésig, a statisztikus fizikától az irányításelméletig jutott el. Mindig mással és mégis ugyanazzal foglalkozik: a folyamatokra kíváncsi, és arra, hogy mi van mögöttük. Vicsek Tamás akadémikust, az ELTE Biológiai Fizika Tanszékének vezetőjét kérdeztük pályájáról 2017-es Prima Primissima díja kapcsán.

Amikor átvette a Prima Primissima díjat, föltűnt, hogy tudóstársainak – köztük generációs társainak – is köszönetét fejezte ki. Kikre gondolt?
A köszönetem azoknak a szakmabelieknek szólt, akikkel így vagy úgy, együtt jutottam ide.  Egyfelől az én nemzedékem, azok, akikkel együtt indultam 40–45 éve, és itt a világon majdnem egyenletes eloszlásban kell gondolni kutatókra, külföldiekre és hazaiakra egyaránt. Például Mitsugu Matsushita professzorra, a kiváló japán kutatóra, akivel sokat dolgoztam együtt. Aztán a hazai kollégákra, akikkel együtt kezdtem statisztikus fizikai kutatásokat végezni, mert ’72-ben, amikor beléptem a pályára, már sejteni lehetett, hogy Nobel-díjat kap majd egy eredetileg részecskefizikus, aki olyan általános elméletet dolgozott ki, amit a statisztikus fizikában a fázisátalakulásokra lehetett használni. Aki a legközelebb állt hozzám, és sok cikket írtunk együtt, Kertész János, a sokat utazó világpolgár-tudós, aki most a CEU-n van. Továbbá, itt az egyetemen Tél Tamás, aki a Fizikus Doktori Iskolát vezeti, vagy Rácz Zoltán, aki most az MTA fizikus osztályának elnöke. Azokra a kollégákra, akikkel versenyhelyzetben is voltunk, de ezt úgy kell érteni, hogy folyamatosan konzultálva, egymástól tanulva, együttműködve közben.

Másfelől szólt azoknak a tanítványoknak, akikkel aztán együtt végeztem a kutatásaimat. Ezek a fiatalok rengeteget dolgoztak, tehetségesek voltak, különösen az én egyetemi oktatói pályám első évfolyama. Az 1990-es évfolyamról van szó, ekkor kerültem az egyetemre, ez egybeesett a rendszerváltással, és ez egy különleges évfolyam volt, több szempontból is: akkor szüntették meg a kötelező sorkatonaságot, normálisan 25 embert lehetett felvenni a szakra, de akkor összetorlódtak, így a 25 fő két évjárat legjobbjaiból állt. Ez az 1990-es egészen kiemelkedő évfolyam volt, rögtön három doktoranduszom lett közülük. A tanítás pedig 90’-ben úgy indult, hogy Marx György elutazott, és előtte megkért, hogy helyettesítsem. Volt egy nagyon klasszikus tárgy, az elméleti mechanika, és én úgy éreztem, hogy nem elég izgalmas, és kicsit önkényesen

elkezdtem a legfrissebb kutatásokról beszélni, amiknek valami köze volt az elméleti mechanikához:

káoszelmélet, fraktálgeometria, egyebek. Ezek tárgyak is lettek később, de akkor még nem léteztek ilyen formában.

Marx György, aki ’45 után nagyon sokáig vezető figurája volt a magyar fizikus társadalomnak, hívott át az ELTE-re, a hónom alá nyúlt, de magasra föl is emelt, igaz, hogy én is sokat dolgoztam, ő kért meg aztán arra, hogy legyek őutána az Atomfizikai Tanszék vezetője. Nagyon nem akartam, elég volt nekem a kutatás, a család, a barátaim, a sport, de ő azt mondta: „Kérlek…!” Ő egyébként a harmadik generációt képviseli, az idősebbeket, akik támogattak, közülük különösen neki tartozom köszönettel. 

