Levéltárak és egyetemtörténetek
Hogyan és mikor fordult érdeklődése a történelem és a történészi hivatás felé?
Kispolgári, értelmiségi családba születtem. Anyám és nagyapám egyaránt tanítók voltak. Apám az érseki katolikus gimnázium (későbbi nevén II. Rákóczi Ferenc Gimnázium) oktatójaként, magyar-német-angol szakos tanárként, egész életében tanított. Ha ilyen közegben nő fel az ember, világos, hogy értelmiségi pályára akar menni. Eredetileg azt hittem, hogy vegyész leszek. A Than Károly Vegyipari Technikumban kitűnő történelemtanárom volt Waczulik Margit személyében. Hatására nagyon megszerettem a történelmet, amihez az otthonról hozott tapasztalatok és az olvasmányélmények is hozzájárultak. 1967-ben az ELTE-re, történelem-orosz szakra. Az egyetemen az orosz szak tanterve és konstrukciója (ószláv kezdéssel) elriasztott mindenkit, aki nem volt igazán elkötelezett. Két év után, az első szigorlatot követően magam is otthagytam az orosz szakot. A Történelem Segédtudományai Tanszék akkori vezetője, Sinkovics István professzor úr javaslatára mentem át aztán levéltáros szakra. Mind a szakváltás, mind Sinkovics professzor úr nagy hatással lett a későbbi pályámra. Egyébként sok más társunk is otthagyta az orosz szakot akkoriban muzeológiára, levéltárra cserélve.
Visszaemlékezve milyennek látja az egyetemi diákéletet az akkori bölcsészkaron?
1967 és 1972 között tanultam ott. Azt kell mondanom, hogy minőségi különbség van az akkori egyetem és a mai között. Ez nem azt jelenti, hogy „régen minden jobb volt”, de a hallgatói összetétel, a hallgatói ambíciók és a közösségi élet szempontjából óriásiak a különbségek. A nagyon szigorú felvételi következtében a felvettek szinte garantálhatóan tehetségesek voltak. Másrészt mindenki ambiciózus volt: nagyon kevés olyan évfolyamtársamra emlékszem, akire azt mondtuk volna, hogy link. Inspiráló közeg volt, nem illett nem tanulni. A 60-as évek vége, és a 70-es évek eleje egyébként is izgalmas korszak volt. A közösségi élet több szálon folyt a karon. Abban az időben a diákok egy-egy kötelezően előírt csoporthoz tartoztak. Ez a 12-15 ember öt éven keresztül együtt járt órákra, szórakozni, együtt tanultak. Ez volt az egyik közösség, a másik a KISZ. Ma már furcsán hangzik, hogy szinte mindannyian KISZ tagok voltunk. Én is, pedig katolikus családból származtam és vasárnaponként ministráltam a templomban. Nekünk a KISZ olyan, fiataloknak szóló közösséget jelentett, ahol programokat kínáltak, ahol hasznosan lehetett tölteni az időt. Más közösségi lehetőség ráadásul nem is volt. Számomra a katolicizmus és a baloldaliság így részben összeegyeztethető volt. Nem foglalkoztunk azzal, hogy mi volt ’56-ban, mert arról szinte szó sem volt, de azt hittük, mert lehetett azt hinni, hogy itt valami igazságosabb világ jön létre. 1956-ban én még csak 8 éves voltam, ellenben ’68-ban már egyetemre jártam. Előtte a szabadságot és az emberarcú szocializmust „hirdették”, ami a többségnek tetszett. A ’68-as bevonulás nagy cezúra volt sokaknak, így nekem is. Utána már nem hittük, hogy a kommunizmus igazságos társadalom felépítéséhez vezethet.
Egyetemi tanulmányai során kik hatottak Önre leginkább?
