Ne legyen tabu a fogyatékosság!

Milyen indíttatásból választotta a gyógypedagógus hivatást?
Olyan területet kerestem, ahol ötvözni lehet az embertudományt és a segítségnyújtást, így akadtam a gyógypedagógiára. Senki nincs a családunkban, akitől a gyógypedagógiai tradíciót örökölhettem volna. Mégis, amikor 1989-ben elkezdtem a tanulmányaimat, azt éreztem, megérkeztem. A hallássérült személyekkel foglalkozó terület iránti érdeklődésem a főiskolai tanulmányaim során kristályosodott ki, miután olyan professzorokkal találkoztam – köztük például Csányi Yvonne –, akiknek az életútja nagy hatással volt rám. Emellett az értelmileg akadályozottak pedagógiája szakirányt is elvégeztem, ám az életpályám úgy alakult, hogy a Hallássérültek Pedagógiája Tanszéken volt lehetőségem tudományos ösztöndíjasként kutatni. Később a BTK-n elvégeztem a speciális pedagógia mesterszakot, ledoktoráltam, és maradtam a Bárczin. A gyógypedagógia nagyon gyakorlatközpontú tudományág: az elmélet és a gyakorlat soha nem szakad el egymástól. Az oktató és kutatómunkámhoz nagyon sok inspirációt ad, hogy foglalkozom hallókészüléket és cochleáris implantátumot viselő gyermekek és fiatalok fejlesztésével. Szűkebb kutatási témám, oktatott tantárgyaim és érdeklődési területem az inkluzív neveléssel, a többségi társadalom és a fogyatékos ember viszonyával, a befogadó közösségek és a fogyatékossággal élő gyerekek, fiatalok helyzetével kapcsolatosak. Magyarországon 1993-ban jelent meg az első olyan közoktatási törvény, amely legális alternatívává tette az integrált nevelést. Ez szerencsés együttjárás volt a pályám kezdetén, mert a többségi pedagógia nyitottabbá vált, nagy támogatást kapott törvényi szinten az inklúzió és az integráció, valamint kutatások és EU-s források is kapcsolódtak hozzá.

Hogyan látja szakemberként a fogyatékos emberek és a többségi társadalom viszonyát?
Az, hogy mennyire elfogadó egy társadalom, viszonyfogalom. Az is kérdés, hogy a társadalom milyen viszonyulást mutat a fogyatékos emberek és más kisebbségi csoportok irányába. Egészen másként fogadunk el fogyatékossággal élő embereket, akiket sajnálunk, akiket nem teszünk felelőssé a saját fogyatékosságukért, és olyan kisebbségi csoportokat, ahol legalábbis felmerül bennünk az egyén felelőssége a helyzetéért, adott állapotáért. Nagyon fontos kérdés, hogy az elfogadó társadalom egyszer csak kialakul vagy az együttélés során szerzett tapasztalatok alakítják ki. Úgy vélem,

nem kell megvárni, amíg egy társadalom befogadóvá válik, együtt kell élni, közösen kell tapasztalatokat szerezni.

Persze lesznek negatív, kellemetlen élményeink is, mégis: a valós élethelyzetek sorozata csiszolja össze a többséget és a kisebbséget. Magyarországon a fogyatékossággal élő emberek nagyon sokáig szegregáltan éltek. Egyik oldalról büszkék lehetünk rá, hogy az 1800-as években Európában szinte elsőként jöttek létre speciális bentlakásos intézmények a fogyatékossággal élő gyerekeknek. Ám az integrációt ez hátráltatta, hiszen a fogyatékos gyerekek külön éltek a társadalomtól, a hasonló korú gyerekektől, a lakóhelyüktől. Ugyanígy a fogyatékossággal élő felnőtt emberek egy jelentős része még ma is bentlakásos intézményekben él, kevés kapcsolata van a lakóhelyi környezetével, tehát a többségi társadalom tagjainak nem is nagyon volt lehetőségük őket megismerni. Ebből adódóan nincs elég tapasztalat, sok az információhiány. Nem tudom, hogyan kellene segíteni, ezért inkább nem is segítek – gondolják sokan.

Az integrált és az inkluzív nevelés a korai életkortól kezdve biztosítja a közös tapasztalatokat, mind a fogyatékos gyermek, mind a befogadó társadalom számára. Úgy gondolom, ez lesz a társadalom megváltozásának útja. Hiszen azok a generációk, amelyek ma úgy nőnek fel, hogy a társaik között volt kerekesszékes vagy autizmussal élő, felnőttként is másképp fognak gondolkodni, és szülőként sem lesz számukra tabu a fogyatékosság.

Mennyire működik hazánkban ez a modell?
Magyarországon nagyon nagy arányú az integrált nevelés. Nem egyforma természetesen minden fogyatékossági csoport esetében, de az én szakterületemen, a hallássérült gyerekek 70 százaléka többségi intézményben tanul. Ez egy magas arány, ám az más kérdés, hogy a többségi iskolarendszer és a többségi pedagógusok mennyire felkészültek, és a gyerekek, a családok, a pedagógusok innovációs képességei sem egyformák. A segítség sem áll egyformán rendelkezésre. Ez a 70 százalékos arány nem diadalút, van még hova fejlődni. De az, hogy 1993-tól ilyen nagyarányú változás állt be, szép eredmény. Persze, ha a gyermek helyzetébe képzeljük magunkat, akinek egyetlen gyerekkora van, akkor a kellemetlen tapasztalatok jelentőségét sem szabad alábecsülni.