Mi alakította a pályáját ? Mi vitte előre?
Szerencsés voltam, meg a személyiségem is hozzájárulhatott, hogy kb. 10 évente teljesen új kutatásokba kezdhettem, otthagytam a régi területet és belevágtam egy újba, és ez az újba való belevágás mindig az első másodpercben történt. Ehhez kellett zsigerileg érezni, hogy mi az, ami akkor igazán érdekes.

Az első ilyen váltás a tudományos érdeklődésemben a fázisátalakulások voltak geometriai rendszerekben, a második a fraktálgeometria. A fraktál végtelenül bonyolult, elágazó matematikai objektum, amiről kiderült, hogy egy fizikai-biológiai vetülete a természetben nagyon sok helyen megvalósul, ilyen egy érhálózat például, egy fa ágainak a struktúrája, a turbulens áramlás, a füst alakja, felhők pereme. Sok komplex geometriájú dolog van a természetben.

Ott kellett lenni, fel kellett fogni, meg kellett érezni, hogy ennek a kutatásában nagy jövő van.

Az első években egyrészt Kertész Jánossal dolgoztam ezen, de kint voltam kicsit idős posztdoktorként, már két gyerekkel Amerikában is, ahol egy fiatal professzorral, Fereydoon Familyvel dolgoztam együtt. A versengést köztünk úgy kell elképzelni, hogy közben együtt is működtünk, ketten-hárman összefogtunk, hogy megelőzzük a másik hármat, összeadtuk a tudásunkat. Ez be is következett. Amikor beindul egy terület, az egy különleges egy-két év! Még most is beleborzongok. Minden cikkét az embernek elfogadják, és a legjobb lapokba.

Utána pedig jött egy újabb váltás, egy korszak, amire a legbüszkébb lehetek: az élőlények vagy szerkezetek együttmozgása nagyon érdekes törvényszerűségeket mutat ugyanis. Egy mozgásforma átmegy egy másik mozgásformába. A vándormadarak, mondjuk, egyenes vonalban párhuzamosan repülnek együtt, a gólyacsapatok köröznek, miután felszálltak, de van, mondjuk, kusza mozgású csoport is. Erre az érdekes jelenségkörre tudományos kontextusban én hívtam fel a figyelmet, s a munkámra ma úgy hivatkoznak, mint egy kis tudományterület megalapozására.

Madárraj

Segítette, hogy már egyetemre külföldön járt?
A Radnóti Gimnáziumban elkezdtem fizikából versenyezni. A Középiskolai Matematikai Lapok versenyén akkor voltam fizikából első, amikor matematikából Lovász László. Valamennyire ismertük is egymást, hiszen együtt jártunk tanulmányi versenyekre. A moszkvai Lomonoszov Egyetemre azért jelentkeztem, mert ambiciózus voltam, belső hajtóerő ösztökélt, nagyon jó fizikus akartam lenni, nyugatra nem mehettem, de ott volt a keleti blokk legjobbnak tartott egyeteme, a Lomonoszov, egyébként a legfrissebb rangsorok szerint ma is a keleti világban az első.

Nem volt lelkesítő hely: rettenetesen okos fiúk jártak oda, ez egy elitegyetem volt; magyar is voltam, idegen, nem igazán fogadtak be, le is lombozódtam. Asztrofizikára akartam menni, ebben az oroszok nagyon jók voltak, de oda nem tudtam bejutni, ott olyan színvonal volt. Statisztikus fizikából két tanszék volt az egyetemen, az egyik vezetője Bogoljubov, neki egy iskola fűződött a nevéhez, ide írtam aztán a szakdolgozatomat, a másiké Lev Landau, de hozzá végképp nem lehetett bejutni, ez annyira exkluzív hely volt, méghozzá részben származás alapján.

A Brezsnyevnek sem a legjobb korszaka volt, a hatvanas évek vége, ha itthon maradtam volna, és az ELTE-n tanulok, előrébb jutottam volna. Miközben itthon tehetségesnek számító végzős gimnazista voltam, Moszkvában senki nem tudott rólam – ez inspirált valamennyire, de nem volt jó. Ott ismertem meg viszont a feleségem, akivel azóta is kivételes harmóniában élek, úgyhogy nagymértékben, és ekként nagyon jó irányba meghatározta az életemet ez az egész kaland.