A bölcsészkaron ebben az időszakban voltak kitűnő történészek és voltak olyanok is, akik csak az ideológia miatt kerültek ide. Én persze csak azokról beszélek, akik nagy hatást keltettek, pozitívat: ilyen volt Hahn professzor úr, aki cigarettával a szájában lebilincselő, csodálatos előadásokat tartott görög és római történelemből, és az is imádta, aki egyébként egyáltalán nem akart Rómával vagy Görögországgal foglalkozni. A későbbi korszakokat tekintve Urbán Aladár ’48-as magyar történelmi előadásai meghatározóak voltak. Mellette ki kell emelnem Szabad Györgyöt, aki reformkort tanított, ami nekem egyébként tényleg a kedvencem lett, de nemcsak az ő hatására. Bennem valahogy ez a korszak a nemzeti felbuzdulás koraként egyébiránt is nagyon fontos volt, miközben Szabad György előadásai is kiemelkedő hatásúak voltak. A másik, amit megemlítek, hogy nem Nyugat-Európára, hanem Kelet-Európára specializálódtam. Egyetemes történelemből nagy volt a választék a Bölcsészkaron, és valahogy úgy orientálódtam, hogy a Perényi, Arató, Dolmányos által – tehát a Kelet-Európa Tanszéken – tartott órákra jártam. Voltak köztük igen baloldali beállítottságú, de nagyon jó tudósok. Arató Endrére én például úgy emlékszem, hogy egy kiváló tudós volt, és nagyszerű előadásokat tartott, illetve érdekes szemináriumokon tudtunk részt venni nála, Perényi professzor úrra pedig úgy, ahol először tapasztaltam meg, hogy a történeti földrajz ismerete nélkül nem lehet a történelmet művelni.
Hogyan indult el a levéltárosi pályán?
1972-ben, Sinkovics professzor urat megkérték, hogy ajánljon valakit, aki az alakuló Műegyetemi Levéltárba kerülne. Végül az Ő tanácsára és ajánlására kerültem a Levéltárába, ami valójában meghatározta az életemet. Ez volt az első egyetemi levéltár, amit négy év alatt egy kolléganővel együtt rendeztem, és a nulláról építettük fel.
Mikor kezdett el tanítani az ELTE Bölcsészettudományi Karán?
1975 tavaszán a Segédtudományi Tanszéken (Molnár József halálával) megürült egy hely, és akkor engem hívott Sinkovics professzor úr. Másfél évig tanítottam óraadóként, majd 1976 szeptemberétől tanársegédként. Az kell mondanom, hogy a pályakezdésben tehát, s minden más tekintetben is Sinkovics professzor úrnak nagyon sokat köszönhetek, aki hihetetlen tudású, komoly erkölcsi tartású személyiség volt. Az évek során olyan közvetlen kapcsolatba kerültünk, hogy gyakran jártam a professzor úrhoz látogatóba, akkor is, amikor már nyugdíjban volt, és egészen a haláláig nagyon belsőséges viszonyban voltunk. Rendkívül nagy hálával és tisztelettel gondolok rá, azt az erkölcsi tartást, amellyel rendelkezett, a Bölcsészkaron nem sokan mutatták fel.
Oktatóként továbbra is részt vállalt a diákélet szervezésében: ennek során számos tanulmányút lebonyolításában is segédkezett.
A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején minden évben két alkalommal kirándulásokat szerveztem a levéltár szakos hallgatóknak. Ezek máig emlékezetesek a részt vett fiataloknak, akik ötven évesek lehetnek most, mert levéltárakat látogattunk meg, várakat másztunk, középkori templomokat néztünk, és közben mindenki jól érezte magát. Én is nagyon szerettem ezt szervezni és valahogy a diákok között elterjedt ez a dolog. Volt kapcsolatunk Németországgal, a Humboldt Egyetemmel az NDK-ból, és minden második évben vittünk oda csoportokat. A fiatalok versengtek, ki jöhet el Berlinbe, illetve szívesen kísérték is a németeket, ha jöttek, tehát voltak olyan programok, amelyek nagyon összekovácsolták a levéltárosokat, és az azokhoz csapódó történészeket is.
