Színház és néző: veszedelmes viszonyok?

A rendezvényt Sonkoly Gábor dékán nyitotta meg, aki köszöntőjében kiemelte: a bölcsészettudományok körében belső átrendeződés zajlik, melynek során számos, erős társadalmi vonatkozással is bíró új kérdés és kihívás kerül előtérbe. Az egyik ilyen diszciplína a színháztudomány, mely integrálja a 20. századi nyelvi, kulturális és térbeli fordulatok alapvetéseit, az általa felvetett új megközelítések pedig megfelelnek azoknak a kokreációs igényeknek, melyeket a 21. század elvárásként állít a humántudományok elé. A színház kulturális térként befogadó és konstruáló szereppel bír: ennek ugyancsak nagy jelentősége van a csoportidentitások kialakításában, de a kanonizálás folyamatában is – mondta Sonkoly Gábor.

A szekció plenáris előadását Darida Veronika, az ELTE BTK Esztétika Tanszékének habilitált egyetemi docense tartotta Nézőprovokáció címmel.  A kiválasztott cím kétértelmű, hiszen érdemes feltenni a kérdést, hogy ki az, aki provokál, és ki az, akit provokálnak: az előadás a botrány fogalmának különböző kontextusait járta körbe.

Mi a jelentősége annak, hogy a botrány a struktúrán belül vagy épp azon kívül történik?

Az, amikor valami egyfajta intézményesített szélsőpontot akar megjeleníteni, valójában kivonulás vagy bevonulás-e a szó szoros értelmében vett színházi világból? Darida Veronika Jeles András írásait vette alapul a provokáció kérdésének körüljárásához, olyan eseményeket felidézve, mint a Városi Színház 2000-es megalapítása, vagy az 1969-es híres-hírhedt színművészetis vizsgaelőadás, a Közönséggyalázás, amelyről az akkori főiskolai vezetés tüntetőleg kivonult, és amely a mai napig heves vitákat szül szakmai körökben. Nemcsak nyílt levelek formájában vált hivatkozási alappá az főiskolai vezetők által bojkottált, mégis befejezett előadás, hanem a kortárs színház világában is. Kelemen Kristóf Magunkról beszélünk című darabjában az ötven évvel ezelőtti eseményekre reflektálva mutatta be azt, hogy az egyetemi hierarchia mit sem változott a történtek óta: őszintén és kendőzetlenül mutatja be darabjában az egyetemi évek, majd a pálya első éveinek nehézségeit. Az előadás szereplői olyan színészek voltak, akik a független színházi szcénából érkeztek vagy épp otthagyták a kőszínházak világát, így a prodióukció a rendszeren belül maradás vagy épp az onnan való kilépés örök dilemmáját is felvetette.

Darida Veronika kiemelte: a színház feladata a provokáció, azonban ezt nem hatásvadász módon kell megtennie, hanem úgy, hogy valós és igaz pillanatokat mutat meg nézőjének. Ezek a pillanatok a reakciókból nyomon követhetők: az igaz provokáció akkor történik meg, amikor a színház átlépi a néző ingerküszöbét, meghaladja annak tűréshatárát. Példaként a Trafó Az arc fogalma Isten fiában című előadását említette, amely olyan alapvető, mélységesen emberi és talán ezért végtelenül kellemetlen érzéseket visz színre, mint a szenvedés vagy a betegség. A hétköznapi gesztusok bemutatása olyan élményekkel és személyes traumákkal szembesítik a nézőt, melyek épp súlyos igazságtartalmuk miatt válnak elviselhetetlenné. A felidézett jelenetekkel Darida Veronika arra világított rá, hogy

a jó színháznak bátorságra, hitelességre és őszinteségre kell törekednie, éppen ezért jó színházat nézni nem könnyű.

Szellemileg, érzelmileg megterhelő és kihívást jelent, mégis ezért ad felszabadító élményt, s ezért látunk kevés botrányosan igaz és katartikus darabot.

A nyitóelőadást követően a szekció prezentációi olyan témákat jártak körbe, mint az interaktivitás rétegei, a nézői aktivitás, a közösségi vagy az immerziós színház. Golden Dániel az interaktivitás kapcsán a részvételi színház, az interakció és a bevonódás fogalmáról beszélt, Patonay Anita a nézői aktivitást a gyakorlat felől közelítette meg. A Káva Kulturális Műhely munkatársaként a 70-80-as évek gyerekelőadásait vizsgálja, az aktivitás és bevonódás különböző rétegeit, valamint ezek társulati protokollját: hogyan válik a nézőből beszélgető- vagy alkotótárs az előadás során. Szemessy Kinga a kortárs táncművészet és a táncantropológia felől közelítette meg a nézői aktivitás és a közösségi tánc kérdéseit az érzéki és testi élményeket vizsgálva az egyes előadások vagy performanszok során. Bakk Ágnes az immerziós színház kapcsán a színház és a virtuális valóság kapcsolódási pontjairól beszélt a dán SIGNA társulat előadásainak atmoszféráját megidézve. A performansz installációk, melyek komplett épületeket foglalnak el szobánként megalkotva saját hiperrealisztikus tereiket, az előadás idejére – mely általában öt, de akár tizenkét óra is lehet – a nézőt szó szerint elmerítik az előadás világába. Intenzív mentális és testi élményt nyújtva – akár a VR maga – többeket elriasztanak, másokat viszont folytonos visszatérésre ösztönöznek.

A szekció során előadást tartott még Máthé Tekla Noémi a színházi produkciók élő internetes közvetítéseiről, Boronkay Soma a magára hagyott nézőről, míg Kecskés Nóra a résztvevői jelentések változásáról beszélt. A konferencia délutáni szekcióiban a színház és társművészetek, valamint a színházszociológia témájában hangzottak el előadások.

Kép: a SIGNA társulat Das Heuvolk című performanszából.