„Megadatott, hogy azt csinálhattam, amire alkalmas vagyok”

2019.03.13.
„Megadatott, hogy azt csinálhattam, amire alkalmas vagyok”
Pályafutását szokatlan kettősség jellemzi: magyar és orosz tanszéken egyaránt dolgozott, régi irodalommal éppen úgy foglalkozik, mint modernnel, ugyanakkora lendülettel kutat, mint amilyen elhivatottan oktat, önálló tudományos munkái mellett többkötetes monográfiák összeállításában vett részt. Aktuális feladatai mellett egész életét végigkísérték a kalendáriumok, melyeknek hazai felfedezője, nemzetközi hírű tudósa lett. Dukkon Ágnes irodalomtörténésszel, a BTK professor emeritusával hivatástudatról, alkalmazkodásról, szolgálatról beszélgettünk.

Ritka, hogy egy huszonévest a hivatástudat érdekel, márpedig Ön a kisdoktorijában éppen ennek nyomait kereste Tótfalusi Kis Miklós életművében. Hogyan talált rá a témára?
Már egyetemista koromban nagyon intenzíven éreztem, hogy tanár akarok lenni, nem is akármilyen, hanem tudós tanár. És ezt az Eötvös Collegiumban erősítették is bennem, a Collegiumnak kezdettől ez volt a célja. Bárczi Gézát hozták fel például mintaként, a nagy nyelvészprofesszort. Volt szerencsém felvenni nála a Halotti beszéd nyelvtörténeti elemzését szeminárium keretében – óriási élmény volt, hogy egy nagy embertől tanulhatok, aki ugyan már közel 80 éves és alig lát, de borzasztó érdekes az, amiről beszél.

Mindig nagyon szerettem a történelmet, és a nyelvszakjaimon belül szívesen fordultam a történeti diszciplínák felé, így jött Tótfalusi Kis Miklós is. A régi magyar irodalom szakszemináriumon még Tolnai Gábor professzor ajánlotta nekem ezt a témát. A gimnáziumi magyartanárnőm küldött hozzá, aki szintén nála szakdolgozott. Asbóth Márta (Varga Lászlóné) rendkívül felkészült tanár és magával ragadó személyiség (azóta is tartjuk a kapcsolatot), nálunk, a Ménfőcsanaki Gimnáziumban kezdte a pályáját, majd az 1970-es évek elejétől a győri Révai Miklós Gimnáziumban tanított magyart és oroszt nyugdíjazásáig. A hivatástudat kérdése engem éppen az ő példáján már a középiskolában inspirált.

Tolnai professzor rögtön az első évben mondta nekem, hogy szerinte Tótfalusinak vannak még lappangó szövegei, feltáratlan írásai, meg kellene nézni a kalendáriumokat. Tolnai nem volt a klasszikus értelemben jó tanár, de okos ember volt, pillanatok alatt fölmérte, ki kicsoda. Tótfalusi egyéniségét nekem valónak érezte. Tanácsára kijegyzeteltem a Szabó Károly-féle Régi Magyar Könyvtár köteteiből a Tótfalusi-kiadványok bibbliográfiai  adatait (máig megvannak a cédulák egy dobozban), végigolvastam a vonatkozó szakirodalmat, aztán került sor a feladat konkrét megfogalmazására, a Tótfalusi-kalendáriumok toldalékainak elemzésére.

A kalendáriumokat akkoriban nem kutatta senki az irodalomtörténészek közül. Mit tesz Isten,

már az első év végére találtam olyan részleteket, amelyekről be tudtam bizonyítani, hogy Tótfalusitól származnak.

Ezek a kiadványok panelokból épülnek fel, mint pl. csillagászati számítások, asztrológia, időjóslás, egyebek, a mindennapi élethez szükséges dolgok, de a végén ott van a szórakoztató toldalék, amelyhez a kiadó vagy akár a nyomdász hozzáadhatott valami saját anyagot.

Tótfalusi is élt ezzel a lehetőséggel. Ezt a kérdést előttem nem nagyon vizsgálta senki. Tolnai tudta, hogy olyan anyagról van szó, amelyet érdemes alaposabban föltárni, mert feltétlenül találunk benne eddig ismeretlen adatokat. Így azután összehasonlító kalendáriumelemzésbe kezdtem: megnéztem a más kiadóknál megjelent 17. századi naptárakat, előbb az OSzK-ban, az MTA Könyvtárában és az Egyetemi Könyvtárban föllelhető példányokat, majd negyedéves koromban Kolozsvárra és Nagyenyedre is elutaztam Tótfalusi nyomtatványait kutatni. Ez alapozta meg az 1975-ben megvédett egyetemi doktori értekezésemet.

