Lélek és történelem

A pszichológia és história összefonódását már a múlt század első harmadában deklarálta a mélylélektan atyja, Sigmund Freud: történésznek, pontosabban archeológusnak tekintette magát, aki a terápiás szövegekből képes felfejteni a páciens életének korábbi eseményeit, történéseit. A páciens-szövegek – értve ezen a nonverbális megnyilvánulásokat is – ma is kulcsfontosságúak a dinamikus szemléletű terápiákban, vizsgálatukkal érthetővé válik az elakadás, a patológia. De a történeti forrásoknak is kitűnő partnere a lélektan: elsősorban a korábban nem, vagy csak kevéssé becsült forrásokra gondolhatunk, a személyes élet objektivációira (pl. naplók, levelezések), amelyek elénk tárják a szerző legbensőbb gondolatait, vágyait, motivációit. A történeti forrás tehát „meglelkesülhet”, élettelivé válhat.

Mivel a két tudományág határa nincs pontosan kijelölve, a pszichohistória művelése komoly felkészültséget kíván. Indokolt és termékeny lehet pszichológia és történelem szempontjainak egymásra vonatkoztatása, kölcsönhatásainak feldolgozása, számbavétele. Erre tett kísérletet tavalyi konferenciáján az ELTE Történeti Kollégiuma, pszichológus, pszichiáter, történész és levéltáros előadók segítségével.

Idén a résztvevők többek között a 20. századi történelmi örökség feldolgozásáról, a kollektív társadalmi traumák átörökítésének mélylélektani modelljéről, az Ödipusz-komplexus történeti kontextusba helyezéséről, az örökség és a kollektív emlékezet kapcsolatáról, továbbá a térpolitikáról, az érzelmi kötődésről és a generációs azonosulásról hallgathatnak meg előadásokat.

Az eseményt a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.

Meghívó