Milyen aktuális kihívásokkal kell szembenézni az oktatási rendszernek, a szakmának?
Több szinten is vannak kihívások. A fogyatékos emberek jogairól szóló ENSZ egyezményt a világon másodikként 2007-ben Magyarország ratifikálta. Ez számos olyan területet tartalmaz, ahol még fejlődnünk kell. Megjelentek új fogyatékossági csoportok, például a pszichoszociális fogyatékossággal élők, a korábban pszichiátriai betegnek diagnosztizált személyek köre. Tisztázni kell, hova sorolhatók ezek az emberek, illetve hol van ebben a folyamatban a gyógypedagógia helye és szerepe. Új módszertani felkészültséget igényel a támogatott döntéshozatal kérdése is, amely sok, jelenleg gondnokság alatt álló személyt érint. Ebben is van jelentősége a gyógypedagógiának. Mindkét témában készítettünk olyan szakmai anyagokat, amelyeket a döntéshozók számára is hozzáférhetővé tettünk. Nagyon fontos az integrált, inkluzív nevelés terjedésének kérdése. Nemcsak a szolgáltatások, befogadó közösségek attitűdformálását értem ezen, hanem azt is, hogyan tud a speciális intézményrendszer reagálni a létszámváltozásokra, megfelelő szolgáltatásokat nyújtani a halmozott szükségletű gyerekek számára, és felajánlani a szabad kapacitásait az integráció területére.

A rohamléptekben fejlődő technológia alapvetően alakítja át a fogyatékosság kérdéskörét, ami ugyancsak aktuális kihívásokat teremt a mi szakterületünkön is.

Az öt éve tartó Bárczi Gyógytea című előadássorozatunkon idén éppen a technológiai fejlődést elemezzük, foglalkozunk az implantátumok, applikációk, segédeszközök felhasználásával, etikai kérdésekkel. A változó társadalmi igényeket a Kar is követi. A 2017/2018-as tanévtől sok olyan új tantárgy, tananyagrész került be az új tantervünkbe, amely jobban figyelembe veszi például a siketség kulturális megközelítését, és minden hallgató számára kötelező a jelnyelv-tanulás, míg korábban csak választható volt.

Milyen szerepet tölt be a hallássérültek életében a jelnyelv?
A hallássérült személyek igényei heterogének a kommunikáció tekintetében. Szakemberként – ezt tanítjuk a hallgatóinknak is – az egyéni motivációkat kell figyelembe vennünk, és megtalálni az egyén számára legmegfelelőbb kommunikációs módot. El kell fogadnunk, hogy nem létezik univerzális és mindenki számára működő módszer. Szerte a világon a siket közösség nagyon erősen szorgalmazza a jelnyelv használatát, az identitásuk részeként tekintenek rá, és magukat nem fogyatékossággal élő emberként definiálják, hanem egyfajta nyelvi-kulturális kisebbségként. Tehát az ő életükben a jelnyelv egy központi identitásképző tényező. Ugyanakkor a hallássérült gyerekek 90 százaléka halló családba születik, ahol többnyire fogyatékosságként ítélik meg a hallássérülést. Itt van a gyógypedagógiának releváns beavatkozási lehetősége. A speciális intézményekben a hangos beszédtanítás a célkitűzés, vagyis az oktatás nem jelnyelven folyik, a siket gyerekek azonban egymás között szívesen használják a jelnyelvet. A siket közösség azt szorgalmazza, hogy legalább választhatóan jelenjen meg a kétnyelvű oktatás, és legyen a jelnyelvnek hangsúlyosabb szerepe. Én támogatom a választáson alapuló lehetőséget.

Az integrált intézményekben a mai technológiai lehetőségek mellett szinte minden siket gyerek meg tud tanulni beszélni,

támaszkodni lehet a súlyos hallássérült gyerekek megmaradt hallására, nem úgy mint 50 évvel ezelőtt. Tehát azok a gyerekek, akik kezdetektől használták a hallásmaradványukat, jó fejlesztést kaptak, többségi környezetben nevelkedtek, körülvette őket a hangos beszéd, nagyon jó szintet érnek el. Az első tanítványaim 2-3 nyelven beszélnek, néhányan külföldön élnek, nem akadályozza őket a hallássérülésük.

Milyen esélyekkel indulnak az itt végzett hallgatók a munkaerőpiacon?
A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Kar az egyedüli olyan magyar gyógypedagógusképző hely, ahol mind a nyolc szakirányra – a ma differenciált fogyatékossági csoportok legszélesebb körére – lehet specializálódni. Nagyon magasan képzett az oktatói gárda, és széles körű gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkeznek. Számos fogyatékossággal kapcsolatos kutatás zajlik a karon a technikai innovációktól kezdve az egy-egy fogyatékossággal élő csoport helyzetét feltáró alapkutatásokon át a módszertani terápiák hatékonyságának igazolásáig. Rendkívül hitelesnek tartom, hogy a szakirányunkon három siket kolléga is tanít.

A túljelentkezés miatt különösen jó hallgatók kerülnek be hozzánk. A pályakövetési felmérésekből pedig azt is látjuk, hogy biztos és gyors elhelyezkedési lehetőséget kínál a gyógypedagógia. Igyekszünk nemcsak tudást adni, hanem a szemléletet is formálni, bár akik ide jelentkeznek, már eleve nyitottak, nem előítéletesek, van affinitásuk a segítségnyújtás iránt, érzékenyek az egyenlő bánásmódra, fellépnek a jogtalanság ellen. Azt adom át a hallgatóimnak, hogy a hivatalok, szabályok, ideológiák jönnek-mennek, de a mi kötelességünk, hogy mindig az embert helyezzük a leghangsúlyosabb pozícióba.