"Nem vagyok egy klasszikus tudós"

Közel négy évtizede dolgozik az ELTE kötelékében. Hogyan kezdődött ez az együttműködés?
A ’80-as évek elején egy buliban találkoztam Illyés Sándor pszichológiaprofesszorral, és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy én a mesterséges, ő pedig a természetes intelligenciát kutatja. Aztán amikor kiderült, hogy matematikus vagyok, akkor megjegyezte, hogy ő épp az intelligencia öröklődésével foglalkozik, és hát van itt valami matek, amit nem nagyon ért. Nevezetesen az, hogy hány százalékban öröklődik az intelligencia, és hány százalékban határozza meg a környezet, illetve, mekkora szerepe van ebben a kettő közötti interakciónak. Végül született ebből egy közös cikkünk, aminek ő írta a pszichológia részét, én pedig a matekot. Azután úgy két év múlva, amikor megalapította a Kísérleti Pszichológia Tanszéket, elhívott oda tanítani. Nekem pedig volt kedvem kipróbálni, mert gondoltam, megtanulom a pszichológusoktól, amit tudni lehet az emberi gondolkodásról, és majd ezzel felfegyverkezve térek vissza a mesterséges intelligencia kutatásához. Ez a visszatérés azonban végül soha nem történt meg.

Hogyan tudott matematikusként beilleszkedni a pszichológusok közé?
Érdekes, hogy sokkal hamarabb kezdett el a környezetem „céhbelinek” tekinteni, mint én magamat. Ez abban nyilvánult meg, hogy egyre inkább bevontak különféle pszichológiai tárgyak tanításába, egy idő után pedig magam is csináltam egy-egy külön kurzust. Húsz-huszonöt év után már úgy alakult, hogy sokkal kevésbé szerettem statisztikát tanítani, mint pszichológiai tárgyakat. Szóval ez egy lassú folyamat volt. Most már

negyven éve a pszichológusok között élek, megtanultam a nyelvüket, a matek viszont az anyanyelvem.

Idén ünnepeljük a PPK húsz éves fennállását. Hogyan emlékszik vissza a kar megalakulására?
Ilyen hirtelen átmenet nem volt, én oktatóként legalábbis kevéssé érzékeltem a váltást. Szép lassan integrálódott egyik szervezet a másikba. Ami érzékelhető változás volt, hogy Hunyady György lett a dékán.

Azért ki tudna emelni pár emlékezetes pillanatot ebből az időszakból?
Volt egyszer egy összintézeti értekezlet, amin arról volt szó, hogy hogyan kell változtatni a tanterven, tanmeneten. Emlékszem, mindenki azzal kezdte a hozzászólását, hogy a tantárgyak közötti óraarányok nem változhatnak. De akkor mi értelme az egésznek? – gondoltam, úgyhogy az értekezlet harmadik-negyedik órájában, amikor már mindenki elzsibbadt az unalomtól, szót kértem. Nem így terveztem, de végül egyetlenegy mondatot mondtam a helyzet nevetségességére reagálva: "Úgy érzem, hogy egy balfácánképzőn tanítok balfácánként balfácánjelölteket balfácánságokra." Persze a balfácán helyett egy másik, hasonló hangzású, erősebb kifejezést használtam… 

Fel voltam rá készülve, hogy kapok ezért egy fegyelmit, de szinte senki nem reagált rá. Egyetlen helyről kaptam visszajelzést: Esterházy Péter író, aki évfolyam- és katonatársam volt, felhívott, és azt mondta, hogy „na, ez egy szép magyar mondat volt”.

Mióta az egyetemen dolgozik, történt egy nagy generációváltás. Mi az, amiben érzékelhető a változás?
Az nagy változást okozott, hogy megszűnt a felvételi, és hozott pontszám alapján kezdtük felvenni a hallgatókat. Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy sokkal több általános egyetemista került be hozzánk, tehát olyan hallgató, akinek az esze alapján nyilvánvalóan egyetemen a helye, de nem derült ki számára a megélt tizennyolc éve alatt, hogy pontosan mit akar csinálni. Ők már nem azért jönnek, hogy megtanulják a „nagy titkokat”. Talán tudják is, hogy a nagy titok az, hogy nincs titok.

Korábban mindenki annyira elhivatott volt, hogy egy-két szigorlatot tulajdonképpen már akkor le tudott volna tenni, amikor felvettük. Most nem ez a helyzet, ma többféle képesség jelenik meg a hallgatók között. A matek ilyen szempontból a leghomogénebb, hiszen aki matekból tehetséges, az meg tudja oldani azokat a típusú feladatokat, amiket a többség nem. De hogy pszichológiából ki a tehetséges, azt sokkal nehezebb megmondani. Más kell ugyanis ahhoz, hogy valaki terapeuta legyen, más ahhoz, hogy egy szervezetet tudjon fejleszteni, és másfajta készségek kellenek ahhoz is, hogy mondjuk tudományos kutató legyen az illető. Ebben a szakban én pont azt szeretem, hogy ez mind jelen van.

Egyébként én nem érzem ezt a generációs szakadékot, amiről állandóan beszélnek.

Én ugyanis szót értek a hallgatókkal, sőt, ha kell, még fegyelmet is tudok tartani. Bár ritkán kell, mert nem fegyelmezetlenek.

Ugyanez igaz a kollégákra is? Hogyan, milyen érzéssel tekint a PPK-ra mint munkahelyre?
Nekem nagy szerencsém van, mert mindig olyan főnökeim voltak, akik békén hagytak. Tudták, hogy amit rám bíznak, azt mindig megcsinálom úgy, hogy értelme is lesz.