Vicsek Tamás családja körében a Prima Primissima díj átadó ünnepségén.

A szakdolgozatát még statisztikus fizikából írta, de 1976-ban Debrecenben már termodinamikai témában védte meg a doktori disszertációját.
Moszkvából egy akadémiai intézetbe kerültem el, a Műszaki Fizikaiba. Innen ajánlottak Debrecenbe doktorálni termodinamikai témában, aminek nem is volt az ELTE-n szakértője. A termodinamika a statisztikus fizika globálisabb felfogása. Egyenleteket oldottam meg számítógéppel, ami nagyon jó volt, mert

az elsők közt voltam Magyarországon, akik akkor szuperszámítógéppel dolgoztak,

ezek szobányi gépek voltak, IBM meg CDC, egy-egy gépe volt az Akadémiának a Számítástechnikai Kutatóintézetben. Többkilós, több száz kártyát tartalmazó dobozokkal jártam oda, amiket az operátorok beadagoltak a számítógép olvasójába, másnap vissza lehetett menni az eredményért, ami az esetek 60–70–80%-ában fals volt, mert valahol elírtam valamit a sokszáz soros programban. Ma ez egészen más, látni a monitoron a hibajegyzéket. Volt olyan még 1983-ban Amerikában is, ahol a fraktálokkal kezdtem el foglalkozni, hogy 38–40 fokos fülledt hőségben Atlantában futtattam a szobámban számítógépen a programot, de már a rajzot, amit a program előállított, egy plotter készítette el 15 perc járásra onnan – naponta ötször is átmentem az eredményt megnézni. Szóval sok energiát fektettem bele. Végigkísérte az életem a tenisz, ami nagyon edzetté teszi az embert, az akaraterejét is, a szívósságát is növeli, a sportszerűséget is meg lehet tanulni. Ezeket az energiákat én folyamatosan befektettem a kutatásba.

Mi tetszett a fizikában? Miért ezzel kezdett el foglalkozni?
Nagymértékben Édesapám hatására. Ő mérnökként végzett a BME-n. Olyan tehetség volt, amelyik nem könnyen bontakozik ki. Gyönyörűen írt, festeni tudott, tizenévesen klasszikus zenét hallgatott, mindehhez szakmunkás volt. ‘46-ban elkezdett egyetemre járni, az esztergagép mellől, valójában fizikus akart lenni, de nem volt fizika szak Budapesten a háború előtt se.

Én irodalmi kört vezettem, szobrokat faragtam, rengeteg zenét hallgatok azóta is, de mindig jól ment a fizika. A Kugler Sándorné a Radnótiban fizikaszakkört vezetett, engem nem is tanított, de nagyon inspiráló volt, ott ragadtam. Jó párszor a József Attila Szabadegyetemre is elvitt az apám, például Marx György előadására, 35 éves lehetett akkor, a gravitációról beszélt, nagyon jól tudott előadni, de a Rényi is adott ott elő, a legnagyobb tudósok tartották az előadásokat, nem is kellett fizetni, vagy valami kicsit, egy buszjegynyit. Mi mentünk és hallgattuk őket. Nem kaptunk érte papírt. És az apám a kezembe nyomott egy könyvet is, amit Einstein egyik kollégája, Leopold Infeld írt az atomfizikáról. Ráadásul minden második filmben, orosz filmben persze, azt lehetett akkor nézni, egyszer csak feltűnt egy atomfizikus, aki rettenetesen pozitív figura volt, és azt lehetett gondolni, hogy az emberiség problémáit majd az atomfizikusok fogják megoldani. Ez nekem nagyon tetszett. Ezt akartam én is csinálni. Megoldani a világ energiaproblémáit.

