Kitartás, idő és türelem

Számos kitüntetése mellé nemrégiben Eötvös-gyűrűvel jutalmazták. Mit jelent az Ön számára az elismerés?
A pályám során valóban nem kerültek el a kitüntetések, ugyanakkor csupán kettő van, mely a szívemhez igazán közel áll. Az egyik a Felvidéken található szülőfalum díszpolgári címe, a másik pedig az Eötvös-gyűrű, melyet az általam imádott egyetem adott. Engem minden az ELTE-hez köt: itt kezdtem és itt végeztem tanulmányaimat, és annak ellenére, hogy a Kádár-rendszerben és a mostaniban is több, munkával kapcsolatos megkeresést kaptam, soha nem hagytam el az Egyetemet. Már gimnazista korom óta az volt ugyanis a vágyam, hogy itt tanulhassak, és történész válhasson belőlem. Nem is megyek már sehová, az ELTE-n fejezem be a pályámat professor emeritusként.

Mi fogta meg a történelemben? Hogyan és mi alapján irányult figyelme a XX. századi Magyarország történelme felé?
Tulajdonképpen a történelem maga fogott meg. Érdeklődésemet nagyban befolyásolta, hogy az említett Árpád-kori településen, a Vág partján elterülő Negyeden születtem s mindössze négyéves voltam, amikor az úgynevezett magyar-csehszlovák lakosság csereegyezményének keretében a családommal kitelepítettek, elüldöztek szülőföldünkről és így kerültünk egy Tolna megyei községbe, Bátaszékre. Ez olyan megrázó élmény volt, melyet a mai napig nem felejtettem el, még most is pontosan fel tudom idézni, mi történt. Mivel otthon rádiónk nem volt, újság pedig nem járt, lényegében nagyapám I. világháborús, és édesapám II. világháborús élményein nevelkedtem, az ő történeteiket hallgattam esténként. A történelem iránti érdeklődésemben hangsúlyos szerepet kaptak első olvasmányélményeim, mint Gárdonyi Géza Egri csillagok és Rákosi Viktor, az 1948/1949-es forradalom és szabadságharc eseményeit elbeszélő Korhadt fakeresztek című művei. Ezekkel iskolásként találkoztam, otthon ugyanis a Biblián kívül nem volt más könyvünk.

Egyetemi tanulmányai és egész későbbi karrierje a bölcsészkarhoz kötötték, ahol 1967-ben végzett történelem szakon. Mindig is ELTE-s szeretett volna lenni?
A gimnáziumban kiváló tanáraim voltak, így minden arra ösztökélt, hogy az ELTE-re jelentkezzek. Meg is tettem, először azonban nem vettek fel, a hivatalos indoklás szerint hely hiányában. Később tudtam csak meg, hogy az elutasításnak egészen más okai voltak: a szüleimet ugyanis egy évre teljesen jogtalanul kulák listára tették. Nagyon csalódott voltam, egy évvel később azonban újra próbálkoztam és az 1962-es sikeres felvételi óta itt vagyok. Az ELTE-n jártam végig a tudományos és oktatói ranglétra mindenféle fokozatát, a kisdoktortól az akadémiai nagydoktorig, a tanársegédtől az egyetemi tanárságig.

Az elutasító választ követően nem gondolt rá, hogy máshová jelentkezik?
Eszembe sem jutott. Édesapám szerint, ha a parasztember fia tovább akar tanulni, állatorvosnak kell mennie, én azonban őszintén megmondtam neki, hogy bölcsész szeretnék lenni. Attól fogva, hogy elmagyaráztam neki, mit jelent pontosan a bölcsészet, soha többé nem említette az állatorvosi pályát és élete végéig mindenben támogatott.