Ezen a vonalon tényleg történt egy generációváltás, hiszen a kollégáim közül sokan korábbi tanítványaim voltak. Ott van például Demetrovics Zsolt, akiben mindig azt becsültem, hogy kifejezetten igényelte, hogy nála okosabb emberek vegyék körül. Így tudott felépíteni egy, a világ 200 legjobbja közé tartozó pszichológia képzést. Nekem például felajánlotta, hogy ad pénzt, paripát, fegyvert a tudományos munkára, de én megmondtam, hogy most már nem kutatni, hanem tanítani szeretnék. Ezt ő tökéletesen megértette, és lehetővé tette, hogy ez így is legyen.  

Ugyan nem végez már a klasszikus értelemben vett tudományos kutatást, a neve összeforrt a mesterséges intelligenciával. Mit gondol a ChatGPT-ről és arról, ahogyan a PPK reagált a megjelenésére?
Azt a példát szoktam felhozni, hogy mi van akkor, ha valaki fizet valaki másnak azért, hogy megírja a szakdolgozatát. A bérdolgozat és a plágium között az a különbség, hogy míg a plágium a könyvtár szégyene, hiszen az már úgyis ott van a polcokon, a bérmunkában megírt dolgozat egy eredeti mű. A mesterséges intelligencia által generált mű egyértelműen a bérdolgozathoz áll közelebb. Senkit sem szeretnék erre biztatni, de ha valaki megkérdezi a ChatGPT-t, és felhasználja a kapott válaszokat, az nem bűn. Nekünk, oktatóknak kell megtanulnunk és észrevennünk azokat a gyanús jeleket, amik arra utalnak, hogy a hallgató nem tett bele munkát, csak másolt.

Én azt vallom, nem kell félni a mesterséges intelligenciától!

Láthatjuk majd, hogy eljön az az idő, amikor az MI a bűnüldözésbe is be fog szállni, nemcsak a bűnözésbe. És remélhetőleg az egyetemeken fogjuk kiképezni azokat a szakembereket, akik ezt a technológiát bűnüldözésre is fogják tudni használni.

Ami az MI-vel kapcsolatos kari intézkedéseket illeti: fölöslegesen nem szoktam dicsérni dolgokat, de ez most tényleg ragyogóan, az Aczél Balázsra jellemző módon lett lereagálva. Tehát nagyon örülök, hogy egyáltalán meg se fordult a fejekben, hogy betiltsuk, hanem inkább megtanítjuk használni.

Többeket említett már, akiket nagyra tart. Van olyan, akit még kiemelne?
Ott van például Bányai Éva, aki Illyés Sándor után lett a tanszék vezetője, és tavaly végre Széchenyi-díjat kapott. Itt volt az ideje, hiszen a magyar pszichológiának gyakorlatilag ő az egyetlen olyan alakja, akinek a nevéhez tényleges felfedezés kötődik: nagyon egzakt módon döntötte meg azt a sok évszázados hiedelmet, hogy a hipnózis egy alvásszerű állapot. Ő bizonyos értelemben pont az én ellentétem, hiszen mindent elolvas, rendkívül szisztematikus, tehát egy klasszikus tudós. Én nem vagyok ilyen, a Harry Potteren kívül például szinte semmit nem olvastam el ától cettig.

Meg kell említenem még Varga Katát, aki kitűnő utóda lett Évának. Benne például a humorát szeretem, amivel mindig felül tud emelkedni a hülyeségeken. Egyébként is azt gondolom, hogy a humortalan emberektől félni kell. A másik, amit fontosnak tartok, hogy egy jó főnök élvezze a hatalmat, és tudjon is élni vele. Én nem lennék jó főnök, cégvezetőnek sem voltam jó, pont azért, mert nem élveztem.

Azt mondja, Ön nem egy klasszikus tudós. Ha megengedi, nehéz is elképzelni Önt a farmerkabátja nélkül.
Hát persze. Többen próbáltak rábeszélni a rendszerváltás idején, és egy-két napig ki is próbáltam, hogy öltönyben járjak. Hunyady György is megüzente annak idején, amikor az egyetemi tanári címért pályáztam, hogy nem úgy nézek ki, mint egy professzor. Az a vicc, hogy egyáltalán nem érzem magam rosszul öltönyben sem, csak éppen nem azt fejezi ki, amit én akarok. Cégvezetőként időként fel kellett vennem, és nincs vele semmi bajom.

Egyszerűen kevesebbet kell beszélnem, ha farmerban vagyok.

Mivel foglalkozik mostanában? Milyen téma érdekli?
A tanítás mellett az országban mindenfelé tartok előadásokat, illetve játékfejlesztéssel is foglalkozom. Emellett legalább két könyvet szeretnék még írni. Az egyik a pénz természetéről, a másik a véletlenről szólna. Utóbbi azért igazán érdekes számomra, mert úgy látom, hogy a hitet leginkább a véletlenen keresztül lehet kutatni. Önmagában a hitet ugyanis csak nagyon nehezen és bután tudjuk vizsgálni, mert túl érzékeny dolog. Ha Istenről beszélsz, ahhoz érzelmek kapcsolódnak. Eközben meg nagyon is fontos, és van jelentősége, hiszen látjuk, hogy bizonyos betegségekből a hívők könnyebben kigyógyulnak, mint mások, egyes betegségekből pedig nehezebben. A véletlen ezzel szemben a világon szinte sehol sem szakrális, erről lehet kérdezni embereket anélkül, hogy megsértenéd őket. Ezért is szerettem bele ebbe a témába. Talán az lesz a munka címe, hogy A véletlen matematikája és pszichológiája. De lehet, hogy kitalálok valami jobbat…

Forrás: ELTE PPK
Fotó: Facebook / Méről László