Mítoszok, rítusok, legitimáció
A propaganda a mindennapi politikai diskurzus egyik leggyakrabban használt fogalma – mondta Török László. A ma is használt szóalak a latin ’propagare’ alapszóra vezethető vissza, melynek eredeti jelentése ’terjeszteni’. Első ízben az ellenreformáció idején, egy XV. Gergely pápa által alapított szervezet nevében jelent meg: ez a szent társulás – hasonlóan a majdnem egy évszázaddal előbb alapított inkvizíció szent társulásához – már élt a propaganda negatív, sötét képzeteivel, s bevett gyakorlatként alkalmazta is. Később ez a gyakorlat csak erősödött: a 19. század folyamán élt vele a Brit Kelet-indiai Társaság, és jelen volt az amerikai polgárháború félelemkeltő retorikájában is. Az I. világháború idején egyszerre használták a harci kedv fenntartására és az ellenfél démonizálására, majd a II. világháború előtt és alatt a nemzetszocialista és a szovjet propaganda kialakította a karizmatikus diktátorok személyi kultuszát is, céltudatos hazugságaival egy alternatív valóságot hozva létre. A 20. század végén és a 21. század elején pedig a cinikus tömegkommunikáció alkalmazta nihilista kommunikációs eszközként. Török László kiemelte:
a propaganda egyike azoknak a tényezőknek, amelyekből a történelmi folyamatok összeállnak,
éppen ezért – idézte Mario Liverani gondolatát – az ókori propaganda tanulmányozásának jelentősége is növekszik.
A jelenség kapcsán felidézte annak meggyőző funkcióját is: a propaganda nem más, mint olyan ideák közlése, amelyek célja valakit vagy valakiket meggyőzni arról, hogy bizonyos módon gondolkodjon és viselkedjen. A meggyőzés mozzanatában Arisztotelész Retorikája köszön vissza: az ékesszólás tana mint a meggyőzés lehetőségeinek feltárása. A professzor bevezető gondolatai végén kitért arra is, hogy a kutatók eltérő módon értelmezik a propaganda jelenségét: míg a többség az újkori jelenségeket olvassa vissza az adott korszakba, addig a kisebbség tagadja jelenlétét. A propaganda (lehetséges) gyakorlatára Török László konkrét példákat hozott fel az ókori Egyiptom, a núbiai kushita királyság és az Augustus-kori Róma idejéből.
Egyes egyiptológusok és művészettörténészek szerint – mint például William Kelly Simpson vagy Christopher Eyre – az ókori Egyiptomban a propaganda létező jelenség és gyakorlat volt: elsődleges célja az uralkodó és az elit ábrázolása írott szövegekben, szobrokon és reliefeken. Arról, hogy ezeknek az ábrázolásoknak volt-e az uralkodó legitimitását megalapozó vagy megerősítő funkciója, szintén eltérnek a vélemények, hiszen az uralkodó származását illetően alapvetően a társadalmi egyetértés volt a jellemző.
Tényleges uralkodói propagandáról a monumentális szobrok és reliefek esetében beszélhetünk:
ezek az alkotások az isteni születésű fáraót, az isteni és az emberi világ között közvetítő, az ellenségeket megsemmisítő uralkodót örökítették meg.
Török László két egyiptomi példát mutatott be az uralkodók isteni születésének mítoszával kapcsolatban: az egyik fennmaradt ábrázolásciklus Hatsepszut királynő Deir el-Bahari-i halotti templomában, a másik pedig III. Amenhotep luxori szentélyében található. A faragások az isteni megtermékenyítést örökítik meg, melyet az isten könyökének és a királynő kezének megérintésével ábrázoltak, mindennek célja pedig a nép szívének megnyerése volt annak ellenére is, hogy Amun mint az uralkodó isteni atyjának dogmája ismert volt a széles társadalom körében. Mindkét említett ábrázolás egyértelműen az uralkodó legitimitásának megszilárdítását szolgálta. Ez az ábrázolás köszön vissza a núbiai kushita királyságban is: a Kr. e. 1. századi Amenishakheto királynő piramisában felfedezett királyi jelvényegyüttes is ezt az isteni megtermékenyítés-történetet örökíti meg, vélhetően egyiptomi minta alapján. Az ábrázolást abban az időszakban vették át, amikor az egyiptomi uralkodó-feleség-trónörökös hármas egysége a kushita királyság ideológiájára is hatással volt, így ez is jó példával szolgál a Ptolemaiosz-kori propaganda eszközeire.
Az Amun-kultusz mellett a Két-Ország – Alsó- és Felső-Egyiptom – egyesítésének rítusát hozta fel példaként Török László. A rítus képi megjelenítésében Hórusz és Széth összecsomózzák a két országrész címernövényeinek szárát: a mítosz mögött rejlő ideológia a királyságot mint az országot egyben tartó egyetlen erőt jeleníti meg. Az egyesítés ilyen ábrázolása nagy számban fennmaradt, nemcsak az egyiptomi, hanem a núbiai területeken is.
A professzor beszélt a núbiai állammítosz részét képező koronázási utazásról is, melynek során az új uralkodó Meroé, Napata, Kawa és Kerma szentélyeit és palotáit érintette, ahol felruházták a királyi jelvényekkel, valamint a szertartást végzők – rendszerint a papság képviselői – átadták neki a hatalom gyakorlásához szükséges titkos tudást. A területek egyesítése így a beiktatási rítus gyakorlatában az állammítosz részévé vált.
Az előadás utolsó részében Török László az Agustus-kori Rómából említett két példát. Az egyik a császár önéletrajzának (Res gestae divi Augusti) két mondata, amely egy sikeres núbiai és arábiai hódításról számol be. Más történeti források szerint az Augustus által közöltek az események bizonyos részleteit elhallgatták. A császár által diadalmasnak leírt hadjárat valójában sikertelen volt:
az önéletrajzban közöltek pedig a politikai narratíva és az alternatív valóság létrehozására szolgálnak jó példával.
A másik példa Augustus békeoltárához kapcsolódik, pontosabban az oltáron található reliefekhez: számos kutató szerint maga a császár volt az, aki megalkotta saját dicsőségére a reliefek programját, mások szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az oltárt a szenátus rendelte meg. Tagjai szintén szerepelnek rajta, így az oltárt és a reliefeken szereplő dicső történeteket egy speciális társadalmi réteg hódolataként (vagy talpnyalásaként) is értelmezhetjük.