"Mindig a rehabilitációban szerettem volna dolgozni"

Hogyan lett gyógypedagógus?
Kislány koromban orvos akartam lenni. Az apukám orvos volt, akit bálványoztam. Biológiából jó voltam, az a gyógypedagógia felvételihez is kellett, viszont a kémia és a fizika nem az én utam volt. Láttam, hogy a gyógypedagógián sok pszichológiát lehet tanulni. Nem volt kétséges, hogy látássérültekről szeretnék tanulni, mert engem ez a terület vonzott, más sokkal kevésbé. Azt nem tudom megmondani pontosan, hogy miért.

Mindig a rehabilitációban szerettem volna dolgozni és egyszer csak jött a hír, hogy elindul a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja (VERCS) a Vakok Állami Intézetében (VÁI). Azonnal jelentkeztem, így kerültem 1979 szeptemberében a VÁI-ba, ahol az első tanfolyam 1980 januárjában indult el.

A VERCS indulása előtt Tolnayné Csattos Márta rehabilitáció témában írta a szakdolgozatát, és az Egyesült Királyságból sok brosúrát hozott, amiket felhasznált a közvetlen tapasztalatai mellett, melyeket akkor szerzett, amikor Imreh Emíliával angolai hadirokkantakat kellett rehabilitálniuk. Én 1978 nyarán Angliában voltam au pair, előtte egy hetet töltöttem az RNIB munkatársával, aki intézménylátogatásokat szervezett nekem a Linden Lodge Schoolba, a Dorton House Schoolba és egy Sunschine Home-ba. Az RNIB épületében sikerült eljutnom egy térképészeti műhelybe is. Akkor,

Londonban láttam először vak embereket közlekedni hosszú fehér bottal,

előtte még egy hosszú fehér botot sem láttam. Nagyon szerettem volna ott megtanulni ezt a technikát, de Méhes igazgató azt mondta, hogy Siklós Irén és Ervin néni, azaz Dosek Lajosné most jönnek haza az NDK-ból, ahol épp egy ilyen tanfolyamon vettek részt. Még abban a tanévben öten tanultuk meg tőlük a tájékozódás és közlekedést (TK), méghozzá a szabadidőnkben. Én személy szerint Iréntől tanultam.

Mire a rehabilitáció elindult, ennyi biztos módszertan volt a kezünkben. Itthon azonban nem volt hosszú fehér bot, amit elsőként a Szövetséggel közösen csináltattunk meg. Nem volt könnyű helyzet bevezetni, sok vak ember élcelődött azzal, hogy "pecabottal" fognak közlekedni a rehabilitációban. Ervin néniék becsempésztek néhány botot az NDK-ból, így volt mintánk a gyártásukhoz. Hosszú évekig csak ezek az üvegszálas rugalmas botok álltak rendelkezésre. Azt is a Szövetségnek köszönhetjük, hogy felkérték Ervin nénit olyan vidéki TK tanfolyamok szervezésére vidéki önkéntesek számára, amit a korábban már általuk kiképzettek közreműködésével tartottak meg.

Bár először nem mert pszichológiára felvételizni, az élete mégis csak visszakanyarodott ide.
Abban az évben felvételiztem az ELTE pszichológia szakára, amikor indult a VERCS. Aki budapesti volt, csak esti tagozatra jelentkezhetett, így a képzés hat év volt. Közben majdnem egy évig Hollandiában voltam ösztöndíjas, ezért kimaradt egy évem, később aztán két évfolyamot végeztem egy év alatt. Az államvizsga a munkám miatt csúszott, utána megszületett a lányom. Szóval a diplomám sok okból később lett meg, és végül akkor államvizsgáztam, amikor Lányiné Ágnes alkalmazott a Pszichológiai Intézetben. Pont a napokban lenne a kerek harmincéves jubileum.

Hollandiában rehabilitációt tanult?
Igen, a Loo Erf bentlakásos rehabilitációs intézetben voltam ösztöndíjas.

Hollandiában otthontanítási rendszer is volt, és akkoriban építették ki a régiós központjaikat,

illetve kezdték meg az ambuláns szolgáltatásaikat. Ezek nagyon fontos impulzusok voltak az itthoni rendszer fejlesztése szempontjából. Jó lehetőség volt az is, hogy miután hazajöttem Hollandiából, két emberrel otthontanításba kezdtem. A VERCS-en nem tudtam bekapcsolódni a már folyamatban lévő tanfolyamba, ezért ez fontos tapasztalat volt. Szerettem volna mielőbb bevezetni.