Az összes kutatásom során egész életemben a figyelem előterében állt, hogy az, amit csinálok, a gyakorlatban hasznosítható legyen.

Elméletben alapkutató vagyok, de mindent elviszek odáig, ahol a feladatot már a mérnököknek illik átvenni.

A kollektív mozgásos vizsgálatoknál például, amikor azt néztük, hogy az emberek katasztrófahelyzetben hogyan viselkednek, pánik esetén, amikor szűkek a menekülési útvonalak, odáig elmentünk, hogy alkalmazható legyen a modellünk. Mekkában, ahol korábban majdnem minden évben több százan meghaltak a tumultusban, agyontaposták egymást, ahogy nyomakodtak, hogy hozzáérjenek a kőhöz, mert különben hiába mentek Mekkába, alkalmazták is. Mi kifejlesztettük az alapmodellt, ők meg felhasználták a szabályainkat, és amíg betartották, addig rendben is volt minden.

Átment a fraktálokra a statisztikus fizikából, ez mekkora váltás volt?
Egyikből nőtt ki a másik, szervesen, mindegyik váltásom nagy váltásnak tűnik, de ez csak a látszat. Ezt mind a generációs társaimmal csináltuk végig, a statisztikus fizikusok kezdtek fraktálokkal foglalkozni, aztán az együttmozgásokkal foglalkozni, és ami az utolsó nagy területváltásom volt, a hálózatokkal is foglalkozni. A hálózatoknak elvben semmi közük a statisztikus fizikához, azok gráfok, matematikusok foglalkoznak vele, azokat a gráfokat nevezzük hálózatoknak, amelyek mögött valamilyen valós kapcsolatrendszer van.

A statisztikus fizika is részecskékből álló rendszert vizsgál, akkor mégis van kapcsolata a hálózattal.
Igen, a statisztikus fizika is rendszert vizsgál, csak egyszerűbb rendszert. Az újat el is neveztük úgy, hogy komplex rendszerek fizikája, ma már van itt ilyen tanszék is, ez bonyolultabb, mint a statisztikus fizika. És igen, minden dolog, amivel foglalkoztam, arról szól, hogy sok hasonló egység kölcsönhatásban van egymással, és ebből valami keletkezik.

Akkor mondhatjuk azt, hogy mindig ugyanazzal foglalkozott, csak nagyon sokféleképpen? Megvan a váltások közötti logikai összefüggés, de hogy került a képbe az élővilág? Mert amiről eddig beszéltünk, az az élettelen.
Itt megint csak a megérzést említhetem. Egyszerűen csak figyelem a dolgokat, meglátok valamit, ami szerintem érdekes, nem túl bonyolult és még senki nem foglalkozott vele. A statisztikus fizika és a fraktálok fizikája a ‘90-es évek végére kifutotta magát, az alapokat létrehoztuk, lehetett rá másoknak építkezni. És akkor néhány helyen a földön, 

páran arra gondoltunk, hogy  azok a törvényszerűségek, amiket eddig megfogalmaztunk, az élővilágban is léteznek.

És így jött létre ‘98-ban az ELTE-n a Biológiai Fizika Tanszék, én kezdeményeztem, el is terjedt, hogy Magyarország milyen progresszív ebben a dologban, van egy tendencia és már meg is csinálták rá az intézményt, rengeteg meghívást kaptam, mondjam el, hogy csináltam.

Általános iskolában biológus szerettem volna lenni, csak aztán jött az atomfizika. Az a fajta nyolcéves srác voltam, aki összetoborozza a haverjait, fognak egy gyíkot, elkábítják éterrel, megnézik a szívét, tüdejét, aztán leukoplaszttal összeragasztják a sebet, a gyík feléled és elszalad. Halaim is voltak, vitorláshalaim, még szaporodtak is, a biológiatanárom nagyon megdicsért érte, azóta tudom, hogy igaza volt, mert nemrég újra megpróbáltam és nem sikerült, ezt nagyon nehéz házilag.

