Szlávok és magyarok

2016. március 15-én a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Mit jelent Önnek ez az elismerés?
Minden kitüntetett oklevelében olvasható egy néhány soros személyre szóló indoklás: ez esetemben a magyarországi szláv nyelvtudomány terén végzett munkásságomat emeli ki. A kitüntetés általában is megtisztelő számomra, az indoklásban megfogalmazott szakmai elismerés pedig külön is jólesett. Az időzítésre sem panaszkodhatom: friss nyugdíjasként egyetemi pályafutásom aktív szakaszának lezárultával, arra visszatekintve megnyugvással tölt el, hogy a szakmai közösség, amely egy ilyen állami kitüntetést kezdeményezhetett, említésre méltónak ítélte teljesítményemet. Egyébként nyugdíjba vonulásom óta egyre-másra „kötik rám a méltóságot”: egyetemünk vezetése professor emeritus címmel tisztelt meg, intézeti kollégáim pedig egy köszöntő könyvvel leptek meg, amelynek a Szlávok és magyarok címet adták.

Orosz–lengyel szakon végzett, szlavistaként főbb kutatási területei a szláv nyelvtörténet, ezen belül pedig a történeti lexikológia és etimológia, valamint a magyar és szláv nyelvi kapcsolatok. Mi vitte a nyelvtudományok felé?
Amikor én jártam iskolába, egységesen az orosz volt az első idegen nyelv. A nyugati határszélen, ahol éltem, az orosz nyelvnek gyakorlati jelentősége nem volt. Orosz emberrel itt nem lehetett találkozni, az osztrák határtól bizonyos távolságig még szovjet helyőrségek sem voltak. Az iskolában tanult orosznak számomra olyan szerepe volt, mint apám nemzedéke számára a latinnak: ez volt az első ismerkedés egy idegen, mégpedig a magyartól gyökeresen eltérő struktúrájú indoeurópai nyelvvel. A hegyeshalmi általános iskolában jó tanárom volt, aki latin szakos volt eredetileg, maga is több nyelvet ismert, s ezeket fel is használta az orosz grammatika egyes jelenségeinek illusztrálására. Az orosz nyelvtant lehetett nála alaposan elsajátítani, amire később építeni lehetett. A legfontosabb talán mégis az volt, hogy ráéreztem a nyelvtanulás ízére. Az általános iskola utolsó éveiben az az ötletem támadt, hogy az orosz alapismeretek megkönnyíthetnék egy másik szláv nyelv elsajátítását, mégpedig egy olyanét, amelyet a gyakorlatban használni is lehet. Olvasmányaim alapján az akkoriban útlevél nélkül, viszonylag könnyen beszerezhető „betétlappal” felkereshető országok közül Lengyelország tűnt a legvonzóbbnak, így autodidakta módon elkezdtem lengyelül tanulni. Ezt a nyelvkönyvből és szótárból elsajátított lengyelt persze korrigálni kellett, de erre hamarosan lehetőségem is nyílt, már az első gimnáziumi év utáni nyári szünetben ki tudtam menni Lengyelországba két-három hétre, s elég jól elboldogultam egyedül, ami megerősített abban, hogy érdemes önállóan is nyelvet tanulni. A gimnáziumi oroszoktatás is inkább nyelvtanközpontú volt, viszont az iskolai orosz és az egyéni lengyel nyelvtanulás ráébresztett arra, hogy bizonyos szabályok alapján az oroszból megtanult szavak és grammatikai formák alapján nagy valószínűséggel kikövetkeztethető a megfelelő lengyel alak és viszont, vagyis tisztán gyakorlati úton rájöttem arra, ami aztán később az egyetemen „szabályos hangmegfelelések” néven tananyagként került elő. Sopronban a gimnáziumban német tagozatos osztályba kerültem, de jártam fakultatív latinra és különórákon angolt is tanultam, így volt egy olyan kiinduló készletem különböző fokon ismert idegen nyelvekből, amely bizonyos fokig felkészített az összehasonlító nyelvészet tanulmányozására. Ezen belül az etimológia később magától adódott annyiban, hogy a történeti-összehasonlító nyelvészet lényegében etimológiákra épül. Magyar szakos nem voltam, de végül sok más elődömhöz és pályatársamhoz hasonlóan a tisztán szlavisztikai témák kutatása után én is a magyar érdekű szlavisztika mellett kötöttem ki.

