„Meg kell tanulnunk, hogy nem mindig nekünk van igazunk”

Március 15-én vehette át a Széchenyi-díjat, melyet a tudományos élet kiemelkedő képviselőinek ítélnek oda. Miért tartja fontosnak az elismerést?
A Széchenyi-díj a legmagasabb magyar tudományos kitüntetés: szeretném azt hinni, hogy az a fajta tudósi habitus kapott itt kitüntetést, amely szerint a tárgy, a dolog és az iránta való odaadás a lényeges, a saját személyiség kevésbé fontos.

Az MTA nemrégiben választotta rendes taggá: ez azt jelenti, hogy levelező tagságának elnyerése óta jelentős tudományos eredményeket ért el. Melyeket emelné ki?
Örülök az elismerésnek és megtisztelőnek tartom, ugyanakkor nem az én feladatom eldönteni, hogy abból, amit az elmúlt években kutattam és publikáltam, mi az, ami „jelentős tudományos eredménynek” nevezhető, így röviden annyit mondanék, hogy a heideggeri életműre és a hermeneutikai gondolatkörre vonatkozó kutatásaim (Heidegger, a hermeneutika és a teológia háromszögének viszonyrendszerében) nemzetközileg rangosnak tekintett folyóiratokban jelentek meg (például Research in Phenomenology, Heidegger Studies). A hermeneutikára vonatkozó kutatásaimat ugyanakkor nemcsak elmélyíteni, de szélesíteni is próbáltam új kutatási irányok – filológia, humanizmus – bekapcsolásával is.

Tudományos érdeklődésének középpontjában az életfilozófiai és a fenomenológiai-hermeneutikai áramlatok állnak. Hogyan foglalná össze ezek lényegét?
A 19. és 20. század a filozófiai tudat átépülésének kora: a 19. század elején a német idealizmus próbált utoljára átfogó világképet kidolgozni, ami azóta történt, nem más, mint a filozófiai tradíció visszapillantó önvizsgálata és önkritikája. A nevezett áramlatok olyan orientációját tartottam és tartom vonzónak, amely a filo­zó­fiát valami­féle tudományelőttes tartományba, egyfajta „életvilágba” igyekszik visszavezetni. Az önmagába zárkózó önelégült tudomány, egyetem és tudós képe idegen a számomra, ezért az ilyen jellegű, úgynevezett egyetemi filozófia bírálatának rendre próbálok időt szakítani egyetemi óráimon, de persze nem mindegy, hogy az „egyetemi filo­zó­fia” alkalmankénti kritikáját milyen hangsúllyal fejtik ki, hiszen ez a filozófiára nézve lehet destruktív is. Filozó­­fia nagyon is lehet­séges az isko­lán kívül, s jómagam ezért ismeretterjesztő előadásra szóló (egyre ritkábban érkező) meghívókat is el szoktam fogadni.

Évtizedek óta foglalkozik Martin Heideggerrel és a filozófiai hermeneutikával. Hogyan foglalná össze legfontosabb téziseit?
Heidegger a 20. század egyik kiemelkedő gondolkodója, a filozófiai hermeneutika pedig a század egyik – sok szempontból az ő kezdeményezéseire épülő – meghatározó filozófiai irányzata. A megértésnek és az értelmezésnek a szerepét hangsúlyozza, éspedig nem csupán a tudományban, mindenekelőtt a – nálunk prominens helyről nemrég meglehetősen leszólt – bölcsészet- és humántudományokban, hanem az egész emberi életben. Az ember reggeltől estig megért és értelmez, függetlenül attól, hogy tudós-e vagy nem: így foglalnám össze az egyik fontos tézist. Heidegger tanítványa, a filozófiai hermeneutika megalkotója, Hans-Georg Gadamer egyik meghatározása szerint a hermeneutika nem más, mint „die Kunst Unrecht zu haben”. A hermeneutika abból indul ki, hogy a másiknak igaza lehet, nekünk pedig nem, előzetes készséget mutat az önkritikára, s így annak a művészete, miképp kell elviselnünk azt, ha nincs igazunk. Innen nézve alapvető mindenfajta demokratikus együttélés és a megértő-toleráns attitűd kialakítása szempontjából. Meg kell tanulnunk a másikat tisztelni, s ennek lényegi eleme az, hogy meg kell tanulnunk azt, hogy nem mindig nekünk van igazunk. A her­meneutika ilyenformán a szerénység filozófiája is: nem lemondás az igazságról, de nem is az igaz­ság birtok­lá­sá­nak önteltsége. A hermeneutika nem szkepszis, az igazság fogalmát nem üresíti ki (legfeljebb az abszolút igazságét), az továbbra is értelmes a számára. Azaz: van igazság – legföljebb nem a megismerés (abszolút) igazsága, hanem a véges emberi egzisztencia igazsága.