Honnan érkezett a budapesti egyetemre, az Eötvös Collegiumba?
Győrszemere-hegyből, egy Győr-Sopron megyei, Árpádkori kis településről származom, a felmenőim legalább kétszáz év óta ott éltek, s a családom, rokonaim most is. A szomszéd faluban, Ménfőcsanakon (ma már Győrhöz tartozik) létesítettek egy gimnáziumot 1963-ban, oda jártam 1964-től 1968-ig, bár eredetileg a győri Kazinczy Gimnáziumba jelentkeztem, de nem vettek föl, mert a frissen alapított falusi gimnáziumba kellett diákokat toborozni. Először elkeseredtem, hogy nem a nagynevű győri Révaiba vagy a Kazinczyba kerültem, de aztán kiderült, hogy nagyon jól jártam. A tantestületben az idősebbek képviselték a régi tanári ethoszt, amit én szerettem, a hatvanas évek fiatal tanárai pedig hozták a lelkesedést. Elhivatottság volt mindegyikükben, a biológia-, a kémiatanárban is. És nem tömegiskola volt, összesen 200-an jártunk oda. Vegyész akartam lenni, de Asbóth Márta beszélt rá, hogy menjek inkább az ELTE Bölcsészkarra, magyar-orosz szakra.

Magyarral kezdte kutatói pályáját, de kandidátusi munkájában már Dosztojevszkij és Belinszkij vitájával foglalkozik.
A régi magyar irodalmi mellett egy másik szálon is elindult a pályám. Oroszosként tanárom, Zöldhelyi Zsuzsa szintén még egyetemista koromban – több diáktársammal együtt – bevont a négykötetesre tervezett Orosz írók magyar szemmel szövegkiadás sorozat készítésébe, ebbe a munkába is beleszerettem. Zöldhelyi Zsuzsa személyisége nagyon vonzott, valójában rajta keresztül kötődtem az orosz szakhoz. Már diploma után rám bízta a 3. kötet szerkesztését, ez a kötet az 1919-től 1944-ig terjedő időszakban vizsgálta, hogy a magyar írók, szerkesztők, kritikusok, tudósok mit tudtak az orosz irodalomról, hogyan mutatták be a magyar olvasóközönségnek. Recepciótörténetről van szó, végig kellett olvasnom a Nyugatot, sok más korabeli folyóiratot, egyéb kiadványokat, és ennek során elég széles rálátásom lett nemcsak a 19. századi orosz, de a 20. századi magyar irodalomra is.

Tíz évig dolgoztak a köteten, nagy munka lehetett, de nagy ajándék is.
A digitális világ előtt lassúbb volt az élet, nem kellett – de nem is lehetett – nagyon sietni az ilyesfajta szövegkiadással. Egy ideig

abban sem voltunk biztosak, kiadja-e a Tankönyvkiadó a munkánkat, szerződés nélkül dolgoztunk.

De nagyon hittünk benne, nagyon szerettük csinálni, és aztán sorban megjelentek a kötetek is. Alig 30 éves voltam, amikor megkaptam ezt a feladatot, szorongtam is az elején, hogy mi lesz most, de aztán beletanultam, és ebben segített az is, hogy nem volt szoros határidő az elkészítésre, mindent alaposan át lehetett gondolni, utánajárni a tartalmi és technikai kérdéseknek. 

