"Most is folyamatosan tanulok, különösen doktoranduszaimtól"
Hogyan alakult ki tudományos érdeklődése? Miért az őskori régészetet választotta hivatásául?
Latin és görög az iskolában, családi kirándulások Franciaországban és Olaszországban, ahol rengeteg régészeti lelőhelyet meglátogattunk, majd az 14–15 évesen az első ásatási élmények – talán így kezdődött. Az őskori régészetben az volt a fontos és a vonzó számomra, hogy amikor ezzel foglalkozhattam, időben és térben nem voltam olyan korlátozott, mint a régészet más korszakaiban.
Kik voltak azok a régészek pályája különböző állomásain, akik meghatározó hatással voltak gondolkodására?
Kezdetben doktori témavezetőm, Bernhard Hänsel berlini professzor volt a legmeghatározóbb, majd őt követően Harald Hauptmann professzor Heidelbergben és Volker Pingel professzor Bochumban. Ők hárman nagyon
eltérően viszonyultak a régészethez, de igyekeztem mindegyikőjüktől a legjobbat átvenni.
Hänselnek és Hauptmannnak megvolt az a sajátos képessége, hogy az általuk vizsgált lelőhelyekből és leletekből meggyőző és színes narratívákat dolgozzanak ki. Hänsel kutatásai a Kárpát-medencei és görögországi bronzkorra fókuszáltak, meghatározó ásatásai is ezeket a térségeket érintették (pl. Szerbia: Mošorin-Feudvar bronzkori tell-települése vagy Kastanas települése Észak-Görögországban). Hauptmann érdeklődésének középpontjában Anatólia állt, ő újkőkori és bronzkori lelőhelyeket kutatott a térségben. Nevéhez kapcsolódik az addig ismeretlen – mára már világhírűvé vált – újkőkori monumentális kultuszépületeinek felfedezése Délkelet-Anatóliában. Pingel, aki az Ibériai-félszigeten dolgozott, főleg bronzkorral és kora vaskorral – többek közt a térség őskori aranyművességével – foglalkozott, szkeptikus volt a másik két kutató gondolkodását jellemző narratívákkal kapcsolatban és sok, korábban feltételezett bizonyosságot megkérdőjelezett.
A későbbi időszakban egy varázslatos egyéniségű, magyar származású régésztől, Ruttkay Erzsébettől tanultam hihetetlenül sokat. Ő 1956-os emigráns volt, Bécsben élt és a habilitációs dolgozatommal kapcsolatos kutatásaim során ismertem meg a Természettudományi Múzeumban (Naturhistorisches Museum), ahol vezető régészként dolgozott. Hatalmas tudással rendelkezett, de mindenekelőtt a részletek mestere volt, és ez akkori kutatási területemen, a neolitikum kisplasztikáinak vizsgálata során mindennek az alapja volt. Egy alkalommal egy illusztráción az újkőkori vonaldíszes kerámia kultúrájának szobrocskáinak rajzát egy jóval későbbi, ún. zsinegdíszes kerámia típushoz tartozó darabbal együtt szerkesztettem össze, ami felháborította. Nem szabad ilyen különböző dolgokat egymás mellett mutatni – mondta, hiszen teljesen más gondolati és kulturális háttér van a két tárgy között.
Az igazság az, hogy most is folyamatosan tanulok: részben sok kollégámtól, akikkel együtt dolgozom, de különösen a doktoranduszaimtól, akik olykor olyan témákkal foglalkoznak, amiket én magam is szívesen kutattam volna.
Eddigi tudományos pályáját során mind időben, mind tematikában széles és színes kutatási érdeklődés jellemezte. Többek között foglalkozott bronzkori rituális deponálással, neolitikus művészettel majd az innovációk régészetével. Mi motiválta ezeket a témaválasztásait?
A bronzkori deponálási gyakorlat akkor kezdett el mélyebben érdekelni, amikor az egyetemen Hänsel professzor egy szemináriumán a délkelet-franciaországi és svájci kincsekkel kellett foglalkoznom. Ennek az intenzív és élményszerű kutatómunkának az eredményeképpen
sikerült szabályos mintázatokat felfedeznem a deponálási tevékenységben,
amit Hänsel azonnal megértett és elfogadott. Ez a téma és a vele kapcsolatos kérdések köre azután sokáig magával ragadott.
Ezt követően nemcsak a habilitáció szabályai miatt volt szükségem egy teljesen más kutatási témára, hanem azért is, hogy valami újat tanuljak. Doktori disszertációmat követően elnyertem a Német Régészeti Intézet utazási ösztöndíját, és lehetőségem nyílt egy évet a Földközi-tenger körbeutazásával, régészeti lelőhelyek és múzeumok meglátogatásával tölteni. Utazásaim lezárultával választásom a neolitikus kisplasztikákra és emberábrázolásokra esett – ezek alkották a habilitációs dolgozatom témáját.