Szóval ilyen gyerek volt. És kire nézett fel?
Azóta Németországban professzor, volt országgyűlési képviselő, Bauer Tamás, a szomszéd lakásban lakott, vele sülve-főve együtt voltunk, két évvel volt idősebb nálam. Nagyon intellektuálisként és idősebbként erősen dominálta ezt a barátságot, szüleim mondták is néha, hogy miért fogadom el ezt az alárendelt szerepet, ő minden héten írt kézzel két újságot. Ez ma hihetetlen. 8–10 oldalas újságot, aminek én voltam az illusztrátora. Vagy sakkoztunk, vagy az újságot csináltuk, vagy képzelegtünk arról, hogyan nézne ki az a társadalom, amelyet mi hoznánk létre, ő lenne a miniszterelnök, én pedig egy miniszter. Ő olyan ember volt, akihez közel álltam, akire felnéztem. Akihez még szívesen hasonlítanám magam, aki példakép, az a Karinthy Frigyes gyerekkorában, de hát ő örök gyerek. Kosztolányi! Az ő gyönyörű nyelve! Rengeteget olvastam. És hát ott van a Szilárd Leó, aki fizikusból biológus lett, invenciózus ember volt, díjakat tekintve nem volt olyan nagyon sikeres.

Karinthy könyveit máig újra és újra előveszem. Barabási László, a világhírű hálózatkutató tanítványom volt. A hálózatok, ugye, sok részecske kölcsönhatása, csak a statisztikus mechanikában a részecskék vízmolekulák vagy fématomok, itt lehetnek emberek, osztályok. Amikor Barabási írta a népszerűsítő könyvét, a Behálózva címűt, akkor ő bukkant rá a Karinthynak arra a novellájára, amikor a cipőboltba bemegy egy ember, és elmondja, hogy szerinte a világon mindenki egymástól hat kézfogásnyira van, ami, ugye, például a Facebooknál, de tudományos kísérlet formájában is bebizonyosodott.

Amikor a fraktálokkal foglalkoztam, kiderült, hogy a művészeket nagyon izgatják a fraktálok, technikákat találtak ki, hogyan hozhatnak létre ilyet.  Ugyanazzal kezdtek el foglalkozni, mint a fizikusok. Volt pár év, amikor a természet, a tudomány és a művészet nagyon összecsengett a fraktálok kapcsán. A hálózatok is izgatják őket, de a képzőművészet mégis csak térben működik. A hálózatok mögött nincs fizikai tér.

Egyre inkább a kollektív mozgásformák egyirányúvá válása foglalkoztatta, sokfajta kísérletet végzett baktériumokkal, halakkal, madarakkal, kutyákkal, emberekkel, majd autonóm robotokkal. Egyre komplexebb formákkal.
Baktériumtelepekkel kezdtem először foglalkozni. Ha mikroszkóppal megnézünk egy bizonyos fajta telepet, azt látjuk, hogy az élő baktériumok körbe-körbe forognak, így jutnak előre, a többiek pedig hátra maradnak, élőhalott, spóra állapotba kerülnek, ha nincs bőségesen tápanyag. A telep formája és telep mozgása között nincs közvetlen kapcsolat, de közvetett van, mert a mozgás hatására alakul ki a forma. Tényleg összefügg a kettő! Nem is gondoltam. Innen indult ki a mozgások vizsgálata.

Baktériumtelep

A rendeződés elve izgatta?
Ezt mi úgy hívtuk a statisztikus mechanikában – mikor például a víz megfagyásáról volt szó, és a molekulák össze-vissza mozgásából kialakult a kristályszerkezet –, hogy rendezetlenből rendezettbe való átmenet, és a rendezettnek van egy leírása, ez a kristályszerkezet. Ezt a mintát kellett alapul venni. Néztük, mondjuk, a madarakat, hogyan repülnek. A sirályok például eléggé össze-vissza, a seregélyek érdekes formákban, turbulensen, de mindkettő csapatban.