Magyaros szerettem volna lenni, de nem sikerült találnom a tudományos munka folytatására is lehetőséget adó állást. A diploma megszerzése után egy évet tanítottam a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban. Ez külön történet, de a hivatástudat kérdésével szorosan összefügg: nagyon szerettem a középiskolás korosztályt, s lelkes és optimista fiatalként azt gondoltam, hogy a középiskolai oktatás mellett tudom folytatni a Tótfalusi-kutatásokat – ahogy például a nagy elődök közül Bárczi Géza professzor is húsz év középiskolai tanítás után került a Debreceni Egyetemre, majd Budapestre, az ELTE-re. Ebben bizony tévedtem, de megjegyzem, hogy a volt szombathelyi osztályommal mind a mai napig tartom a barátságot, ahogy öregszünk, már évente találkozunk. Végül Zöldhelyi Zsuzsa kalauzolt el Szegedre, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára, persze az orosz tanszékre, majd a szegedi egyetemen is tanítottam óraadóként, 18–19. századi orosz irodalmat. Akkor nem voltam elégedett, de javamra szolgált ez az időszak, itt kezdtem el – először csak alkalmi „beugrásként” - Dosztojevszkijjel foglalkozni. Nagyon erősen hatott rám a világa – ha Dosztojevszkijhez az ember közel megy, beszippantja. 1977-ben kerültem vissza Budapestre, az 1975-ben létrehozott tanárképző főiskola (mely 1983-tól az ELTE Tanárképző Főiskolai Kara lett) orosz tanszékére, és mi történt, Dosztojevszkij itt is „megtalált”.

Itt kapcsolódott össze számomra az orosz irodalom magyarországi befogadástörténete a 19. századi orosz irodalommal. A Zöldhelyi-kötetek számára végigböngészett publikációk között találtam rá magyar protestáns teológusok nagyon jó Dosztojevszkij-elemzéseire. A református Vatai László, Újszászi Kálmán, például, vagy az unitárius Varga Béla jól iskolázott filozófusok is voltak, ráadásul angol, német fordításban olvasták egyebek közt Bergyajevet Dosztojevszkijről. Én így föltárhattam az ő forrásaikat is, és innen jött a Doppelgänger-téma.

Az Arcok és álarcok. Dosztojevszkij és Belinszkij című könyvében bemutatja a két ember egymásban való tükröződését, vagyis azt, hogyan válik a kettőjük kapcsolata irodalmi témává Dosztojevszkijnél.
A Jagelló Egyetemen Krakkóban kutattam sokat (1980-82-ig magyar lektorként dolgoztam az egyetem Orientalisztikai tanszékén, és utána is sokszor kiutaztam), ott régen cári gimnázium működött, kiváló könyvtárral, ami tele van értékes első kiadásokkal, remek szakirodalommal, itt rengeteg új információhoz jutottam. Az 1970-es évek végén még Budapesten ismertem meg Vlagyimir Szolovjov filozófiáját (aki nálunk szinte elérhetetlen volt, a Gorkij Könyvtár őrizte a 13 kötetes Összes Művek brüsszeli kiadását, melyhez külön igazgatói engedéllyel lehetett csak hozzáférni), vele akartam foglalkozni, de egyik krakkói professzor tanácsára Belinszkij lett belőle. Belinszkij tehetséges, de forrófejű kritikus volt, megosztó személyiség, én a leveleit kezdtem el olvasni, és döbbenten tapasztaltam, hogy  mennyire bonyolult  jelenség, a 20. századba is éppúgy beleillik, mint a romantika korába, mégpedig a személyiség problémájának fölfokozott átélésével. Mivel akkoriban olvastam végig Kierkegaard Vagy-vagy című művét, a párhuzamos olvasás sok mindent megvilágított számomra. 

Belinszkij hatalmas önelemzéseket végzett, rengeteg pszichológiai tanulságot nyerhetünk leveleiből, s ezzel a hivatalos irodalomtörténet alig foglalkozott. Belinszkijt sokáig kisajátította a szocialista realizmus ideológiája, ami nem használt életműve mélyebb és igazabb megismerésének, de az 1970–80-as években még  nem volt tanácsos ezeket a másféle aspektusokat feszegetni. Fiatalos hévvel úgy éreztem, hogy a problémát a szakma elé kell vinnem – s még az 1990-es kandidátusi védésen is azt vélelmezte az egyik bizottsági tag, hogy „ejnye-ejnye, nem szeretem eléggé Belinszkijt”, amiért bemutattam a levelekből megismerhető ellentmondásos (de számomra mégis rokonszenves) személyiségét.

Hasonmásról akkor beszélünk a legáltalánosabb értelemben, amikor a másik emberben megérezzük, meglátjuk a saját negatív oldalunkat, Énünk sötét árnyékát. Ez nem is feltétlenül tudatosul. Belinszkij és Dosztojevszkij ambivalens kapcsolata mögött valószínűleg ez állt. De hol lehet ezt megfogni?

Azt akartam megérteni, miért volt olyan zaklatott a kapcsolatuk.

