Kellett egy fórum, ahol együtt gondolkodhatunk

Emlékszik arra, mikor kezdett érdeklődni a matematika iránt?
Erre nehéz válaszolni, de az biztos, hogy már nagyon korán érdekelni kezdett. Általános iskolában tagja voltam a „kis matematikusok baráti körének”, jó is voltam matekból, versenyeken vettem részt, a középiskolában pedig matematika tagozatra jártam a Móricz Zsigmond Gimnáziumba. Olyan remek tanárok oktattak középiskolában, mint Némethy Katalin, aki tavaly hunyt el, és tényleg nagyon kiváló matematikatanár volt. A Módszertani Központ munkatársai nagy tanáregyéniségekről szerkesztettek egy könyvet, amelyben ő is szerepelt, és Rátz Tanár Úr Életműdíjat is kapott. Noha már gimnazistaként nagyon érdekelt a matematika, ő is nagyban hozzájárult, hogy a matematikusi pályát választottam.

Az ELTE matematika szakára járt.
Hosszasan hezitáltam, hogy matematikus vagy tanári szakra menjek-e, ugyanis kérdés volt, van-e elég önbizalmam matematikusnak jelentkezni. Nem tudtam, vagyok-e annyira jó matematikából, hogy felvegyenek. Aztán kiderült, hogy vagyok annyira jó, így végül matematikusnak jelentkeztem.

Most, hogy matematikusként tanít is, mi a véleménye a pedagógusi hivatásról? Mit szeret legjobban a tanításban?
Nem tudom megmondani, mi kell ahhoz, hogy valaki jól tanítson. Az biztos, hogy én szeretek tanítani, és abban is biztos vagyok, hogy ez elengedhetetlen hozzá. Talán az a legjobb a tanításban, amikor az embernek jó diákjai vannak, és a visszajelzésekből látja, hogy amit elmondott, annak tényleg volt értelme. Ugyanezt látja az ember akkor is, ha éppen nem csak kiváló diákokat tanít: az úgymond átlagos teljesítményű diákok is értékelik azt, ha valaki igyekszik elmagyarázni a dolgok mögött álló összefüggéseket, értékelik azt, ha az ember esetleg a tanórán kívül is próbál segíteni.

Sokat dolgozott külföldön is. Hogyan érzékelte, van különbség Magyarország és más országok között a kutatás területén?
Tanítani nem sokat tanítottam kint, leszámítva azt, amikor az Erasmus-program keretében egy-egy minikurzust volt alkalmam megtartani. Az oktatási feladatok mindig csak alkalmiak voltak, de kutatóként valóban sokat jártam külföldön. A matematika viszonylag kevéssé eszközigényes terület – ez ma már persze a számítógépes infrastruktúra jelentősége miatt nem teljesen igaz, de a tapasztalatom az, hogy külföldön az embernek megvan az ideje, a nyugalma, és nem kell egyszerre három helyre szaladgálnia, ami itthon egyértelműen jellemző. Az oktatás mellett ott van a szakdolgozatokban való közreműködés témavezetőként, a doktoranduszokkal való foglalkozás, ezek mind olyan dolgok, amelyeket az ember a hazai egyetemén elég nagy időkeretben végez. Persze, van ennek olyan része is, amely a kutatáshoz kapcsolódik, és ez nagyon fontos. Jelentős különbség viszont az, hogy ha az ember egy fél évig vagy akár hosszabb ideig külföldön van, akkor ő ott az adminisztrációban lényegében egyáltalán nem vesz részt, míg itthon idejének jelentős részét éppen ez teszi ki.

A tavalyi évben Szele Tibor-emlékéremmel jutalmazták munkásságát.
A Szele Tibor-emlékérem a Bolyai János Matematikai Társulat díja, és egyrészt a matematikai eredményekért, másrészt, kicsit talán nagyképűen fogalmazva, az iskolateremtő tevékenységért adják. Tehát azt nézik, hogy a diákokra, kollégákra az ember milyen hatást gyakorolt. Ebben nekem szerencsém volt, rengeteg diákom volt életem során, és közülük sokan jutottak elég magasra a tudományos ranglétrán. De a legtöbb díj értékét az adja meg, hogy ki mindenkinek ítélték oda, és ha itt körülnézek, akkor az ELTE-s matematikusok közül igen sokan megkapták, például Lovász László, aki egykor témavezetőm volt. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a díjazottak között szerepelhetek.