A mi kísérletünk, a galambrajos, amikor a galambok hátára GPS-t kötöttünk, elég ütős volt, először hozta be a gondolkodásba azt az elképzelést, hogy az együttviselkedésben, már az állatok világában is, a hierarchia szerepet játszik és előnyökkel járhat. Az elmúlt években, részben ennek hatására, a hálózatkutatásaim a hierarchikus hálózatokra vonatkoztak. Ezt úgy szoktam elmagyarázni, hogy gondoljunk az ELTE-re, ami szintén egy hierarchikus hálózat. Szintjei vannak, a kapcsolatok irányítottak, van intézetigazgató, rektorhelyettes. Elméletben egyszerű rendszer, de a gyakorlatban nagyon bonyolult.

Az egyik galambcsapattag, hátán a 2010-ben rekord kicsinek számító GPS vevővel. (Fotó: Dr. Ákos Zsuzsa)

A galamboknál kétféle hierarchia van. Az egyik a tudásalapú, ezt mértük először: ki navigál jobban a rajban. Mert az nem igaz, hogy csak úgy hazatalálnak a madarak. Eltévednek, kanyargós utakon mennek. A legújabb hipotézis szerint a hosszútávú tájékozódásukban szerepet játszhat a mágneses tér, egyelőre nem tudnak mást elképzelni, de még nem találták meg a mágneses tér érzékelőjét. Rövidtávon a látás, a szaglás segít nekik, de ebben is van, aki jobb, és őt követik a többiek. A dúcon belül viszont, ha zárt, kis helyen etetjük őket, nem túl barátságosak egymással. Fizikai adottságaik alapján dominanciaalapú hierarchia van köztük. Ebből azért tudtunk jó cikket írni nagyon jó helyre, mert megírtuk, hogy

az a galamb, amelyik jól vezetett, nem tudott rendesen odaférni az ételhez:

idősebb volt, tapasztaltabb, de gyengébb – a fiatalok megbubolták. Ilyen az emberek között is van.

Ezen elv alapján fejlesztették ki a világon elsőként azt az autonóm drónrajt, mely kültérben működik. Itt már a jövő alakításáról van szó, itt már mérnök egy kicsit. Merrefelé lehet innen továbbmenni?
Az ERC-s projektünk egyrészt számítógépes modellezést jelentett, másrészt galambokkal lehetett kísérletezni, harmadrészt, és ez lett volna a poén, és ez is lett a poén, olyan légi robotokat, drónokat tudtunk kifejleszteni, amelyek leutánozzák a galamboknak a viselkedését, ezáltal megérthetjük a galambokat, és a megértésen keresztül jobb repülőszerkezeteket tudunk majd gyártani. A program indult a biológiától, és befejeződött a robotikán.

Igen, ez már nem a természet megfigyelése, ez már a hasznosítása, el is értem a határaim. Ebben nekem a perspektíva tetszett, mert ezek a drónok autonómak, mint a madarak is, nincs, aki irányítsa őket. Ez kihívás volt, megérteni az életnek azt a tulajdonságát, hogy maguktól elvannak a lények, figyelik a környezetüket, számolnak, egymáshoz igazodnak, cselekszenek. És

itt az újabb óriási kihívás: megoldani a drónok hierarchikus szerveződését,

ez még nincs meg, ennek még örülnék, ha meglenne, örülnék, ha jobban megérteném, mi kell ehhez. Ez viszont már az irányításelmélet területe, megint valami új: milyen utasításokat kell egymás felé a drónoknak kiadniuk ahhoz, hogy együtt hatékonyabban végrehajtsanak egy feladatot, mondjuk egy terület felügyeletét. Hogy mire jó ez? Például egy ember elveszik valahol, éjjel keresni kell, hőérzékelős drónoknak kell szétrepülniük, és információcserével, közbülső szinteken is kommunikálniuk. Lennének jobb képességű, drágább, és gyengébb képességű, olcsóbb drónok. Az egész együtt még mindig kevesebbe kerülne, mintha mindegyik közepesen drága lenne, és ugyanolyan jól és gyorsan elvégezné a feladatot.

