Pusztító spanyolnátha, őszirózsás forradalom

Az akkoriban a „spanyol betegség” néven emlegetett, világszerte pusztító influenzajárvány valamikor 1918 nyarán érte el a magyar fővárost, de a fertőzöttek száma csak szeptember közepétől kezdett robbanásszerűen nőni. A hatóságok a járvány létét ugyan hamar felismerték, a helyzet súlyosságát azonban jó ideig tagadták, mivel a halálesetek egy részénél nem az influenzát, hanem annak szövődményeit, például a tüdőgyulladást jelölték meg az orvosok a halál okaként.

Hivatalosan végül

csak szeptember 30-án mondta ki Budapest Főváros Közegészségügyi Bizottsága, hogy járvány van,

és ekkor történtek az első, korlátozott intézkedések a betegség terjedésének megakadályozására.

A Közegészségügyi Bizottság október 9-én ült újra össze a kialakult helyzet elemzésére. Az ülésen megjelent tisztiorvosok javaslatára egyszerűsítették a betegek bejelentésének procedúráját, mivel az orvosok a megnövekedett beteglétszám mellett nem tudtak eleget tenni adminisztrációs kötelezettségeiknek. A statisztikák alapján megállapították, hogy a fertőző betegség az egész fővárost érintette, a megbetegedések száma egyenletesen oszlott meg az egyes városrészek között.

A jelentett betegek mintegy 90 százaléka a 14–35 éves korosztályból került ki, feltűnően sokan tartoztak közülük a társadalom középrétegébe, a nők száma háromszorosan meghaladta a férfiakét. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a legnagyobb tömegek az élelmiszerjegyeket osztó bizottságok helyiségei előtt verődtek össze, az adminisztrációs munkát éjjel végezték, a bizottsági tagok többsége pedig a társadalom középrétegéhez tartozó nő volt, de sokan álltak közülük kora reggeltől estig a hosszú sorokban. Más úrinők a különféle jótékony nőegyletek képviseletében a zsúfolt pályaudvarokon fogadták a hadszíntérről hazatérő katonákat.

Már a kortársak is úgy vélték, hogy a háborús gazdasági válság a társadalom középrétegét jobban megviselte, mint a szegényeket, mert ők nem szoktak hozzá a nélkülözéshez. A közölt adatok, arányok azonban csupán durva becslések, mivel a betegek – és főként a szegényebb rétegekhez tartozó betegek – egy részét soha nem látta orvos. Egyes leírások arról számoltak be, hogy a bejelentettnél öt-hatszor magasabb volt a fertőzöttek valós száma, de az óvatosabb becslések szerint is csupán a betegek negyedéhez jutott el orvos.

A polgármester a járvány kihirdetését követően elsőként

a napilapok hasábjain és kiragasztott hirdetményekkel tájékoztatta a lakosságot a betegség tüneteiről és a szükséges teendőkről.

Az orvosok, gyógyszerészek nagy része még katonai szolgálatát teljesítette, de nem állt rendelkezésre elég gyógyszer, illetve az orvosok és a betegek szállítására alkalmas jármű sem. A polgármester az illetékes minisztériumtól a mozik és mulatóhelyek, egyetemek bezárását kérte. Az említett létesítmények nyitvatartásának korlátozását sikerült elérni, de a bezárását nem. A kávéházak bezárásának ötletét a bizottságok elvetették, hiszen fontos szerepet játszottak a közétkeztetésben. Itt alaposabb takarítást írtak elő, a férőhelyek számát egyharmaddal csökkentették, s kora délután néhány órára szellőztetés és rendkívüli takarítás céljából kis időre be kellett zárniuk.

A kijelölt budapesti járványkórházak hamar megteltek, így a város vezetése a katonai hatóságokhoz fordult újabb ágyak, teljes pavilonok átengedéséért a Zita Kórházban. Október 9-ig 1107 ágyat különített el a főváros az influenzabetegek kezelésére, de már csak 137 szabad hely volt, ami alig egy napra elegendő férőhelyet jelentett. Nemcsak a szükséges járművek hiánya – napi 180–200 beteget kellett volna elszállítani –, hanem a betegszállítás nehézkes gyakorlata is akadályozta a legsúlyosabb esetek minél előbbi kórházba juttatását.

A Fővárosi Közgyűlés 1918. október 18-án, miután hosszú ideig felállva éljenezte Bódy Tivadar polgármester határozati javaslatát Magyarország önállóságának és teljes függetlenségének megőrzéséről, az ország demokratikus átalakításáról, illetve az általános, egyenlő és titkos választójog érvényesüléséről, az „Éljen a független Magyarország!” felkiáltást követően rátért a következő sürgős napirendi pontra: a gyorsan terjedő spanyolnátha leküzdésének aktuális kérdéseire.