Angol-olasz szakra járt, később lett filozófia szakos. Miért választotta a filozófiát? Egyértelmű volt, hogy tudományos pályára lép?
Egyáltalán nem, s hogy épp a filozófia tudományában, az aztán különösen nem. Egyetemi hallgatóként a jegyeim többsége négyes és ötös volt, csak egyetlen egy tárgy volt, amelyből megbuktam – ez a filozófia volt. A dolog később fontossá válhatott, ha ilyen kezdet után mégis ezt a pályát választottam. S talán a filozófiával szembeni értetlenségem is oka lehetett annak, hogy a filozófián belül a megértés és értelmezés tudományánál, a hermeneutikánál horgonyoztam le. Innen szemlélve a filozófus az, aki képes kitartani az értetlenségben s állandóan visszatérni hozzá, belőle merítvén újabb és újabb ösztönzést. A múlt század harmincas éveinek közepén Heidegger így fogal­mazott: „A döntő a filozófiában [...] a kér­de­zés; az, hogy a kérdésben kitartsunk, hogy benne szilárdan meg­maradjunk”.

A Széchenyi-díjjal nemcsak kutatói, hanem oktatói tevékenységét is elismerték. Milyen gondolatokat szeretne átadni tanítványainak?
Szeretek tanítani, mert a filozófia dialógus, s úgy gondolom, az em­ber­nek, ha úgy véli, valamifajta tudásra tett szert, tovább kell adnia, ez nem csupán joga, de úgy­szól­ván kö­te­lessége is. Tanítani annyi, mint továbbadni a tudásunkat, nem utolsó­sor­ban vitára bocsátani, próbára tenni, vajon tényleg tudás-e. Tudni annyi, mint tanítani tudni. A tanítás során a tanító képet kap, avagy tapasztalatot szerez tudásáról: ő is tanul, sőt első­sor­ban ő tanul. „A tanítónak”, mondotta Heidegger, „képesnek kell lennie arra, hogy tanítha­tóbb legyen, mint maguk a tanít­vá­nyok”. Gadamernél ez a gondolat úgy jelenik meg, hogy az értelmező­nek, a mindenkor olvasott szöveg által taníttatnia kell magát: „aki egy szöveget meg akar érte­ni, kész engedni a szövegnek, hogy magától mond­jon neki valamit”. Persze olya­no­kat jó tanítani, akik őszintén érdeklődnek, vállalják a tanulás erőfeszítését, s nem csupán vizsgajegyet akarnak szerezni vagy minduntalan saját ötletekkel előállni – akik tanulni akarnak, s így megengedik (jelen esetben nem csupán a szövegnek, hanem) a tanárnak, „hogy magától mondjon nekik valamit”. S nyitottak arra, hogy megváltoztassák nézeteiket, új belátásokra tegyenek szert, azaz hogy – tanuljanak. Az igazi siker számomra az, ha azt érzem, hogy sikerül ifjú koponyákban a filozófia iránt érdeklődést keltenem, a kollégákban gondolatokat ébresztenem.

Mit tanácsolna a kutatói pályát választó fiataloknak?
Először megpróbálnám elrettenteni őket, ecsetelve a pálya minden nehézségét, hátrányos és esetleges oldalát, ahogy azt Max Weber tette „A tudomány mint hivatás” című, nevezetes 1919-es előadásában. Ha ennek ellenére kitartanak, akkor próbának vetném alá őket, vajon, alkalmasak-e erre a pályára: ha kiállják a próbát, akkor jöhetnek a tanácsok. Kinek ajánlanám? Azoknak, akikben oly mértékben van meg a szenvedélyes érdeklődés és kitartás, hogy képesek nehéz körülmények között is dolgozni, anélkül, hogy időközben megkeserednének, a kutatómunka pedig személyesen kielégíti őket. Ami Danténél a Pokol kapujára van írva – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” –, az mondható azoknak is, akik a filozófiába akarnak belépni – hangzik el a német idealizmus kiemelkedő képviselőjének, Schellingnek az egyik bevezető előadásában. Ez úgy értendő, hogy mindenfajta vágyszerű gondolkodást fel kell adni, s szigorúan magára a dologra kell koncentrálni, neki adva az első és utolsó szót. Hogy milyen tanácsokat adnék? Óvnám a fiatalokat a túl gyors elköteleződéstől: az volna kívánatos, hogy fiatalon különböző utakat járjunk, folytassunk felfedező utakat a filo­zó­fiatörténet vagy a filozófiai diszciplínák tág tarto­má­nyaiban, mielőtt egy-egy filozófus, filozófiai irány­zat vagy problémakör mellett kikötnénk. Nem örülök annak, ha a fiatalok túl gyorsan lehorgonyoznak vala­mi­lyen kutatási terület mellett, a többiről pedig nincse­nek is nagyon ismereteik. S a legrosszabb persze az, amikor ezek hiányát lebecsülés pótolja vagy szentesíti: amit a másik művel, az nem igazán fontos vagy lényeges, sőt – horribile dictu – valójában nem is filozófia. Az tud igazán eredményesen specializálódni, akinek átfogó ismeretei vannak a többi területről is.