Belinszkij először nagyra tartotta Dosztojevszkijt, a Szegény emberek című regény megírásakor (1845) egekig magasztalta, viszonyuk A hasonmás című regény –  melyet Belinszkij nem értett, és elmarasztaló kritikát írt róla – megjelenése után romlott meg 1846-ban. Dosztojevszkijt a Petrasevszkij-körben való részvétele miatt tíz évre Szibériába száműzték 1849-ben, Belinszkij pedig 1848-ban meghalt. A kényszermunkából visszatérve, az 1860-as években azonban felfakadt ez a probléma, a le nem zárt rossz kapcsolat, Belinszkij alakja újra meg újra előkerült Dosztojevszkij műveiben, a Feljegyzések az egérlyukból című kisregényben, a Karamazov testvérekben, A kamaszban, itt-ott – elkezdtem kiszálazni, keresni, hol jelenik meg és hogyan a Belinszkij-probléma.

Ez a szál vezette akkor a 19. századi orosz irodalom összefoglaló elemzéséhez, ami a habilitációs munkája volt.
Török Endre felvételiztetett az egyetemen, most is hálásan gondolok rá. Számon tartott, bár nem hozzá jártam előadásokra, ő ugyanis a világirodalom tárgy keretében a nem orosz szakosoknak tartott órákat. A Belinszkij-Dosztojevszkij dolgozatom munkahelyi vitája után üzent, hadd olvassa el; tetszett neki, és én ezt nagy kitüntetésnek éreztem. A védés után is biztatott, hogy legyen belőle könyv, s 1992-ben valóban meg is jelent a kötet. Török Endre a 90-es években nagy munkát tervezett, az orosz irodalom történetét szerette volna szerzőtársakkal megírni a kezdetektől 1944-ig. Én a régi irodalmat kaptam ebben a feladatban, a 19. századot ő írta volna, de néhány év múlva – talán egészségi vagy más okokból - kiszállt, Zöldhelyi Zsuzsa vette át a szerkesztést, ő pedig rám osztotta a 19. századi részt, szimbolikusan és konkrétan is így léptem Török Endre nyomába. Én akkor már közel húsz éve ezt tanítottam, rengeteg anyagom volt, sok mindent szisztematikusan is feldolgoztam. Persze az egészet össze kellett rendezni; 1997-re készült el és jelent meg a Nemzeti Tankönyvkiadónál a könyv Zöldhelyi Zsuzsa szerkesztésében, hatan vagyunk társszerzők benne.

És hogyan kanyarodott vissza a végén a kalendáriumokhoz? Hogyan született meg monográfiája, a Régi magyarországi kalendáriumok európai háttérben?
A sors milyen! Pályakezdőként vagy másfél évtizeden át azon szomorkodtam, hogy nem tudom a kedvenc Tótfalusimat és a régi irodalmat aktívan kutatni, csak hobbiból, az oroszos mindennapi munka mellett. Volt egy felszíni sík, az aktuális feladatoké, és mögötte egy másik, ahol szabadidőmben a kalendáriumokra „vadásztam”. 1999-ben habilitáltam orosz irodalomból, de 2003-ban már megjelent a kalendáriumos könyvem, amellyel elnyertem az MTA Doktora címet. Egész tudományos pályafutásomat végigkísérték a kalendáriumok, soha nem engedtem el ezt a szálat. De nem gondolkodtam rajta, miért nem engedem el. Az MTA Irodalomtudományi Intézet munkatársai, Tarnai Andor, Hopp Lajos, a régi magyaros nagy kutatók, Varjas Béla, Varga Imre, s még a történész R. Várkonyi Ágnes is biztattak, érdeklődtek, hol tartok a kutatással. 

Sok lengyel könyvtárat végigjártam, saját költségemen többször elmentem Krakkóba és Wrocławba, ahol gazdag kalendáriumgyűjteményeket őriznek, később aztán Gdanskba is eljutottam kutatni. Ezeken a lengyel utakon sokat segített Kamocki Etelka, aki magyar lektorként elődöm volt a Jagiello Egyetemen, majd a később megalapított krakkói magyar tanszék munkatársaként sokat tett a lengyel-magyar kapcsolatok ápolásáért. A kalendárium-kiadás a kora újkorban a német és lengyel régióban nagy népszerűségnek örvendett, a magyar  kalendáriumok vizsgálatakor ezt a hatást mindenképpen figyelembe kellett vennem.

