Múzeumok párbeszéde
A résztvevőket a Professzori Tanács elnöke, Déri Balázs köszöntötte. K. Horváth Zsolt, a Média és Kommunikáció Tanszék egyetemi adjunktusa bevezetőjében hangsúlyozta: György Péter több évtizedes munkásságában a történeti és a kortárs munkák nem zárják ki egymást, a professzort a szépirodalmi művek, a filmek, a fotók és természetesen a múzeumok vizsgálatán keresztül éppen az érdekli, hogy a „múlt miként jelenik meg a jelenben”, valamint az, hogy az adott alkotások milyen társadalmi-politikai-közéleti mezőben születnek meg.
György Péter előadásának első részében arról beszélt, hogy a múzeum miért tekinthető gyakorlati filozófiai gépezetnek, és ez mit jelent a gyakorlatban. A múzeum alapvetése, hogy a fogalmakat elrendezéseken és tárgyakon keresztül mutatja be, minden esetben valamiféle osztályozásra (kategorizációra) kényszerülve. A múzeumok narratívája legegyszerűbben a „mi” és a „mások / ők ” összefüggésében ragadható meg: ez a megosztás az alapja annak, hogy milyen alapról épül fel egy múzeum vagy egy kiállítás. Ez az allokáció számos elrendezés és filozófia alapja lehet: szembeállítható magas- és popkultúra, eldöntendő kérdés lehet, hogy mi tartozik a nemzeti kultúrába és mi nem, vagy éppen az, hogy a görög-római hagyomány és az asszír kultúra ugyanolyan hangsúllyal az európai kultúra alapja-e vagy sem. György Péter hangsúlyozta, a kategorizáció számos vitahelyzetet generál.
Az amerikai múzeumtörténet egyik legelső és legfontosabb ilyen konfliktusa a Metropolitan Museum (MET) Harlem on My Mind című, 1969-es kiállításához kapcsolódik. A tárlat 2000 felnagyított fekete-fehér fotó segítségével mutatta be Harlemet és lakóit – a kiállítást számos kritika érte, hiszen az érintetteket, akikről a kiállítás szól, senki sem kérdezte meg, valamint nem szerepeltek afroamerikai alkotók és alkotások a múzeumi térben. A kategorizációs történet következő fontos állomása a MoMA (Museum of Modern Art) 1984-es, idézőjeles című „Primitivism” kiállítása, amely a modernitás jegyében szeretett volna arról beszélni, hogy a maszkok, a „primitív” művészet hogyan hatott a kortárs művészetre. A kiállítást övező botrány világossá tette, hogy többé senki sem lehet olyan kinyilatkoztató szerepben, amely egyértelműen különbséget tesz „mi” és „mások/ők” között. A párizsi Pompidou Központ 1994-es kiállítása egyértelműsítette, hogy a „mi” és a „mások/ők” ugyanazok, a kategorizációnak nincs többé értelme. A francia múzeumtörténet és múzeumi kultúra alapja, hogy a múzeumi önkényuralom a nemzeti kultúra része: a múzeumok építése, átépítése, lerombolása és áthelyezése újabb és újabb és összekapcsolódásokra ad lehetőséget.
György Péter szerint a múzeumok párbeszéde akkor igazán hatékony, ha ezek az intézmények egymáshoz közel, egy térben helyezkednek el.
A múzeumi terek elhelyezkedését és berendezését azonban nem csak a nemzeti kultúra felfogása vagy éppen a kategóriák kiválasztása befolyásolja – számos esetben olyan helyek válnak múzeumokká, identitásképző terekké, amelyek az adott közösség kulturális identitásának alapját jelentik. György Péter előadásának második részében ehhez a felvetéshez kapcsolt két esetet: a müncheni Königsplatz és a washintoni National Mall példáját. Előbbi annak a mintája, hogy tele van Európa olyan terekkel, amelyek bár traumatikusak, de a városlakók identitását nagyban meghatározzák, utóbbi pedig az egyik legérdekesebb példája annak, amikor az emlékezés tere és egy múzeumi negyed egymásba épül. Mindkét esetben a természet közelsége, a folyók és a zöld is meghatározóak. György Péter zárásként hangsúlyozta, a budapesti Liget-projekt igazi lehetőség lenne arra, hogy a Városligetben felépített új múzeumok és a már meglévők egymással párbeszédet kezdeményezve olyan, nemzetközi szinten is értelmezhető múzeumi negyedet hozzanak létre, mint amilyen például a washingtoni emlékmű- és múzeumegyüttes.
Dévényi Tamás építész, az est másik meghívott előadója kiemelte, hogy a Liget elhelyezkedéséből adódóan nem képes arra, hogy azt a klasszikus tengelyes architektúrát megvalósítsa, mint amely például a Königsplatz sajátja: a Városligetbe újonnan tervezett épületek közül mindössze kettő kapcsolódik szorosan a városi szövethez, a többi elszórtan helyezkedne el. A György Péter által kívánt hierarchikus struktúra – azaz az épületek nem önmagukban, hanem egymáshoz képest válnak igazán érthetővé – éppen ezért nem valósul, nem valósulhat meg a Ligetbe tervezett múzeumi negyed tervein. A fák kitakarják az egyes épületeket, György Péter példáinak szinergiája, kohéziója Budapesten ezért egyszerűen nem működne. A Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet igazgatója ugyanakkor hangsúlyozta: a Parlament és a budai Vár urbanisztikai problémáira is megoldást jelenthet a Liget fejlesztése, az új múzeumok képesek lennének a fővárosból eddig hiányzó, közös interpretációs tér kialakítására. A vitához a közönség soraiból is többen hozzászóltak: az urbanisztikai érvek és ellenérvek mellett szó volt arról is, hogy a szakmai és civil szervezetek hangja nem hallatszik a Liget-projekt körüli médiazajban, a résztvevők azonban hiányolták a projekttel nem egyetértők kulturális, esztétikai és filozófiai érveit is.
Fotók: ELTE BTK