Mikor határozta el, hogy magyar művelődéstörténettel szeretne foglalkozni?
Amikor 1972-ben a Műegyetemre elkerültem, az egyetem már készült fennállásának 200 éves jubileumára. A közelgő ’82-es évfordulóra kellett létrehozni a levéltárat, és logikusnak tűnt, ha rendezem az egyetemi iratanyagot, ennek során az egyetem történetéről is sok újdonságot fogok megtudni. Ebből adódott, hogy a kisdoktori értekezésemet a Műegyetem történetének első (1782-1850) korszakáról írtam. Nagyon sokat kutattam az Országos Levéltárban és másutt. Végül a dolgozatom a Fejezetek az ELTE történetéből című sorozatban jelent meg. Eközben már a rendezési munkálatok idején kezdett elterjedni a híre a budapesti kutatók között, hogy van egy fiatalember, aki ügyesen rendezi az addig általában borzasztó állapotban levő egyetemi iratokat. Ladányi Andor támogatásával, illetve ajánlásával egyre-másra hívtak más egyetemekre. Így kerültem ’76-ban a SOTE-ra, ahol a pincében megtaláltuk a régi iratanyagot, évekig rendeztem ezt is. Később az Állatorvosi Egyetemen szintén ugyanez történt. Miután elterjedt ennek híre, utóbb már szakértőnek hívtak Sopronba, Miskolcra, és kérték, hogy Keszthelyen is létesítsünk levéltárat. Közvetlenül a rendszerváltás előtt a Közgazdasági Egyetemen szintén rendezni kezdtem. Eleinte nagyobbrészt egyedül, később néhány tanítványom is besegített.
Mondhatni, hogy a rendszerváltásig 6-7 egyetemen, részben teljesen egyedül, részben némi segítséggel létrehoztam a levéltárat. Közben az érdeklődésem is egyre inkább a magyar felsőoktatás 18-19. századi része felé fordult.
Eközben a 80-as években az ELTE Levéltára továbbra is borzasztó elhanyagolt állapotban volt. Aktív közreműködésemmel kezdeményeztük, hogy szaklevéltárrá válhasson. A tervet Kállay István és az egyetem vezetése is felkarolta. 1983-ban sikerült eljutni odáig, hogy a minisztérium szaklevéltárrá nyilvánította. A korábbiakból már adódott, hogy engem nevezzenek ki oda vezetőnek. Különböző kutatásaim során rádöbbentem arra, hogy a magyarországi felsőoktatás rendkívül későn épült ki, főként a XIX. századhoz kötődik, miközben volt magyar értelmiség a középkortól. El kellett gondolkodni, vajon őket hol képezték. Így jutottam el a peregrináció kutatásához, nagyjából a rendszerváltás időszakában. Gyakorlatilag ’88 körül kezdtem el dolgozni Prágában és Bécsben, eleinte szokás szerint egyedül. Aztán Bécsben folytattam, ahol egy velem teljesen egykorú fiatalember volt a levéltár vezetője, Kurt Mühlberger, akivel rendkívül jó kapcsolatba kerültem az évek során. Az egész kutatás nagyon jó volt, így ismerkedtem meg fél Európával (mondhatni, hogy majdnem az egésszel), hiszen a magyar felsőoktatásra jellemző, hogy mindenhova elmentek a peregrinusok: Párizstól Lembergig és Rómától föl Uppsaláig, a skandináv egyetemekig. Összességében azt lehet mondani, hogy 27 európai országban, majdnem 250 intézményben voltam. A munkát akkor is folytattam, amikor 1995 és 2013 között az Egyetemi Könyvtár főigazgatója lettem. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy én és a munkatársaim bejártuk Európát, megnéztük ezeket az intézményeket és nagyjából 102 ezer beiratkozást rögzítettünk. Kezdetben úgy indult a kutatás, hogy füzetbe írogattuk ki a neveket és ez később aztán egy modern, korszerű adatbázisba került, továbbá kiadtunk egy sorozatot, amelynek most fog megjelenni a 23-ik kötete.
