Mérföldkövek a női emancipációban
Megnőtt az érdeklődés a női életek iránt az elmúlt években, nyitotta meg a konferenciát Török Zsuzsa irodalomtörténész, a program főszervezője. A kutatások ma már számos aspektusból vizsgálják a nők helyzetét, mondta el, ez a konferencia kifejezetten a 19. századra koncentrál, s magát a kort éppen annyira tartja fontosnak, mint a benne alkotóként megjelenő nőt. Ezt erősítette meg köszöntőjében Kecskeméti Gábor, az MTA ITI igazgatója is: a nők írói képességének kibontakozása szoros kapcsolatban áll jogi és társadalmi helyzetükkel. Hogy mennyire vesznek részt az emancipációban, azt többek között megszabja, hogy magasabb vagy alacsonyabb státuszú családba születtek, vidéken vagy a fővárosban élnek, családosak vagy egyedül próbálnak boldogulni. Akik ebben az időben szerepet vállalnak a nyilvánosság előtt, azok
mindenképpen úttörők: az autonóm női lét elfogadtatásáért harcolnak.
A konferencia az ő egyáltalán nem könnyű helyzetük és ellentmondásos, sokszor negatív megítélésük felmérésére vállalkozik, nem kevés esetben egyelőre még nem is publikált levéltári anyagok alapján. Atipikus példa Bezerédy Amália esete ugyanis, akinek Flóri könyve című mesekönyvét Babits Mihály olyan igényes intellektuális műként emlegette szeretettel, mely a 20. század artikulációs lehetőségeire is hatott. De a Bezerédyeknek nagy kultusza volt Tolna megyében, tette hozzá Szilágyi Márton egyetemi tanár, az I. szekció elnöke, egy szekszárdi lateiner családnak illett megvenni a könyvet.
De hogyan is került a „fehérnép” az intellektualitás színpadára? Az ókorban még a szépség tárgyaiként ismert nőket a 18. század végére kifinomult érzékelőkként tartották nyilván, s ez már azt mutatta, hogy közel az idő, amikor alkotókként is megjelennek, kezdte előadását Balogh Piroska egyetemi docens. A 18. század második felében először könyvdedikációkban tűnnek fel női nevek: a neves úrhölgyeket azonban nem mecénásként, hanem mint potenciális közönséget szólítják meg, akik
műveltségüknél, olvasottságuknál, tájékozottságuknál és széleskörű érdeklődésüknél fogva ideális olvasók, ráadásul ideális marketingarcok is!
Schedius Lajos, a századközép szerteágazó, de klasszikus alapokon nyugvó műveltségű esztéta egyetemi professzora, akinek életművében egy antropológiai, a humanitas teljes tartományát lefedő tudomány rajzolódik ki, s esztétikai elmélete az érzéki, nem pedig a gondolati megismerés modelljén alapul, eposzelméletet is tartalmazó könyvét például Zichy Mihályné Berényi Erzsébetnek ajánlotta, aki köztudottan komoly klasszikus műveltséggel rendelkezett és jól beszélt görögül is, de óriási könyvtárában a szótárak, útirajzok, tudományos és teológiai művek mellett már-már libertinus művek is előfordultak. A nők a szépség és a művészet iránti érzékenységük okán a műveltség képviselői lehetnek, kezdik tartani, s el is indulnak a kifejezetten őket megszólító médiumok: kalendáriumok, almanachok, ahol „a szép érzetét” lehet terjeszteni, illetve a nevelői hivatásra felkészítő speciális oktatási intézmények. E fórumok a nők ízlését kívánták „építeni”, miközben kijelölték a nekik való témákat is: levelek és versek, útleírások, szakácskönyvek, kegyességi irodalom, gyereknevelési útmutatók. Az 1875 és 1830 közötti időszakban így alakul ki az intézményrendszer, mely a nőket is kezdi bevonni a nyilvános életbe, de műértőként való megjelenésük a színen ekkor még fel sem vetődik.
Azok a költőnő asszonyok, akikről Gyimesi Emese, az ELTE PhD-hallgatója beszélt előadásában, már az önkifejezés vágyával írták verseiket.
Az irodalmi életben 1840 és 1870 között résztvevő nőket nem a nemük, hanem közös kulturális pozíciójuk kapcsolja össze
alkotásaik közéleti témává válásával. A különbség közöttük az identitásképzés eltérő stratégiáiban van. Szendrey Júliának például nem jelent meg önálló kötete, de hagyatékában sok letisztázott, nyilvánvalóan kiadásra szánt vers van a láthatóan magánhasználatra írt darabok mellett. Hasonlóan más elv szerint kezelte privát és a publikumnak szánt dolgait Malom Lujza, akinek Döbrentei Gáborral való levelezéséből derül ki, hogy a nyelvhasználatában is jelentkező nemzeti identitásváltás a felnőtté váló leány tudatos döntésének eredménye. Az ő példája mutatja meg egyébként azt is, mennyire háttérben érzik ekkoriban magukat azok, akik vidéken élnek: bár írásait markáns öntudat jellemzi, magát olyan kevésre tartja, hogy nem egyszer például az önmegvető „firkász” szóval illeti. Majtényi Flóra, akit az irodalmi nyilvánosság is költőnőként ismer, a Madách Pálhoz fűződő plátói szerelme köré csoportosítja verseit, melyek az öngyógyítás és az önbizonyítás szándékával íródtak éppen úgy, mint elégiái: ezekben a gyermeke elhagyása miatt ellenségessé vált légkört szerette volna a maga javára megváltoztatni. Jellemző egyébként a korra s majdhogynem egészen máig, hogy a publikum általában ismert férfiakhoz igyekszik kötni a nyilvánosság elé lépő nőket, tette hozzá Gyimesi Emese, s nem egyszer igaztalanul, ahogy az a lassan-lassan hozzáférhető és feltáruló egodokumentumokból kiderül.
