Sosem vált ketté a tanítás és a kutatás
Március 15-én a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetést vehette át. Miért tartja fontosnak az elismerést?
Az állami díjak természetüknél fogva mindig esetlegesek és véletlenszerűek, hiszen egy díjazottra több olyan nem díjazott jut, aki teljesítménye alapján hasonló elismerést érdemelne. Ugyanakkor természetesen nagy megtiszteltetésnek tekintem az állami díjat, mert egy szakmai grémium döntése alapján kaptam, tudományos kutatómunkám és egyetemi oktatómunkám elismeréseként. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nálam sosem vált ketté a kutatás és a tanítás. Ez különösen az utóbbi évekre igaz, amikor kiváló hallgatóimnak rendre a tudományt oktathatom, miközben az oktatás szűrőjén keresztül folytathatom tudományos kutatásaimat. Külön örülök annak, hogy az oklevél „a feminista irodalom- és kultúraelméletek terén végzett tudományos kutatásaimat” is említi (az irodalom- és kultúraelméletek és az amerikai irodalomtörténet mellett), ez ugyanis azt jelenti, hogy a feminista elméleti megközelítés mára már Magyarországon is polgárjogot szerzett.
Irodalomtörténészként milyen kutatásokat végzett az utóbbi időben?
A 2005-ben megjelent amerikai irodalomtörténetem óta elsősorban a szubjektumelméletek szerteágazó kérdéskörével foglalkozom. Kutatásaim középpontjában az irodalmi szöveg alanyképző mechanizmusai állnak, vagyis amerikai és magyar művekben azt vizsgálom, hogy a különböző társadalmi-kulturális szövegkönyvek miként állítják elő, miként képzik meg az irodalmi alakokat. Ezzel foglalkoztam akadémiai doktori disszertációmban, majd azt követően két könyvemben: a THEY AREN’T, UNTIL I CALL THEM—On Doing Things with Words in Literature címűben, amely a Peter Lang nemzetközi kiadónál jelent meg 2010-ben, és az Egy képlet nyomában – Karakterelemzések az amerikai és a magyar irodalomból címűben, amelyet a Balassi Kiadó adott ki 2012-ben.
Ezekben a munkáimban – valamint a hazai és nemzetközi folyóiratokban megjelent tanulmányaimban – a nyelvfilozófiában gyökerező performativitás-elméleteket posztdekonstrukciós keretben fejlesztem tovább, majd alkalmazom irodalmi művek szövegközeli elemzésére. Ez a performatív szubjektumelmélet lebontja az identitáskategóriák esszencializmusát, és igazolja azok fiktív, ideologikus, mindig már diszkurzusba ágyazott, ekképp katakrézisszerű, normatív és hatalomvezérelt természetét.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett angol és általános nyelvészet szakon, később azonban diplomáciai szolgálatba lépett, követtanácsos volt Washingtonban, majd a Külügyminisztérium atlanti és izraeli ügyekkel foglalkozó főosztályának vezetője. Látszólag nagyon távol áll egymástól a két terület, miért döntött a váltás mellett?
A nyolcvanas években a magyar értelmiség számos tagja érezte feladatának, hogy szót emeljen bizonyos politikai kérdésekben. Én is ezek közé az ellenzéki értelmiségiek közé tartoztam, így az első demokratikus választások után természetes volt, hogy diplomáciai feladatot is vállalok. Örülök, hogy megtettem, mert Washington a világ egyik politikai fővárosa, ahol jó néven vették az amerikanisztikai hátteret éppúgy, mint a hatalomtól nem érintett – hogy úgy mondjam, „szűz” – politikai múltat és ellenzéki elkötelezettséget. Ez a tudományos-egyetemi háttér és ellenzéki múlt az amerikaiak szemében szakmai és erkölcsi hitelt jelentett, aminek köszönhetően általában jóval magasabb szintű politikai (Fehér Ház-beli, kongresszusi) kapcsolataim voltak, mint amilyent a diplomáciai protokoll előírt.
Ugyanakkor arra is rá kellett jönnöm, hogy akármennyire izgalmas is olykor a diplomata élete, valójában nem mindig érdekes. A valódi szellemi izgalmak hiányoztak azokból az évekből – bevallom, engem egyetlen diplomáciai tárgyalás sem lelkesített annyira, mint egy nehéz tudományos probléma vagy egy jól sikerült óra az egyetemen, amilyen például a mostani, igazán átlagon fölüli hallgatóimmal oly gyakran lehetséges. Így aztán könnyű volt ellenállni a későbbi megkereséseknek, s maradtam a tudománynál és az oktatásnál.
1994 óta tanít az ELTE Amerikanisztika Tanszékén, 1997 óta a tanszék vezetője. Angol szakos volt, miért éppen az amerikanisztika keltette fel az érdeklődését?
Az angol szakon oktatott tudományterületek közül elég korán, talán már harmadéves koromban az amerikai irodalom felé fordultam. Ugyanakkor másik szakom, az elméleti nyelvészet is alapvetően meghatározta gondolkodásomat – máig az irodalomtudomány és a nyelvészet határmezsgyéjén dolgozom (mint egyébként ma az irodalomelmélettel foglalkozók jó része, akik az irodalomtudomány úgynevezett nyelvi fordulatától hajtva a posztdekonstrukciós elméleti megközelítések valamelyikét alkalmazzák). E két területről két szeretett ELTE-s mesterem nevét kell említenem: Kodolányi Gyuláét, aki az amerikai irodalom felé terelt, és a tavaly elhunyt Szépe Györgyét, aki a nyelvészeten keresztül a tudományos problémakezelést tanította meg nekem (sok egyéb mellett).
Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akiket az irodalomtörténet érdekel?
Az irodalomtudomány ma alapvetően irodalomelméletet jelent. Az irodalomtörténeteknek is elméletieknek kell lenniük. Különösen áll ez a modern filológia területeire, ahol más országban élve nagyon nehéz primér kutatásokat végezni. Persze külföldiként a nemzetközi folyóiratokban sem könnyű megjelenni, az idegen nyelven publikálóknak mégis ezt kell tenniük: angol nyelven írt tanulmányainkkal a nemzetközi fórumokat kell megcélozni, Magyarországon pedig magyarul kell könyveket írnunk, a tágabb magyar szakmai közönség számára.
Milyen tervei vannak?
Jelenleg két könyvön dolgozom: az egyik egy Emily Dickinson kismonográfia lesz, a másik az amerikai zsidó irodalom bemutatása. Két kedves témám, amely mellett azért a magyar irodalmi témák is foglalkoztatnak, elsősorban a korábban említett szubjektumelméleti megközelítésben. De mindeközben kiélvezem családi örömeinket is – most született negyedik unokánk, aki igazi gyönyörforrás az életünkben. Gertrude Stein bon mot-ját idézve azt mondhatom: in the midst of our happiness, we are very pleased…