"Szembe kívánt nézni azzal, ami van"

Heller Ágnes 1929-ben született Budapesten. A második világháború idején a szigorodó zsidótörvények ellehetetlenítették a család életét, a deportálás elől Heller Ágnesnek sikerült elmenekülnie. A háború után budapesti egyetem magyar–filozófia szakán tanult tovább, 1951-ben szerzett diplomát. 1955-ben lett a filozófiai tudományok kandidátusa, 1967-ben pedig a filozófiai tudományok doktora. 1958-ban 1956-os szerepvállalása miatt fegyelmivel elbocsátották az egyetemről, öt évig gimnáziumban tanított, írásai nem jelenhettek meg. 1963-tól az MTA Szociológiai Kutatócsoportjának munkatársaként filozófiai kérdésekkel foglalkozott. 1968-ban aláírta a csehszlovákiai bevonulás elleni tiltakozást, emiatt ismét retorziók érték. 1973-ban az MSZMP Politikai Bizottsága határozatában Heller filozófiai nézeteit is antimarxistának nyilvánította, ezután négy évig „politikai munkanélküliként” fordításokból élt.

1977-ben második férjével, a szintén filozófus Fehér Ferenccel elhagyta az országot, és előbb Melbourne-ben, a La Trobe Egyetemen tanított, majd 1986-tól a New York-i New School for Social Research professzora lett. 1989-ben hazatért, 1995-től a szegedi JATE Flozófia és a budapesti ELTE Esztétika Tanszékének egyetemi tanára volt, és tanított New Yorkban is. 1999-ben nyugdíjba vonult, de 2010-től professor emeritusként ismét oktatott az ELTE Esztétika Tanszékén. 1990-ben választották az MTA levelező, 1995-ben pedig rendes tagjává.

Fő kutatási területe az etika és a történetfilozófia volt. Pályája kezdetén munkáit a marxizmus és az újbaloldali gondolkodás jellemezte, később inkább posztmodern szempontból értelmezte az etikát és a modern világot, új megközelítési lehetőségeket kínált fontos társadalomelméleti problémák megoldásához. Munkásságát egyebek mellett Lessing-, illetve Széchenyi-díjjal, valamint Goethe-éremmel ismerték el.

"Heller élete lezárult, műve számtalan nyelven azonban tovább él – búcsúztatja a BTK honlapján kollégája az Esztétika Tanszéken, Bacsó Béla egyetemi tanár. –  Ami azonban visszahozhatatlanul elveszett, az a szinte senki máséhoz nem hasonlítható elevenség és szabadság a gondolat kibontásában, amit előadásai jelentettek. Heller szeretett tanítani, szerette ha megszólíthat egy új generációt, akik őt csak könyvekből ismerték. Nem zárkózott be a gondolat védettségébe, hanem próbára tette, sőt kipróbálta az élet olykor kiúttalan és fenyegető idejében.

Amikor harmadjára is összekapcsolódott életútja az ELTE-vel (Esztétika tanszék, professor emeritus), akkor láthattuk, hogy milyen könnyedén ért szót a hallgatósággal. Azaz képes volt felszabadítani az elfojtott gondolatot.

Mindenek ellenére hirdetni a gondolat szabadságát, ez volt Heller életének talán legfőbb mozgatója. A gondolat szabadsága éppen azt jelentette számára, hogy a behatároló életfeltételek felismerhetők és ebből következően kialakulásuk megérthető, egyben velük szemben van mód a gondolat erejénél fogva fellépni.

Heller és a történelem viszonya leolvasható azon díjakból, amelyeket hosszú alkotó pályája során megérdemelten elnyert. Sőt inkább úgy is mondhatjuk ezek a díjak vártak Hellerre (Lessing, Arendt, Széchenyi 1995-ben!, Sonning-díj,Goethe-medál, Sperber-díj). A díjak egyben jelzik az alkotói pálya erős pontjait, gondolati kiszögeléseit: német klasszika, politikai filozófia, etika, univerzális filozófiai kérdések (érzelem, szükséglet, komikum stb.).

Ahogy könyveiben, úgy a tanításban is azt kereste, ami eltér a szokványostól. A szakma szeretete nála abból fakadt, hogy szembe kívánt nézni azzal, ami van."

Heller Ágnest a Magyar Tudományos Akadémia és Budapest egyaránt a saját halottjának tekinti. Temetéséről a család később gondoskodik.

Forrás: MTA