„Kinyitottam a római jog tankönyvet, és elsírtam magam”

Első pillantásra nem látszik rajtad, milyen fogyatékkal élsz, és a veled készült interjúk is szemérmesen kerülik ezt a kérdést. Kezdhetjük ezzel a beszélgetést?
Sokan úgy tudják, hogy síbalesetben sérültem meg. Valójában egy születési rendellenesség miatt hiányzik az egyik szárkapocscsontom, a bal lábam 5-6 centivel rövidebb, mint a jobb, így lábujjhegyen járok és kicsit sántítok. Akik nem ismernek, tényleg csak akkor veszik észre, ha felhívom rá a figyelmet. Az egyetem környékén nehéz parkolni, gyakran használom a rokkantigazolványomat, és az épp arra járók párszor már rám szóltak, hogy „Ne haragudjon hölgyem, ez a hely mozgássérülteknek van fenntartva”.

Visszatérve a balesetre: nyolcéves koromban egy családi síelésen kifordult alólam a léc, és pont az eleve sérült bal lábam tört el, ezzel a korábbi műtétek (lábhosszabbítás és esztétikai beavatkozások) eredményei úgymond mentek a kukába.

Megviselt lelkileg?
A fogyatékossághoz hozzá voltam szokva, nekem ez volt a természetes állapot, és a korábbi beavatkozások miatt a baleset utáni műtétek sem okoztak megrázkódtatást. Nyilván nem élveztem a helyzetet, ki is írták a kórházi ágyamra, hogy „vigyázz, harapós!”, mert minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elkerüljem az újabb műtétet. Végül beláttam, hogy nincs más megoldás. Valójában

ennek a balesetnek köszönhető, hogy parasportoló lettem.

Az orvosok rehabilitációként javasolták az úszást – aminek nagyon örültem, mert már gyerekként is szerettem a medencében játszani –, és a szigetvári edzőm észrevette, hogy van hozzá tehetségem.

Tanulni szerettél?
A gimnáziumban már magántanuló voltam a sok edzőtábor és a versenyek miatt, az első és utolsó tanórákra nem kellett bejárnom. Nem volt könnyű időszak; amíg a társaimat autóval hozták-vitték a Komjádiba, nekem hajnalonként a 4:58-as buszt kellett elérnem. A szüleim tőlem 270 kilométerre Szigetváron éltek, így olyan dolgokon kellett aggódnom, hogy ha beteg vagyok, ki tudom-e váltani a gyógyszerem. A mai eszemmel ezt biztosan nem vállalnám be, de akkoriban hatalmas bizonyítási vágy élt bennem.

A jogi kart is ezért kezdted el?
Sok minden van már mögöttem, a vállam sincs a legjobb állapotban, tudom, hogy a sport után kezdenem kell valamit az életemmel. Az járt a fejemben, hogy ott fogok állni nulla munkatapasztalattal, azt sem tudva, mi az a külvilág, mert eddig egy buborékban éltem. Láttam, hogy Sors Tamás és Meilinger Csaba paraúszók Pécsen elvégezték el a jogi kart, ott volt előttem az élő példa, hogy ez nem lehetetlen. Az élsportért kapott pluszpontoknak hála a maximális 500 ponttal indultam a felvételin, az pedig elég menő, hogy az ELTE ÁJK hallgatója lehetek, ráadásul jogász szakon. A legjobb ugródeszka ahhoz, hogy a sport után szakmai munkát találjak.

Miben segítette a versenysport a tanulmányaidat?
A kitartás mindenképpen megvan bennem, de az is jól jön, hogy megtanultam elviselni a monotóniát, ami egy vizsgaidőszakban elég hasznos tud lenni. Amikor először kinyitottam a római jog tankönyvet, elsírtam magam, úgy éreztem, hogy ezt képtelenség megtanulni, végül mégis sikerült. Ehhez persze kellettek Fecz Dóra tanárnő inspiráló előadásai is, az ő lelkesedése ránk, hallgatókra is átragadt, ez nagy segítséget jelentett az első félévben.

Egy élsportolónak járnak azért engedmények, például egyéni tanrend vagy rugalmas vizsgaidőpontok, ugye?
Eddig mindig sikerült úgy intézni, hogy ne ütközzenek a versenyek meg edzőtáborok az egyetemmel. Viszont az idei év a Párizsi Paralimpia miatt nagyon kemény lesz, február 20-án edzőtáborba utazom, így most először kérvényeznem kellett a különleges tanrendet. Az ELTE látássérültekkel közös tandembiciklizést szervez a Magyar Parasport Napja alkalmából, sajnos ezen sem tudok személyesen részt venni. Viszont az egyetem pozitív hozzáállása és az ilyen események sokat javítanak a fogyatékosok helyzetén. A Vasas parasportolói közül hárman járnak az ELTE-re, a jogi kar épülete is teljesen akadálymentes.

Azért van még hová fejlődni?
Az egyetemen is figyeljünk a mozgás- vagy látássérült társainkra. Egy kerekesszékes például a legtöbb esetben nem szereti, ha tolják, de ha fel kell jutnia egy lépcsőn, és épp nem működik a felvonó, bátran kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e. Nem is gondolnád, hogy az egyetem lépcsőjén milyen könnyű felhúzni egy kerekesszéket!

Fotók: Zsolnai Dóri