Filozófusként hogy látja, a mindennapokban hogy jelenik meg a „bölcsesség szeretete?”
Minden ember valamilyen szinten filozófus; a saját sorsáról, a világ folyásáról, az élet értelméről, a történelem menetéről, az igazságos társadalmi berendezkedésről, a helyes cselekvésről, a tudásról vagy hitről való töprengés olyannyira hozzátartozik az ember természetéhez, hogy nem az szorul indoklásra, miért filozofál az ember, inkább az: miért fordul el tőle. A filozó­fiának ebben az értelem­ben Kanttal szólva nem pusztán „iskolai”, hanem „világfogalma” is van, azaz nem csak az „iskola”, hanem a „világpolgár” számára bír jelentőséggel. Ebből adódik egyedülálló nagysága, de szerencsétlensége – ha úgy tetszik: nyomorúsága – is; az, hogy mindenki azt hiheti, minden további nélkül (különö­sebb előzetes felkészült­ség, is­ko­lázottság nélkül, ismeretek, gondolati elmélyedés és fegyelem, filozófiatörténeti műveltség, a fogalmak keze­lé­sé­ben való jártasság híján, csak úgy, „kapásból”, tetszik-nem-tetszik alapon) meg tudja ítélni vagy képes maga is űzni.

2007 óta negyven külföldi konferencián tartott előadást. Miért tartja fontosnak, hogy nemzetközi színtéren is megjelenjen?
A tudomány eleve nemzetközi, s a tudományos életben részt venni annyi, mint a nemzetközi tudományos életben részt venni. Ha korábban úgy fogalmaztam, hogy az önmagába zárkózó tudomány képe idegen a számomra, akkor most ennek másik oldalát hangsúlyoznám. A filozófia, amellett hogy minden ember számára van mondanivalója, nem utolsósorban szakma is. A szakmaiság, a tudományosság hangsúlyozása akkor lép előtérbe, amikor (hogy Hegelt idézzem) a „sejtés és a lelkesedés módszertelensége”, a „tudományosságot általá­ban megvető prófétai beszéd önkénye”, avagy „önkényes hóbortok és beteges sejtel­mek”, összefoglalóan a szentimentális szépelgés, szenvelgés vagy a dilettantizmus veszélye ellen kell védekezni. A filozófia ebben az értelemben nagyon is tudomány, sőt „szak”-tudo­mány – amint azt a filozófiát különben mindenki számára relevánsnak tartó Heidegger is nagy erővel hangsúlyozta.

Mivel foglalkozik jelenleg, milyen tervei vannak?
Az általam kutatott területek részproblémáiban szeretnék jobban elmélyedni. Különböző hazai és nemzetközi projektekben veszek részt, az elkövetkező két-három évben ez meglehetősen leköti az időmet. Szeretném hazai berkekben a filozófia tudományosságát előmozdítani: a tudomány társadalmi megítélését jónak tartom, ugyanez már kevésbé mondható el a tudomány helyzetéről. Sajnos kezdettől fogva látható volt, hogy a rendszerváltással járó gazdasági visszaesés nemigen fog kedvezni a tudománynak, s pláne nem a korszellem által egyre inkább leértékelt humántudományoknak. Pedig a tudat- és emberformálás hagyományosan a humántudományok feladata. E téren – bárhogy alakuljanak is a körülmények – én a magam részéről ezután is szilárdan eltökélve igyekszem megtenni, ami tőlem telik.