1992-ben ösztöndíjjal sikerült eljutnom Oxfordba (a Bodley Könyvtárban óriási kalendárium-anyag van), sőt Coventrybe is, ahova egy neves történészprofesszor, Bernard Capp hívott meg, egyebek közt ő is kalendáriumtörténettel foglalkozott. Rendkívül termékeny volt ez az út, akkoriban láttam meg angol, német, francia, lengyel szakmai kapcsolatok alapján, hogy a nemzetközi szakirodalomban milyen nagy becsülete van ennek a műfajnak, nálunk meg kicsit mostohagyerek, inkább folklóranyagnak tekintették. Bár szerencsére az utóbbi egy-két évtizedben változott a megítélése,  most már többen is foglalkoznak bizonyos kalendáriumi témák kutatásával, könyvészeti, néprajzi, művelődéstörténeti és irodalomtörténeti szempontból. Már az 1970-es évek végétől közöltem írásokat a kalendáriumokról, de

hályogkovács módon dolgoztam, magamnak kellett kitalálnom, mi lehet fontos,

milyen szempontok szerint dolgozzam föl az anyagot. Mikor először hozzákezdtem a kutatáshoz, teljesen ismeretlen terület volt számomra, kinyitottam egy ilyen kis könyvecskét, mindenféle jelet, számokat láttam benne, a szövegek is furcsák voltak (nem is beszélve a régi, rongált példányok olvashatóságáról). De a folyamatos kutatás eredményeként a kétezres évek elejére mégis összeállt egy óriási anyag.

A Széchenyi Könyvtárban Borsa Gedeon és a régi magyar nyomtatványokat kutató osztály munkatársai (köztük többen egyetemi társaim voltak) kezdtek biztatni, hogy írjak a kalendáriumokban található illusztrációkról. Igen, ez jó és érdekes lenne, de hogy írjak róluk? Eddig mindig csak a szöveges résszel foglalkoztam. És akkor megint belevetettem magam valami újba: a kalendáriumok képi tanulmányozásába. És nem bántam meg: a sok részlet végül összeállt egy könyvvé. Az említett kutatók, de főként P. Vásárhelyi Judit kolléganőm javasolta, hogy adjam be nagydoktorinak. Elgondolkoztam: tényleg ér ez a munka annyit, ezzel lehetne pályázni az Akadémián? Föltáró munkáról van szó, alapkutatásról, mely sokféle tudományághoz kapcsolódik, mint például az ikonográfia, könyvtörténet, művelődéstörténet, filológia.

Egyes érdekes témákat is kibontottam, például David Frölich késmárki polihisztor munkásságát, aki matematikus volt, de kalendáriumkészítésből élt; lutheránus tudós, akinek a kalendáriumai (főleg a német és latin nyelvűek, mert a neve alatt,  az ő kalkulációjával megjelentek magyar és cseh nyelvű naptárak is) tele vannak tudományos, ismeretterjesztő, oktató fejezetekkel. A Boroszlóban (Wrocławban) 1623 és 1641 között kiadott német nyelvű naptárai sok izgalmas szöveget tartalmaznak, asztrológiai, etnográfiai, történelmi, fizikai, meteorológiai témákat, köztük a különböző népekről, így a törökökről nagyon érdekes leírásokat. 2012-ben a török témáról közöltem egy tanulmányt, a természettudományos szövegekről pedig németországi kötetekben jelent meg három értekezésem. Az a nagyszerű a kutatói életben, hogy az ember megfog valamit, elkezdi húzni, és egyszer csak észreveszi, hogy egy óriási háló az, amit húz, tele hallal, kihúzza, és hozzálát szétválogatni a halakat.

Mi a csodálatos a kalendáriumokban? Mi fogta meg?
Hogy integrált műfaj. Nagyon tarka világ. Van egy komoly matematikai, asztronómiai magva, arra rárétegződik egy mitologikus rész, az asztrológia, erre még rárétegződik az, hogy embereknek eladható legyen, okuljanak, szórakozzanak is. Sok kalendáriumban kifejezett népművelési célzatosság fedezhető fel, tanítani akarják az olvasókat – ez kiváltképpen a 17. századra jellemző magatartás, természetesen változó színvonalon és eltérő szempontok alapján.

Frölich, Tótfalusi magas színvonalon művelték a „docere et delectare” elv kalendáriumi érvényesítését.