Az innovációk kutatásával azoknak a technikai folyamatoknak a vizsgálatára fókuszáltam, amelyeknek eredetét és fejlődését valójában csak most, az ún. harmadik radiokarbon-forradalom után tudjuk pontosan rekonstruálni és leírni. A faévgyűrűadatok alapján kalibrált radiokarbon-kormeghatározás használata előtt az őskori korszakok datálására (főleg a neolitikum esetében) csak becslései voltak a kutatóknak. Az általánosan elfogadott vélemény szerint minden innováció Elő-Ázsia és Egyiptom fejlett civilizációiból eredt, de az új kronológiai adatok fényében egyértelművé vált, hogy a fémmegmunkálás és
a megalitikus építkezés már az 5. évezredben, csaknem 2000 évvel korábban elkezdődött.
A technikai innovációk kialakulását és elterjedését ma már az Elő-Ázsia és Európa között zajló tudásátadás kontextusában értelmezzük. Hogy milyen ismeret, mikor és hol állt rendelkezésre, alapvető kérdése minden társadalomrégészeti kutatásnak.
Új kutatási területe egy ERC-projekt vezetőjeként a Kaukázusi térség őskori régészete. Miért választotta ezt a tematikát, és milyen eredményei vannak már ennek a munkának?
A Kaukázus-hegység és közvetlen környezete egy olyan régió az őskorban, ahol nagyon sokféle innováció született. Ezek közé tartozik valószínűleg a ló háziasítása és az arzénbronz technológia kifejlesztése is, de a borkészítési eljárás, a kerék elterjedése és elterjesztése is ehhez a térséghez kötődik. Ezeknek a korai innovációknak a kialakulását, elterjedését, továbbadását akarjuk részletesen megérteni az ott található leletekből.
A legizgalmasabb új eredményeink egyike az, hogy a lipcsei Max Planck Intézet tudósaival együttműködésben sikerült bizonyítanunk az itteni őskori populáció fogköveinek vizsgálatából, hogy a térségben élők az 5. évezred óta rendszeresen fogyasztottak és készítettek fermentált tejtermékeket, pl. sajtot. A juhokra, illetve
a marhákra alapozott tejtermelés és tejfeldolgozás nagyon fontos technológiai eljárás:
többek közt ez a mobil sztyeppei pásztorkodás és a későbbi nomadizmus egyik előfeltétele.
Sajnos az Ukrajna elleni orosz támadás hirtelen véget vetett ennek a kutatásnak, legalábbis az orosz Észak-Kaukázusban. Szerencsére Grúziában – ahol egy Kr. e. 3600 körül létezett településen dolgozunk – folytathatjuk a munkát.
A Német Régészeti Intézet Eurázsiai Részlegének vezetőjeként nagyon sokat utazik, számos tudományos műhelyben megfordul, sokféle emberrel találkozik, így Pekingtől Berlinig áttekintéssel bír az aktuális régészeti kutatásokra, ideológiákra. Mit gondol, melyek ma a leginkább érdeklődésre számot tartó témák, irányzatok ebben a tudományágban?
Amikor 1980-ban megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, az őskori régészet egészen más volt, mint manapság. Csak a már említett radiokarbon kormeghatározás pontosítása után alakult ki egy „teherbíró”, használható kronológia, amely nélkülözhetetlen alapja a régészeti kutatásnak. Ez igazán döntő paradigmaváltás volt, hiszen a 150 évvel korábban létrejött Thomsen-féle „három periódusos rendszer” után először lehetett pontosabban keltezni a régészeti leleteket, és többé nem kellett becslésekre hagyatkozni. (A dán nemzeti Múzeum régésze, C. J. Thomsen 1825-ben hozta létre az őskor máig használatos kő-, bronz és vaskorszakra való felosztását.)
A régészet természettudományokkal – ma különösen a molekuláris biológiával – való szoros kapcsolata azóta is folyamatosan szállít olyan új adatokat, amelyeket alakítják az aktuális régészeti narratívákat. Ennek egyik jellemző példája az az utóbbi években az első pestisjárványok bizonyítása: kiderült, hogy ennek a betegségnek a feltűnése és elterjedése a Kr. e. 4-3. évezredben meghatározó hatással volt eurázsiai egyes térségeinek demográfiájára és gazdaságára is.