1967-ben végezte el a történelem szakot, majd ugyanebben az évben már a Kar Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék munkatársa lett, amely tanszéknek és doktori programjának mai napig oktatója, illetve több doktorandusz témavezetője. Milyen elveket tartott fontosnak az oktatás során?
Sokak szerint a történelemtudomány részben politikafüggő is, én azonban azt vallom, amit a mestereim is tanítottak nekem, hogy a történelemtudomány nem lehet a politikának kiszolgáltatva, nem lehet annak szolgálója – ez főleg a legújabb kor történelmére igaz. Természetesen időnként ezt nehéz elkerülni, ugyanakkor törekedni kell rá, hogy történészként az adatokat tárjuk fel, az elsőrangú forrásokat közöljük, és ne politizáljunk, az ugyanis nem vezet jóra. Ezeket az elveket próbáltam egész munkásságom során szem előtt tartani, és ezeket adtam át hallgatóimnak is.

A történelemtudomány kandidátusi fokozatát 1980-ban, a történelemtudomány doktora címet pedig 1993-ban szerezte meg. Későbbi egyetemi pályafutása során az ELTE oktatási és tudományos, majd tudományos rektorhelyettese lett. Milyen kihívásokkal kellett annak idején szembenéznie? Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
Csaknem negyedszázadig voltam a Történeti Tanszék csoport-, illetve intézetvezetője, mely munkám jelentősen közrejátszott abban, hogy rektorhelyettessé neveztek ki. Először oktatási rektorhelyettesként tevékenykedtem, mely feladatot a túlzott bürokrácia miatt nem élveztem igazán – ezt követően lettem tudományos, majd általános rektorhelyettes. A legfontosabb munkámnak mégis azt tartom, hogy ez időben voltam a nemzetközi hírű tudósokból álló egyetemi doktori tanács és a habilitációs bizottság elnöke. Velük együtt dolgoztuk ki az eddig érvényben lévő habilitációs szabályzatot és doktori szabályzatot.

A Rendszerváltások kortársa és kutatója címet viselő tanulmánykötet, melyet a 70.születésnapja alkalmából adtak ki, több mint félszáz munkatárs, kolléga rövid tanulmányát tartalmazza. Mi szükséges ahhoz, hogy valaki az Önéhez hasonló pályafutást fusson be történészként?
Ha valaki ezt a pályát választja, akkor a legfontosabb, hogy megállás nélkül kutasson, és ahogy azt már említettem, igyekezzen kimaradni a politikai ütközetekből. Emellett elengedhetetlen minél több nyelv ismerete, nemcsak a nemzetközi kapcsolatok kiépítése miatt, hanem mert egyre nagyobb hangsúly jut az összehasonlító kutatásoknak. Természetesen kitartónak is kell lenni, ez ugyanis nem olyan pálya, mint a matematikusoké, akik jó eséllyel már az egyetemi tanulmányaik alatt is felfedezhetnek olyan dolgot, mely a hírnévhez vezetheti őket. A történelemtudomány műveléséhez kitartás, idő és türelem kell. Meggazdagodni sem lehet belőle, de ha becsülettel csinálja az ember a dolgait, akkor rendben lesz az élete.

Hogyan látja az utánpótlás helyzetét?
Most is sok a tehetséges hallgató, azonban nagy szívfájdalmam, hogy a gazdasági megszorítások miatt, melyek az ELTE-t sújtották, nem biztosított az oktatói utánpótlás. Ha valaki nyugdíjba megy, vagy netalán elhalálozik, nem lehet a helyére senkit felvenni. Ez nagy problémákat okozhat, hiszen hiába van számos tehetségünk, ha nincs aki mentorálja őket, illetve, ha nem lesz hová elhelyezkedniük. Az pedig, ha nem biztosított az utánpótlás, a hazai tudományos életnek és magának a tudománynak a rovására megy. Észrevettem, hogy a fiatalok újabban megrendelésre próbálnak kutatni, dolgozni, amit nem tartok jónak. Hagyni kell a szakmát, hadd dolgozzon, a feltárt tényekről pedig később lehet vitatkozni. Azzal pedig, hogy négyévente átíratják a történelem könyveket, csak megzavarják a fiatalok gondolkodását, Isten tudja, hogy meg tudják-e ismerni a múltat úgy, ahogy volt. Véleményen szerint a tudományos kutatásokba kellene több pénzt csoportosítani, a történelem ugyanis szép, izgalmas tudomány, mellyel jó lenne, ha többen foglalkoznának.