Nem olcsó szórakoztatásra törekedtek, igyekeztek lehetőség szerint jó minőségű naptárakat kiadni. Később megjelentek a tematikus kalendáriumok, színházi, historikus vagy akár szakmai kalendáriumok, és ezekből nőttek ki az almanachok a 18-19. században, ezeknek a lényege már az volt, ami a régiekben a toldaléké: hasznos ismeretek, és főleg szépirodalmi élmény nyújtása.

A kalendárium fontos eleme az időjóslás. A kevésbé képzett naptárkészítők innen-onnan összeszedtek valamit – itt kerül a folklór a kalendáriumba, az időjáráshoz fűződő hiedelmek, szokások révén, amelyeket a szájhagyomány megőrzött és fenntartott, időnként azonban helyes természeti megfigyeléseket is közvetítettek. A kalendárium műfaj ókori eredetű, de a könyvnyomtatás korától terjedt el nagyobb példányszámban, előtte kéziratos formában létezett; kódexekben, breviáriumokban, hóráskönyvekben találkozhatunk vele. A régi hiedelmek, megfigyelések vándoroltak, az illusztrációk is. Ez a hallatlan változatosság lenyűgözött. Mindig találtam is valamit, ami további vizsgálódásokra ösztönzött. Például a tulajdonosok bejegyzései, amelyek alapján esetenként föl lehet tárni, kinek a példányáról van szó. Az egyik kalendáriumról sikerült megállapítanom, hogy a koronaőr Ostrosith Mátyás 17. századi főúré; egy másikban az édesapja bejegyzéseit is megtaláltam. Az ilyen adatokból aztán össze lehet állítani bizonyos mozaikképeket egy családról vagy az adott kor történéseiről, s ezek mind a történettudomány, mind a filológia számára fontos adalékokat jelentenek.

Sok dologgal foglalkozott, sok helyen dolgozott. Ez segítette vagy hátráltatta a szakmai előmenetelben?
Ezt nem tudtam soha eldönteni; az életemben gyakran jött holmi váratlan fordulat, történés, érkezett valami érdekes szakmai kihívás. A rendszerváltáskor például átértékelődött az orosz szak szerepe, kezdték leépíteni az orosz tanszékeket. Nem én voltam ekkor sem az aktív kezdeményező,  alkalmazkodnom kellett az új helyzethez. Az volt a szerencsém, hogy a Tanárképző Főiskolai Karon a magyar tanszéken egyik kolléganő hosszú távú helyettesítésére hirtelen kellett valakit találni, és ráadásul éppen régi magyaros profillal. Kapóra jöttem. Onnantól megint elő kellett hívnom a mélyebb rétegekből a magyaros énemet, és erre ráállni. A felszín ettől kezdve a magyar lett, a háttérben pedig folytatódott az orosz szak.

Világirodalomként, speciálkollégiumként tanítottam csak, illetve 1993-tól az ELTE Bölcsészkaron megalakult Irodalomtudományi doktoriskola orosz irodalmi programjában. A tanárképző utolsó tíz évében (amikor már tudni lehetett, hogy átalakítják) minden külső bizonytalanság és zűrzavar ellenére jó légkör volt a tanszéken, 1995-ig Kilián István vezette, a régi magyar dráma és az iskolai színjátszás kiváló művelője, aki szenvedélyes kutatóként és lelkiismeretes tanárként példát adott számunkra. Amikor beolvasztottak minket az ELTE BTK-ba, mindennek vége szakadt, keserű tapasztalatokkal szembesültünk. 

Szerencsés fordulat volt számomra, hogy a 2006/07-es tanévben a bécsi egyetem Finnugor Tanszékére kerültem vendégtanárként, s régi magyart tanítottam. Szakszemináriumot is tartottam, éppen a kalendáriumokból, s egyik hallgató nálam készítette ebből a témából a diplomamunkáját. Amikor hazajöttem, a munkahelyemen (BTK MIKI) bizonytalanság fogadott és nem túl barátságos jövőképet festett elém akkori főnököm. Mivel

az életem eddig se szólt másról, mint a szolgálatról, a  fegyelmezett alkalmazkodásról,

