"Nekem morogsz, kicsikutya?"
Ki ne irigyelte volna Dolittle doktor képességét, aki megértette az állatok nyelvét, és beszélni is tudott velük kalandjai során? Ha nem is ilyen emberközpontú formában, de a valóságban is sokkal többet értünk meg abból, mit „mondanak” nekünk az állatok, mint azt elsőre gondolnánk. Egyre több kutatási eredmény mutat arra, hogy az állati és emberi hangadások biológiai alapokon nyugvó szabályszerűségeknek köszönhetően hasonlóan kódolják az adott szituációban résztvevő hangadó érzelmi állapotát, ez pedig segíthet felismerni a másik reakcióit, megjósolni a viselkedését, még ha nem is ugyanazon fajnak a tagjai.
A korábbi vizsgálatok azt mutatták, hogy az emberek függetlenül attól, hogy volt-e valaha kutyájuk, hatékonyan ismerik föl az ugatásokban rejlő érzelmi információt.
Viszont az is ismert, hogy a háziasítás során nagyot változott a kutyák ugatása a farkassal közös őshöz képest, így ez a megváltozott hangadás a kutya–ember kommunikáció egyik központi elemévé vált. Ezzel szemben a morgások sokkal hasonlóbbak a farkasokéihoz, de nem kevésbé érdekesek: bár a kutyák elsősorban agresszív jelzésként használják, mégis gyakorta hallhatjuk tőlük játékos huzavona közben is. Ezeket a morgásokat összevetve korábban azt találták, hogy a játékos morgások hangtani jellegzetességeikben jelentősen különböznek az agresszív morgásoktól, magasabbak és rövidebb morranások gyorsan ismétlődő sorozataiból állnak. Az eredményekből következően felmerült a kérdés, vajon az ugatásokhoz hasonlóan képesek-e felismerni az emberek ezeknek a sajátos hangoknak az érzelmi töltetét?
A vizsgálatok során a kutatók 40 önkéntesnek játszottak vissza morgásmintákat, melyeket játékos és csontőrző helyzetben, illetve idegen ember fenyegető közelítésekor vettek fel. Ezt követően az alanyokat arra kérték, hogy egy kérdőív segítségével csak is a hallott hang alapján mondják meg, mit gondolnak a morgó kutya érzelmi állapotáról. Majd egy másik sorozatmorgást lejátszva arra kérték az önkénteseket, próbálják meg besorolni a három lehetséges helyzet egyikébe a morgásokat.
Az eredményeket kiértékelve azt találták, hogy az adott helyzetnek megfelelő érzelmi töltetet tulajdonították az emberek a morgásoknak: a játékos morgásokat vidámnak és örömtelinek, a másik két típusú morgást agresszívnek értékelték.
Érdekes módon – bár a hangtani különbség nagyon kicsi a két agresszív morgás közt – a fenyegető ember közeledésére reagáló morgást kevésbé agresszívnek, de némileg félősebbnek találták az emberek. Ráadásul úgy tűnik, hogy a morgások ritmusa volt az a fő paraméter, melynek mentén az emberek az érzelmi töltetet felismerték. A rövidebb morranásokból álló sorozatokat vidámabbnak értékelték a játékos, de még a fenyegető morgásokon belül is. A nagyobbnak hangzó morgásokat ezzel szemben félősebbnek, kevésbe pozitívnak érezték, míg a játékos morgásokon belül ezekhez nagyobb agressziót társítottak. Ez különösen érdekes, mert a korábbi vizsgálatok azt mutatták, hogy a játék közben morgó kutyák öblösebb morgásokat hallatnak, amitől azok erőteljesebbnek hangzanak, mint amilyenek valójában. Viszont a leginkább agresszívnek értékelt helyzetben: a csontőrzés során felvett morgásokon belül nem találtak hasonló összefüggéseket, ezeket viszonylag egységesen értékelték az emberek.
Az érzelmi töltet értékelésének megfelelően a helyzetek felismerése is sikeres volt a kutatásban résztvevő alanyoknál: a játékos morgásokat 80%-ban a játékos helyzetbe sorolták, míg a csontőrző és a fenyegető idegenre morgást – bár gyakran összekeverték egymással – magasan a véletlen szint fölött találták el.
Bár az érzelmi állapot megbecslését ezek nem befolyásolták, a helyzetek felismerésében különbséget találtak férfiak és nők, illetve gazdák és kutyátlanok között. Míg a férfiak kb. 45%-os, a nők 65% körüli sikerességgel határozták meg a helyzetet, ehhez hasonlóan a kutyagazdák is ügyesebben találták el a hallott morgás kontextusát.
Ez utóbbi elsőre meglepő lehet a korábbi ugatásos eredmények fényében, azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a morgások sokkal ritkább és halkabb hangadások, mint a lépten-nyomon hallható ugatások, így akinek nincs saját kutyája, annak kevés lehetősége van arra, hogy tapasztalatot szerezzen ezekről a hangokról, ami az érzelmi töltet felismerését nem, de a helyzet társítását megnehezítheti.
A vizsgálat során kapott eredmények megerősítik a biológiai szabályszerűségek meglétét az érzelmi kommunikációban, de arra is rámutatnak, hogy az egyéni tapasztalatnak fontos, „finomhangoló” szerepe lehet az ilyen emotív helyzetekben.
Képek: Faragó Tamás, Ferenczi Borbála, Sándor Sára