A kutatócsoport drónjainak csoportos repülése felszállással, sötétben, hosszú expozícióval.

Ez elég új gondolat, nem láttam ilyesmit publikálva. Úgy néz ki, hogy nem fogjuk tudni megcsinálni, mert a robotikához ma itthon diákot, kutatót találni, az itteni fizetések mellett, lehetetlen, a jókat szétkapkodják a világban. Kevesen maradnak itthon, csak azok, akik azt akarják, hogy itt nőjenek fel a gyerekeik. Én is így működtem egyébként. Kaptam kint professzori állásajánlatot, ‘88-ban ez nem kis dolog volt, 7 és 9 évesek voltak akkor a gyerekeink. De eldöntöttük, hogy hazajövünk, nem is engedtem, hogy ez a kísértés érintsen. De nagyon megértem, hogy akinek ilyen kötődése nincs, annak csábító a lehetőség. Van egy nagyon tehetséges volt doktoranduszom, pár éve végzett, ma egy nagy multinál Svédországban adattudós, data sciencist, ő már úgy állt a dologhoz, hogy megnézte, hogy a felmérések szerint a világon hol a legjobb élni. Skandináviában.

Hogyan lehet innen Magyarországról a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolódni és benne is maradni?
Éppen azt akartam a világnak, Magyarországnak és magamnak is bebizonyítani, hogy igenis lehet. Nem igaz, hogy Magyarországról nem lehetett utazni, ‘75-ben már Londonban voltam a Műszaki Fizikai Kutatóintézet kis csoportjával, ‘83-ban Amerikába mentem, aztán vagy volt pályázatom Magyarországról, vagy meghívtak évente 4–5-ször külföldre, ennyi elég is volt. Egyszerűen mondva, így lehetett és kellett dolgozni.

Mindig nagyon sok mindent csinált. És a munka mellett fontos Önnek a család, a közélet, a sport, a művészetek. Hogyan fér bele minden az idejébe?
Barabási László, ma sokkal nagyobb név a szakmában, mint én, ezt mind ugyanúgy meg tudja csinálni, sőt szalont is tart! Mindenhol ott van, rengeteg cikket ír, könyveket, mindenkit ismer, levelez. Egyszer jött hozzám, 35 lehetett, már volt családja, felcsengetett a kapuból, a negyediken lakom, mire a szobából a bejárati ajtónkhoz értem, már ott toporgott, mondta, hogy “Nálatok a lépcsők száma hárommal osztható”, vagyis hármasával szedte a lépcsőket! Volt egy idő, mikor a hallgatók pontokat kaptak, és ettől függött az ösztöndíjuk. Mondja egyszer, hogy 174 pontja van. “Nagyszerű! És a másodiknak?” “42”.

A tempó nagyon fontos. Ez lehet kapkodóan, vibrálóan gyors, ez a Barabási. És van egy egyenesen haladó, célzottan működő is. Ez vagyok talán én. Az életem azt bizonyítja, hogy

lehet sikert elérni, ha az ember konokul megy előre, főleg, ha jó irányba.

Ez nekem megadatott. Nagyon fontos az intuíció is. Ez lehet talán a titka az érvényesülésnek. Jóképességűnek kell lenni, persze, én is az voltam, de nem voltam kimagasló, a Lovász az volt.

Kell aztán még szorgalom, erő, szívósság, tartás, ambíció és ami nagyon fontos: együttműködési készség, inspiráció. A diákjaimnak elmondom, mennyire érdekes ez vagy az, felkeltem a kíváncsiságukat, ők meg rohannak lelkesen csinálni. Beszélgetek velük, persze a nagy szerelmi csalódásaikról is tudok. A honlapomon lát egy fotót. Az az én kis csapatom. Jó emberi kapcsolatokat is kell ápolni. Ha ez nincs, nem megy a szekér se.