azt mondtam: „Megoldom”. És a Magasságból meg is érkezett a segítség: kiderült, hogy a Szláv és Balti Filológiai Intézetben az Orosz Tanszéken szükség van irodalmárra. Az akkori tanszékvezető és intézetigazgató, Jászay László kollégám hívott erre a feladatra, s így a bölcsészkaron belül egyszerűen átkerültem a magyar szakról a szlavisztikára, szóval megint oroszos lettem. Itt tanítottam orosz nyelvet és irodalmat 2008-tól 2013-ig, a nyugdíjaztatásomig, s azóta professor emeritusként még öt évig, de az elmúlt tanévben újból a magyar szakon, orosz irodalmat magyar és világirodalmi kontextusban. S ennek az időszaknak a szellemi hozadékaként 2014-ben megjelent az Aranykortól az Ezüstkorig. Fejezetek az orosz kritika és irodalomtudomány történetéből című könyvem, amelyre megkaptam „Az Év Ruszistája” kitüntetést. De a lendület vitt tovább, egy újabb könyv megírására, most az utolsó simításoknál tartok. Ez is orosz irodalmi tárgyú.

A rendszerváltozás után lettem külügyi és tudományos igazgatóhelyettes a Kazinczy utcában, a kollégák kérésére; olyan embert kerestek, aki hajlandó a közösségért dolgozni. Nem akartam elvállalni, kutatni jobban szeretek, de beláttam, ha akarunk valami változást, áldozatot is kell hozni. Két évig bírtam, nehéz volt, mert az érdemi munka helyett sokszor fölösleges és kicsinyes küzdelmekre ment el az idő és az energia. A Bokros-csomag által sürgetett leépítésekkel sem értettem egyet abban a formában, ahogy történt. Ebben az ideges légkörben vitába keveredtem a főnökömmel a szakmaiság és a lojalitás eltérő megítélése, sorrendbe állítása miatt, így jobbnak láttam megválni ettől a tisztségtől – pedig voltak jó eredményeink is, pályázatokon nyertünk, sok kollégának sikerült külföldi szakmai útjához pénzt szerezni, kapcsolatokat építettünk külföldi partnerekkel. 1997-től 2007-ig vezettem a főiskolai Irodalomtudományi Tanszéket Kilián István után, ez az időszak is küzdelmesen alakult, de

a közeledő „viharfelhők” (a megszüntetés) árnyékában sikerült megőrizni a szak óraszámait, felvenni és megtartani fiatalokat.

Oázis volt akkoriban a Kazinczy utcai tanszék, ahogy egyik kollégám fogalmazott visszaemlékező írásában, Kilián tanár úr születésnapi kötetében. Kicsit átmenet a középiskolai tanári kari és az egyetemi tanári lét között. Tizenketten voltunk az Irodalomtudományi Tanszéken, együtt építettük fel a tanévet, nem voltunk egymástól elszigetelődve, mint manapság a legtöbb helyen, a szakmai, oktatási problémákat naponta meg tudtuk beszélni, elolvastuk, megvitattuk egymás publikációit. Így lehetett érezni, hogy a tudomány a mindennapi élet része, mely a tanítással is szoros kapcsolatban van.

Mindig azt érzékelem, hogy nem én megyek a dolgok után. Valami hívást érzek, és azt komolyan kell vennem, mert mindig elvisz valahova, egy eredményhez, fölismeréshez, mélyebb megértéshez. Valami különös vezetés folytán például eljutok valakihez, amiből az következik, hogy össze tudok rendezni egy azelőtt széttartó anyagot. Ilyen volt a megismerkedésem 1984 őszén Szergej Bocsarov moszkvai irodalomtörténésszel is – nagy lendületet adott a Dosztojevszkij-Belinszkij témának. Bocsarov Török Endre-szerű jelenség volt, nagyszerű, karizmatikus személyiség. Szilárd Léna tanárnő küldött hozzá, de öt perc alatt kiderült, hogy ezer éve ismerjük egymást. Meghallgatott, és azt mondta, igen, jó úton haladok a Belinszkij-Dosztojevszkij kérdés fölfejtésében. Fiatal voltam és bizonytalan. És nem volt témavezetőm – ezért különösen sokat számított egy ilyen biztatás. Manapság egy doktorandusz témavezető nélkül nem is indulhat el. De a moszkvai kapcsolatok közül még meg kell említenem nagynevű professzorok, Szergej Averincev, Jurij Mann hatását, és Natalja Bonyeckajáét, akivel izgalmas filozófiai és lelki beszélgetéseket folytattunk, melyek mind hozzájárultak a Dosztojevszkij-téma „fejlődéséhez”.