Az utóbbi évek számomra egyik legérdekesebb régészeti felfedezésével tavaly télen a sanghaji a Régészeti Világfórumon találkoztam. Itt mutattak be egy, a brazil esőerdők területén folyó kutatási projektet, ahol a LIDAR-kutatás (légi lézeralapú távérzékeléssel végzett lelőhely felderítés) hatalmas építményeket tárt fel, ami egyik pillanatról a másikra hirtelen teljesen új nézőpontba helyezte a régió történetét. Mindez nagyon jól mutatja, hogy
a világ számos régiójában a régészeti kutatások csak most kezdődnek,
és nagyon sok izgalmas felfedezésre számíthatunk. Mindemellett Európában is várhatók nagy eredmények, de ezekhez itt inkább a régészeti kutatások mélységet kell fokoznunk.
Milyennek látja német szemmel a magyarországi őskoros régészeti kutatást? Kívülről nézve van-e valamilyen sajátos, önálló arculata a magyarországi/Kárpát-medencei őskor kutatásának?
Személy szerint pl. sokat tanultam az őskori településhalmok feltárásáról Raczky Pál professzortól (ELTE BTK), aki többször meglátogatott, amikor a romániai Pietrele újkőkori lelőhelyén dolgoztam. A magyarországi őstörténeti kutatásnak természetesen megvan a maga stílusa, de a módszerek és fő kérdések Közép-Európa szerte megegyezőek, bár kétségtelenül mindenütt determinálja a kutatási narratívákat a magyarok, németek, románok és más itt élő közösségek történelme. Számomra egyébként Közép-Európa Strasbourgtól/Frankfurttól Brassóig terjed. Ez volt a tere a neolitizáció harmadik hullámának is…
Mindazonáltal,
aki meg akarja érteni a bronzkort pl. Európa északi részén, annak a Kárpát-medencébe kell tekintenie,
ahonnan ekkoriban minden fontos impulzus jött.
Melyek az utóbbi évek régészeti felfedezései közül azok, amelyeket emblematikus jelentőségűnek érez, illetve a legnagyobb hatással voltak a képzeletére?
Szerintem az elmúlt 40 év egyik legfontosabb felfedezése a fazekasság előtti (prekeramikus) neolitikum képi világának a megismerése Délkelet-Anatóliában. Ebben az összefüggésben különösen Göbekli Tepét és az új karahan tepei ásatásokat kell említeni, ahol monumentális épületek és különleges ábrázolásokat hordozó sztélék és oszlopok kerültek elő.
Az európai őstörténet komplexitásának megértése szempontjából fontos felfedezés a csiszolt jáde/jadeit balták elterjedése által jelzett, a Kr. e. 5. és 4. évezred fordulójára keltezhető sajátos, Nyugat-Európában kirajzolódó kapcsolati hálózat is. Ennek a kelet-közép-európai megfelelőjét is ismerjük, ám itt a korai nagy méretű rézbalták rajzolnak ki egy hasonló kapcsolati hálózatot. Mindezek arra utalnak, hogy Európa térségei a korábban feltételezettnél sokkal erőseben kötődtek egymáshoz.
Ön szerint segíthet-e és hogyan a régészet a saját korunk megértésében, illetve a mai világban való eligazodásunkban?
A régészet sok hosszú távú „longue durée” jelenséget tár fel
– ezek segítségével érthetjük meg, hogy valójában milyen lassú is a fejlődés. Ilyen jelenség a deponálás vagy a kincsleletek elrejtése is. Nagy értékű tárgyak, felajánlása, feláldozása a neolitikumban kezdődött, és ez a szokás bizonyos elemiben még ma is nyomon követhető. A képzeletbeli hatalmakkal, szellemekkel és istenekkel ajándékokon keresztül való cserekapcsolat gondolata ma is él a katolikus vagy ortodox fogadalmi felajánlásokban, amikor az istenség segítségét pl. utazás vagy születés kapcsán a templomban elhelyezett tárgyakkal köszönik meg.
Ha lehetősége lenne az időben visszautazni egy őskori helyszínre, melyik lenne az és milyen szituációt tekintene meg?
Azt hiszem nem szeretnék élni egy ilyen lehetőséggel: attól tartok, hogy hatalmas nyomorúságba és fájdalomba pillantanék bele egy ilyen „utazás” során.
Milyen meghatározó – nem szakmai jellegű – olvasmányélményei voltak mostanában?
Nagyon tudom ajánlani a német Jan Koneffke nemrég megjelent Két nyár árnyékában (Im Schatten zweier Sommer) című regényét, amely a híres, sajátos monarchiabeli identitást őrző író, Joseph Roth (fiktív) szerelméről szól a még békebeli 1914-es Bécsben, majd a harmincas évekbeli párizsi száműzetésben. Jelenleg az izraeli filozófus Omri Boehm Radical Universalism Beyond Identity című könyvét olvasom.