Milyen kutatásokat tervez a közeljövőben?
Valahogy úgy alakult az életem, hogy amikor az Egyetemi Könyvtár éléről nyugdíjba mentem 2013 júniusában, szinte abban a pillanatban sikerült Draskóczy István kollégámmal egy egyetemtörténeti kutatócsoportot létrehoznunk, ami jelentős támogatást kapott a MTA-tól. Ez öt éven át működik, és nagyon bízom abban, hogy majd tovább is fogjuk tudni vinni. Immár lényegében lezárult a peregrinációs kutatás. Még a középkorról fogunk kiadni köteteket, amiből a krakkói és a prágai már idén megjelenik. Döntően már nem ezzel foglalkozunk, hanem a hazai felsőoktatással. Sok mindent tudunk arról, hogy kik és mikor tanultak külföldön, s akkor szinte megszégyenültünk azon, hogy nem tudjuk, itthon kik tanultak. Ennek több oka van: az egyik Trianon, nevezetesen az, hogy a magyar felsőoktatási intézmények (melyeket itt most nem sorolok fel) több mint a fele Trianon után a határon kívül került, beleértve a levéltári anyagukat is. Nyilvánvaló, hogy ezt másoknak nem állt különösebb érdekében feldolgozni, de most olyanok a történelmi viszonyok, hogy könnyen és segítséget kapva is tudunk Erdélyben, Horvátországban, Felvidéken, sőt még Kárpátalján is kutatni, ami szerencse, mert 30 évvel ezelőtt nem lehetett volna. Az egyik most folyó nagy projektnek az a lényege, hogy bejárjuk a Kárpát-medencét, és 1850-ig, a polgári kor kezdetéig megpróbálunk minden egykori felsőoktatási intézményből megmaradt anyakönyvet vagy egyéb hallgatói nyilvántartást digitalizálni, fényképezni, utána ebből itthon egységes adatbázist készíteni, ami jóval nagyobb lesz, mint a peregrinációs adatbázis. Sajnos kevés az olyan fiatal, akit tudunk alkalmazni, de vannak tehetséges hallgatók, hál Istennek. Közben már most gondolkodom azon, hogy bár már 68 éves vagyok, még mindig nagy terveim vannak. Ezt folytatni kell és legalább az első világháborúig el kell vinni, 1850-től 1918-ig, mert a magyar tudomány és felsőoktatás igazi virágkora a dualizmus időszaka. Ez sincs sajnos feldolgozva, mivel ott is vannak/voltak pusztulások, de
megtanultam az elmúlt évtizedekben, hogy néha olyasmit is fel lehet tárni, amiről azt hittük, hogy elpusztult.
Ugyanis egy levéltáros-történésznek tudni kell, ezt talán mindenki megtapasztalta: ha pusztulnak is el anyagok, mindig van valami, amit meg lehet találni. Ezt úgy hívom, hogy a másodlagos források. A nagyszombati és a kolozsvári jezsuiták rá a klasszikus példa, lévén mind a kettőnek elégett az anyakönyve, ennek ellenére az erdélyi kutatásaink során összeszedtünk olyan anyagokat, amivel 90%-ban tudtuk pótolni a hézagokat. Most több évtizedes munka után közel járunk ahhoz, hogy a nagyszombati és pesti egyetem adatait is összegyűjtsük. Ez sem lesz 100%-os, de talán 80%-ig fel tudjuk tárni. Van a reformkor végén egy olyan időszak, amikor minden elégett, mégis olyan dolgokat találunk meg, vagy rekonstruálunk, amiről azt hittük, hogy soha nem lehet. Ez egy vonzó feladat. Ahogy az is, hogy kineveljünk olyan fiatalokat, akik folytatják ezt a munkát.
Az interjú az Újkor weboldalán megjelent szöveg szerkesztett változata.