Szerteágazó életművét mintha az etikai, lelkiismereti kérdések iránti vonzalom tartaná össze.
Ezen én keveset gondolkoztam. De arra emlékszem, hogy a Dosztojevszkij-kutatások elején nekem magamnak volt hasonló problémám, éppen akkor, amikor a Feljegyzéseket olvastam, amikor az odúlakóval először találkoztam – és még nem tudtam, hogy vele még később is  fogok találkozni –, mennyire földhöz vert a könyv! Fölháborodtam. Miért? Mert úgy éreztem, már az bűn, hogy én értem ezt a figurát. Értem, hogy mitől szenved. Ez - negatív figura, és én megértem. Szegeden történt mindez, fiatal voltam, éppen hogy elkezdtem a pályát. Azóta is vissza-visszatérek ehhez a könyvhöz. Legutóbb az ősszel Szófiában vettem részt egy nemzetközi Dosztojevszkij-szimpóziumon, az előadásom Dosztojevszkij antropológiájához kapcsolódott, s az odúlakóról is ebben az összefüggésben beszéltem. Az etikai, lelkiismereti, metafizikai kérdések iránti vonzalmam valóban mindenütt megtalálja a maga tárgyát: akár Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov vagy más nagy alkotók műveinek tanulmányozásában, akár a magyar irodalom (nemcsak a régi) témáinak kutatásában benne van valóban ez az irányultság.  Azt gondolom, számomra alapvetően fontos a személyes viszonyulás a kutatás, oktatás tárgyához:

a szakma, a mesterség pontos ismerete mellett létrejön és működik valami mélyebb, személyes kötődés is,

amely egyaránt segíti a racionális szférát, a tulajdonképpeni munkát és az ember belső gazdagodását. Tótfalusi Kis Miklós problémája is mindig újra föltámad bennem, mint személyes kérdés: nagy tehetséggel, hivatástudattal megáldott emberként kerül olyan helyzetbe, hogy Hollandiából Kolozsvárra visszatérve áldozatkészségét nem értik vagy félreértik, tudását nem igazán értékelik, ellenszélben kell munkáját végeznie – de MÉGIS hű marad céljához, meggyőződéséhez, és alkotó emberként, Istenre tekintve él és hal meg.

A hetvenedik születésnapjához közeledik. Hogyan valósult meg a ménfőcsanaki gimnazista elképzelése jövendő pályájáról?
Talán sikerült azt a fiatalkori tudós tanár ideált megközelítenem. Nekem a kutatás és a tanítás is az elemem, és nem hagytam elbillenni a mérleg nyelvét egyik irányba se, mert én csak így érzem hitelesnek és jónak, amit csinálok. Ez a kettő együtt legyen. Hálás vagyok, hogy mindig voltak értő diákjaim is. És mindig jelen időben tudtam lenni, soha nem „konzervből” tanítottam. Most, az elmúlt szemeszterben, nem is számítottam rá, valóságos pedagógiai tavaszt éltem meg.  Érdeklődő magyar szakos fiatalok jöttek a szakszemináriumomra, tizennégy főből álló csoport!  Orosz irodalomról beszéltünk a világirodalom tükrében. Okosak voltak, és jól is vizsgáztak. Kitaláltam egy sajátos módszert, hogy a vizsga élmény legyen. Végigolvasva a félév irodalmát, mindenkinek két-három értelmes kérdést kellett megfogalmaznia előre, ezeket megosztottuk e-mailben, és otthon mindenki felkészülhetett rájuk. Gondolkodniuk kellett, felelősséget is vállalni, s a közösséggel együttműködni. Együtt vizsgáztak, egyszerre volt benn több hallgató, ahogy éppen érkeztek. Feltettem nekik két-két kérdést a „gyűjteményből”, aztán megkérdeztem a többiek véleményét a feleletről. Valóságos  konferencia volt, jól éreztük magunkat, és azt is átélhettük, hogy valami több is  történt, mint egyszerű egyetemi vizsgázás/vizsgáztatás. A művek, amelyekkel foglalkoztunk (Turgenyev, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov alkotásai) olyan ablakokat nyitottak számunkra, amelyeken keresztül megláttunk és megértettünk valami újat önmagunkból és világunk problémáiból is.

Az interjút Koncz Virág készítette.