A munkássága fontos része a siketvakság. Hogyan kezdett ezzel foglalkozni?
A Hilton-Perkins Alapítvány kapcsolatokat keresett Magyarországon, és Csocsán Emmyben jó partnerre találtak. Az alapítvány szakértőket küldött, akik a gyakorlatban dolgozó Királyhidi Dorkát segítették a konkrét munkában. Akkoriban Ábel András járta az országot és az egészségügyi gyermekotthonokban próbált a siketvak gyerekek nyomára bukkanni. Aztán Potsdamban egy elő-konferencia keretében alaptanfolyamot is tartottak siketvakság témában, és mivel ez már a rendszerváltás után volt, utazhattunk. Egy kisebb magyar delegáció vett ezen részt. Ezt követően a Vakok Battyhány László Gyermekotthona iskolai tagozatot, a Vakok Általános Iskolája óvoda tagozatot nyitott siketvak gyermekeknek. Potsdam tehát nagyon jó tapasztalatokat és szakmai kapcsolatokat nyújtott, én pedig az új tantervben elkezdtem tanítani a témát. 

Az egyik legnagyobb lélegzetű projektje a kétezres évek elején a látássérült személyek elemi rehabilitációs képzésének kidolgozása volt. Két évfolyam el is végezhette a képzést.
Pontosan, ez is átfedésben volt a doktorandusz időszakommal, mert 2005–2006-ban sok civil szervezet alakult és szeretett volna látássérült embereknek szolgáltatást nyújtani. Sok munkatársuk nem gyógypedagógus volt, ők végezhették el a képzést. Az első csoport három félév alatt szerzett diplomát, aztán kérvényeztük, hogy a képzés négy félév legyen, mivel nagyon magas óraszámban nyújtottunk egyéni, páros és négyfős csoportos gyakorlatot a hallgatóknak. Csákvári Judit sokat segített a tanterv engedélyeztetési folyamatában.

Az elemi rehabilitáció nagyon fontos volt nekem, úgy éreztem, ez a pályafutásom legnagyobb sikere.

Aztán valami igazán újba kezdett, amikor beiratkozott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre az integrált szülő-csecsemő konzultáció szakirányú képzésére. 
Valójában sosem volt idegen számomra a kisgyermekkor. A hallgatóimnak azt tanítom, hogy a pontos és alapos megfigyelés pótolhatatlan. A megfigyelés a kiindulási helyzet, de gyakran mondom a hallgatóknak, hogy ne feltételezgessenek, hanem sokat kérdezzenek! Ennek jelentőségét Feuersteintől tanultam Jeruzsálemben. A kérdésekre kapott válaszok jóval közelebb visznek a gyermekek gondolkodásának megértéséhez, a valósághoz. Viszont a siketvakság miatt nagyon fontossá vált számomra a nonverbális kommunikáció. Szerettem volna még jobbá válni a megfigyelésben, ezért jelentkeztem a képzésre, amitől aztán végül a vártnál is többet kaptam!

Hogyan került aztán át a képzés a Bárczira?
A csecsemők-gyermekek mentális egészségének a témája nagyon közel áll a gyógypedagógiához. Az ISZCSK prevenciós módszer, a felnőttkori mentális egészséget gyermekkorban alapozzuk meg. A közvetlen személyi környezet és a csecsemő interakciójában jelentkező elcsúszások zavart okozhatnak, de az esetek döntő többségében hosszan tartó terápia nélkül is orvosolhatóak. A fogyatékosság, a meglassúbbodott fejlődés a legjobb szándék ellenére is gyakran megzavarja a szülő és a csecsemő közötti interakciót. Nagyon különleges ez a módszer, és nagyon jó ebbe a közösségbe tartozni. Mára majd' kétszázan vagyunk és nagyjából lefedjük az országot. Egyre több gyermekgyógyász, pszichológus, gyógypedagógus, védőnő, kisgyermeknevelő végzi el és alkalmazza ezt a módszert a munkájában. A Semmelweis Egyetem és a Bárczi felváltva indítja a képzést 2014–2015 óta, azonos oktatókkal, azonos tananyaggal, a két képzés teljesen átjárható.

Nem zárulhat a beszélgetésünk anélkül, hogy a jövőbeni terveiről ne kérdeznénk.
Terveim mindig vannak. A LÁRESZ dolgozik egy projekten a látássérült fiatalok szexuális nevelésének témájában, amit még szeretnénk tovább fejleszteni. Például nagyon sok olyan szakmai anyag van, amit úgy gondolom, borzasztó hasznos lenne behozni Magyarországra és lefordítani. Sok olyan terület van, ami nem kap kellő figyelmet a napi rutin mellett. Bőven van mit megvalósítani!

Az interjút teljes terjedelmében a Bárczi honlapján olvashatja.