Említette az iskolateremtő tevékenységet. Ez mit takar?
Ez leginkább azt jelenti, hogy sok doktoranduszhallgatóm volt. Én 1981-ben végeztem és a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetéhez (MTA SZTAKI) kerültem. Aztán úgy alakult, hogy már 1982-től elkezdtem tanítani a Műegyetem Közlekedésmérnöki Karának Matematika Tanszékén, rögtön híres tanítványokkal, jelesül az első magyar űrhajóst és az első magyar kiképzett űrhajóst, Farkas Bertalant és Magyari Bélát is taníthattam ott. 1987-ben jöttem az ELTE-re a SZTAKI-ból úgy, hogy Lovász László aspiránsa lettem, majd 1994-től cirka három éven keresztül Szegeden is tanítottam, ezt azonban a Széchenyi Professzori Ösztöndíj miatt fel kellett adnom. Ennek megfelelően vannak egykori doktorandusz tanítványaim, akik a Műegyetemen, Szegeden és az ELTE-n doktoráltak.

Mit tapasztal, jobban vagy rosszabbul teljesítenek ma a diákok, mint húsz éve?
Nehéz ezt összehasonlítani. Én úgy látom, hogy a kiváló hallgatók most is megvannak. Annak idején, huszonöt évvel ezelőtt nappali tagozaton még csak matematikus és matematika tanári szak létezett, és az akkori matematikus szakot a mostani matematika alapszak matematikus szakirányával lehet összehasonlítani. Akkor is voltak kiemelkedő hallgatók, most is vannak, a fő különbség az, hogy most sokkal több hallgatónk van. Akik az 1990-es években a tanári szakon megjelentek, azok mostanában inkább az alapszakot választják. A létszámnövekedéssel együtt megjelentek gyengébb hallgatók is, ami új keletű jelenség, hiszen ez korábban kevésbé volt jellemző. Az átlagos színvonal egyértelműen alacsonyabb ma, mint huszonöt éve volt. Most, hogy van matematika alapszak és osztatlan tanárképzés, 135 elsőhelyes jelentkezés volt az alapszakra, és ennél valamivel kevesebb a tanárképzésre. Annak idején a tanár szakosok száma nagyjából ugyanennyi lehetett, bő száz hallgató, a matematikus szak viszont mindössze harmincfős létszámmal futott.

Ha valamit ki kellene emelnie, amelyre pályája során a legbüszkébb, mi lenne az?
Nehéz kérdés ez. Hogy konkrétan milyen matematika eredményeimre vagyok a legbüszkébb, az talán nem sokat mondana. Amikor elkezdtem intenzívebben véges geometriával foglalkozni az 1980-as években, akkor annak, akit ez a téma érdekelt, nem nagyon volt semmilyen intézményes lehetősége arra, hogy ezzel mélyebben foglalkozzon. Amikor egyetemista voltam, Kárteszi tanár úr lakásán találkoztunk, ott voltak kiváló matematikus kollégák – ezt a légkört nagyon élveztem. Aztán úgy hozta az élet, hogy ezek a matematikusok nagyrészt külföldre mentek, Korchmáros Gábor Olaszországba, Boros Endre Amerikába, szóval kevesen maradtunk itthon, és azt éreztem, hogy jó volna, ha sikerülne valamilyen kis fórumot, kutatócsoportot kialakítani. Az 1980-as évek középtől tehát a Kárteszi-féle véges geometriai szemináriumok hagyományát próbáltuk folytatni. Ez a hosszú folyamat a sok, a téma iránt érdeklődő doktorandusznak, kollégának hála oda vezetett, hogy az elmúlt év júliusától kezdve van egy MTA–ELTE Geometriai és Algebrai Kombinatorika Kutatócsoportunk. Úgy gondolom, ezzel arra a régi elképzelésemre, hogy legyen egy társaság, amelyben több ember együtt dolgozik és gondolkodik, tavaly nyáron pecsét került.