Malom Lujzát Liszt Ferenccel párosította az irodalmi pletyka, teljességgel indokolatlanul – s valóban sokszor rendkívül nehéz utólag megállapítani emberi viszonyokat. De a sok bizonytalansági tényező ellenére a természettudományokhoz hasonlóan az irodalomtudományban is meg lehet próbálkozni a kapcsolati háló alkalmazásával, mondta Kárpáti Zsuzsa középiskolai tanár, aki Vachott Sándorné kapcsolati tőkéjét mutatta ki a hálózati narratíva alkalmazásával. A kapcsolatok mennyiségének, minőségének és struktúrájának függvényében alakuló "tőke" az emberek közötti kapcsolatokban megbúvó erőforrás, mely az egyén boldogulását segítheti a társadalomban – emancipálódásukkal erre a nőknek is egyre nagyobb szükségük van. Vachottné emléiratait alapul véve Kárpáti Zsuzsa három ún. egohálót rajzolt fel az asszony kiemelkedően fontos életszakaszaiból: a gyerekkorból, a kormány Debrecenbe költözésének idejéből, ill. férje bebörtönzésének idejéből. Az emlékiratot tárgyilagos, tényeket közlő, a szereplőket leíró, nem pedig megítélő, az eseményeket csomópontok köré sűrítő, természetes írásmódja és a benne szereplő személyek nagy száma tette alkalmassá a kapcsolati háló felrajzolásához. Kárpáti Zsuzsa ehhez többféle statisztikai formát használt: pl. kvadrikus mátrixot az ismeretség foka alapján való besoroláshoz, kördiagrammot a kapcsolatok minőségének ábrázolásához. Megállapította, hogy a gyerekkori egoháló hasonlít leginkább a teljes kapcsolati hálóhoz, ez a veleszületett kapcsolatrendszer tekinthető valódinak. Vachottné erős rokoni kapcsolatokkal és kiterjedt ismeretségi körrel rendelkező családban nőtt fel. A debreceni időszakban élénk társasági életet élt ugyan, kapcsolatainak száma is megnőtt, ám ezek a kapcsolatok nem maradtak meg a későbbiekben. Azt is bizonyítani lehet a hálóval, hogy baj esetén csökken a barátok száma, de megnő a gyenge kapcsolatok ereje, vagyis éppen azok segítenek, akiktől nem várnánk: az alkalmi ismerősök száma hirtelen megnő Vachottné körül is, amikor férjét bebörtönzik és ő segítség után szaladgál.
Élethelyzetéből is adódóan nagyon más utat járt be Jósika (Podmaniczky) Júlia. Az evangélikus főnemesi család gyermekeként komoly kapcsolati tőkével és erős német-szász műveltséggel rendelkező asszony a szabadságharc leverése után kénytelen volt férjével, Jósika Miklóssal együtt elhagyni az országot, tudtuk meg Szilágyi Zita PhD-hallgatótól. Az emigráció idején Jósika kezd el Brüsszelből tudósítani, de miután idehaza halálhírét keltik, apátiába zuhan, s attól kezdve veszi át a helyét felesége, aki
a munka során igazi emancipált nővé válik.
Megélhetési forrás számára az irodalmi tevékenység: férje műveit kezdi el fordítani, majd 1855-től önállóan, magyarul ír. Vajda János kéri fel, hogy küldjön az általa akkor indított Nővilágba brüsszeli tudósításokat, s ezzel hozzásegíti, hogy az első magyar profi hírtudósítónő váljék belőle. Cikkeinek hatására ugyanis megnő a lap példányszáma, a lap legértékesebb munkatársai közt tartják nyilván. Tudósításai a „Nyugatot” hozzák közel Magyarországhoz, amikor társasági eseményekre kalauzolnak el, a helyi élet- és lakásviszonyokat ismertetik, a divatot elemzik, a város változásairól nyújtanak érzékletes leírást. Jósika Júlia állandóan jól értesült volt, naprakész a világ legújabb trendjeiben – semmiképp nem kelhettek vele versenyre a hazai magyar nőírók. „Kedves Barétnéim” megszólítású írásainak bensőséges, érzelmi húrokat pengető stílusa a szavak mögöttes jelentésének használatában is profi volt: divatcikkei nem egyszer telnek meg az abszolutizmus megdönthetőségének emigrációbeli mély hitéből fakadó politikai tartalommal.
A reformkori „firkászok”, tollforgató színésznők, meseszerzők, dráma- és regényírók, szerkesztőnők, szalonfenntartó, egyletalakító és tudománynépszerűsítő nők rendkívül különböző pályákat futottak be, számtalan esetben kapuk nyíltak meg előttük, de számtalan esetben állták útjukat korlátok, mégis egyaránt a női emancipáció mérföldköveivé lettek. Ma pedig ideje volna határozott vonalat húzni a női írók és az írónők között: a biológiai nem ne legyen attributuma az alkotói megnyilvánulásnak – nyomatékosították a konferencia résztvevői.