A járvány megfékezésére bevezetett korábbi intézkedések – melyek a rendelkezésre álló eszközök hiányában elég fogyatékosak voltak –addig nem hoztak valódi eredményt, mert

különböző érdekköröknél a hatóságok által kezdeményezett erélyesebb rendszabályok ellen óriási ellenállás mutatkozott.

Az orvoshiány leküzdésére a város ismét mintegy száz orvos felmentését kérte a katonai szolgálat alól, illetve a betegek szállítására alkalmas járműveket igényelt. Javasolta az összes színház, mulató és mozi bezárását két hétre, a kávéházi záróra leszállítását, a villamoson utazók számának drasztikus csökkentését.

A Közegészségügyi Bizottság az 1876. évi XIV. törvénycikk 157. paragrafusa alapján végre járványbizottsággá alakult, miután kiderült, hogy október első két és fél hetében közel tizenkétezer fertőzöttet jelentettek be, és közülük hétszázan haltak meg. A tiszti főorvos a betegek tényleges számát ellenben már százezer főre becsülte. Nem bizonyultak tévesnek a hatóságok korábbi óvatoskodásához vezető aggodalmak, a járvány hivatalos bejelentését követően valóban kisebb pánik tört ki.

Az emberek megrohamozták a patikákat, és napok alatt felvásárolták a kór kezelésére használatos szereket, elsősorban a lázcsillapítókat, így bizonyos gyógyszerek hiánycikké váltak – még a legolcsóbb láz elleni szer, a jég is. A borogatás és a hűtőfürdő sem volt mindig kivitelezhető, mert az infrastruktúra rossz állapota miatt éjszakára elzárták a vízvezetékeket. Hamarosan a kámfor és a fertőtlenítésre használt lizoform is felkerült a hiánylistára, és mivel még a háborús időkben gyártott, jegyre kapható szappanféleséget sem nagyon lehetett kapni, a hatóságok a meleg vizes kézmosást javasolták.

Október közepén a katonaság átengedte az influenzabetegek kezelésére az egész Zita Kórházat, ahol összesen kétezer beteg elhelyezésére nyílt lehetőség. Az ápoló- és a gyógyszerhiányon túl nehézségekbe ütközött a kórházi betegek élelmiszerellátása is.

A katonai szolgálat alól felmentett orvosokkal együtt sem jutottak el az orvosok minden beteghez,

 a III. kerületben például 60 ezer lakosra egyetlen hatósági orvos jutott, így még a szigorló orvostanhallgatók, sőt a harmadévesek beállítása is szóba került.

Őszirózsás katonák Budapesten, a mai Deák térnél (Forrás: Wikipédia)

Az orvosok kis létszáma akadályozta meg, hogy kerületenként egy-egy gépkocsival ellátott ügyeletet állítsanak fel, elsősorban a szegény betegeknek. A tömegek összeverődésének megakadályozására különféle ötletek merültek fel, így például a nagymisék felfüggesztése. Az egymást érő temetések gyors és tömegmentes lebonyolítása érdekében a városvezetés néhány főben korlátozta a halottat búcsúztatók számát. Az elhunytakat éjszaka is temették, sőt a város vezetése kénytelen volt előírni, hogy délelőttönként csak a kórházakban és szegényházakban elhaltakat lehessen eltemetni. Jelentősen akadályozták a járvány elfojtására irányuló intézkedések végrehajtását, a betegek ellátását az október végén lezajlott fővárosi események.

A várost közel egy hétig járó tüntetők a még mozgósítható teljes rendőri állományt lefoglalták,

így a járvány elleni védekezésben nem számolhattak velük. Nehézségekbe ütközött a betegek kórházba szállítása, s különösen a távolabbi kórházak élelmiszerellátása.

A feszültségek csökkentése érdekében az új miniszterelnök, Károlyi Mihály gróf 1918. október 31-én hatályon kívül helyezte a színházak, kabarék, mozik, orfeumok bezáratásáról, illetve a vendéglők és kávéházak zárórájának előrehozásáról kiadott rendelkezést. Döntését a politikai és társadalmi változásokkal, valamint a járvány alábbhagyásával indokolta. A rendelet célja a tömeg „elvezetése és szórakoztatása”, valamint a lakosság megnyugtatása volt.

Mivel a regisztrált betegek számának csökkenését nem a járvány alábbhagyása, hanem a zűrzavaros helyzet okozta, a spanyolnátha tovább szedte áldozatait, és tombolása majd csak 1919 elején, a természet jóvoltából ért véget, hogy aztán 1920. januárban újból kitörve megint rengeteg áldozatot követeljen. Pontos statisztikák hiányában nem tudjuk, hányan vesztették életüket a betegség következtében az országban vagy a fővárosban, az azonban biztos, hogy megfelelő eszközök és a háborús, majd forradalmi helyzet következtében Budapest vezetésének tétova intézkedései érdemben keveset tudtak enyhíteni a lakosságot fenyegető veszélyen.

A cikk teljes terjedelmében a BBC History magazin 2019. januári számában olvasható.

Forrás: 24.hu