Kik voltak az Ön számára meghatározó tanárok és kollégák?
Az, hogy nyelvészettel, mégpedig szláv összehasonlító nyelvészettel fogok foglalkozni, az mindjárt az első félévben, Baleczky Emil ószláv nyelvi előadásain és szemináriumain eldőlt. Itt nagy hasznát vettem annak, hogy az orosz mellett a lengyel nyelvi anyagot is tudtam használni, s a német nyelvű szakirodalom használata sem okozott gondot (számos szlavisztikai, sőt kimondottan orosz nyelvészeti alapmű – például a legteljesebb orosz etimológiai szótár vagy Nyikolaj Trubeckoj Bécsben írt fontos munkái – akkor, 1969-ben még nem volt lefordítva oroszra). Baleczky Emil szakszemináriumán alakultak ki első rövid cikkeim, nála írtam a szakdolgozatomat és az akkoriban még elengedhetetlen egyetemi doktori disszertációmat, s ő marasztalt, hogy maradjak az Orosz Filológiai Tanszéken. Baleczky Emil nagyon sokoldalúan képzett nyelvész volt, kárpátaljai származású lévén a prágai egyetemen kezdte tanulmányait, s csak Csehszlovákia felbomlása után került Budapestre. Érdekes, hogy a lengyel szakon szintén a prágai egyetemen tanult nyelvész, Sipos István volt a lengyel nyelvtörténet előadója. Első zsengéimet Hadrovics László vette pártfogásba és közölte a Studia Slavica című szakfolyóiratban. Baleczky Emil már nagyon beteg volt, amikor én fiatal tanársegédként a szárnyaimat próbálgattam a tudományban, s ezért rábeszélt, hogy pályázzak levelező aspirantúrára a Szovjetunióba. Ez úgy történt, hogy itthon kellett felvételi vizsgát tennem az MTA által kijelölt bizottság előtt, de azt már nem a magyar fél döntötte el, hogy a Szovjetunión belül melyik egyetemre vagy akadémiai intézetbe kerül az ember, ha a szovjet fél fogadja. Utólag bebizonyosodott, hogy Baleczky Emil élete utolsó rám vonatkozó intézkedésével nagy jót tett velem, mert mint kiderült, az orosz nyelvtudomány akkor legjelentősebb fellegvárába, a moszkvai Lomonoszov Egyetem orosz nyelvészeti tanszékére kerültem, s témavezetőm a már akkor nemzetközi hírű nyelvész és filológus, Borisz Andrejevics Uszpenszkij lett. A levelező aspirantúra azt jelentette, hogy továbbra is a budapesti tanszéken dolgoztam tanársegédként, de 1980 és 1984 között félévente, többnyire az itteni vizsgaidőszakokban, egy-egy hónapot tölthettem Moszkvában, ahol kandidátusi disszertációmon dolgozhattam, illetve a lehetőségek szerint látogattam Uszpenszkij professzor szemináriumát, ahol megismerkedtem tanítványaival és szakmai barátaival.

Uszpenszkij professzor és szakmai köre révén kerültem be a nemzetközi szlavisztikai életbe. 1983-ban részt vehettem a kijevi nemzetközi szlavisztikai kongresszuson, s tanúja lehettem, amikor először állt a nagy nemzetközi szakmai nyilvánosság elé az orosz irodalmi nyelv történetére vonatkozó új elméletével. Disszertációm bírálati folyamatába olyan tudósokat vont be, akik munkámat és későbbi írásaimat is figyelemmel kísérték, műveikben felhasználták és idézték. Opponenseim a jelenleg szentpétervári egyetemi tanár, a szláv Biblia-fordítások szakértője, Anatolij Alekszejev és a későbbi ukrán akadémikus, az azóta már sajnos elhunyt kiváló művelődéstörténész, Jaroszlav Iszajevics voltak. Ha mint levelező aspiráns nem járhattam is végig teljes kurzusokat, sikerült elcsípnem Nyikita Tolsztoj, Georgij Haburgajev, Andrej Zaliznyak, Viktor Zsivov egy-egy egyetemi vagy más helyen tartott nyilvános előadását is. A moszkvai disszertációírás alatt kevesebb lehetőségem volt bekapcsolódni a hazai szlavisztikai életbe, de mihelyt lejárt az aspirantúra és elnyertem, majd honosíttattam a kandidátusi fokozatot, egyből megtaláltak az itthoni feladatok. Hadrovics László javaslatára a magyar helyesírási szabályzat aktuális megújítása keretében megbízást kaptam a cirill betűs szláv nyelvek magyar átírásának szabályozására, majd Király Péter vont be a Cirill és Metód pannóniai tevékenységével kapcsolatos évfordulós ünnepségekbe és kért fel a magyar keresztyén terminológia szláv elemeinek kritikai áttekintésére. Ez a „megrendelés”, illetve az ebből kinőtt tanulmányaim körül az (akkor még moszkvai, később hamburgi, ma már sajnos nem élő) Jevgenyij Helimszkijjel kialakult szakmai vita kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy kutatásaim súlypontja később a régi szláv–magyar nyelvi kapcsolatok felé tolódott el.

1974-től dolgozik az ELTE BTK előbb Orosz Filológiai, majd Szláv és Balti Filológiai Tanszékén.
Tulajdonképpen ugyanazon a tanszéken dolgoztam mindig, legfeljebb a neve változott. Tanítottam másutt is (Pécs, Szombathely, Nyíregyháza, Bécs), de mindig az ELTE mellett, sosem helyette. Kritikus időpontban, 1991-ben kerültem az akkori Orosz Filológiai Tanszék élére. Az orosz szakos hallgatók számának akkori meredek csökkenése, majd a drasztikus takarékossági kampányok mint különösebb válságkezelési tapasztalattal nem rendelkező új tanszékvezetőt nehéz helyzetbe hoztak. Mentő ötletként megpróbáltam bővíteni a tanszék profilját, vagyis a posztszovjet hagyatékból „elfoglalni” az egyetemünkön – és egyáltalán a magyar felsőoktatásban – gazdátlan (nyelv)területeket. Az ukrán szak már 1961 óta működött az Orosz Filológiai Tanszék keretén belül úgynevezett C szakként (vagyis csak belső felvétellel lehetett megkezdeni), ezt sikerült megerősíteni egy új lektori álláshellyel. Már 1991-ben, még hivatali elődömmel, Péter Mihály professzorral együttműködve meghívtuk az első litván lektort, s hamarosan megoldottuk a lett nyelv oktatását is. E két balti nyelvet korábban nem tanították egyetemeinken, noha mivel ezek a szláv nyelvek legszorosabb még élő rokonai az indoeurópai nyelvcsaládon belül, jelentőségük a szláv nyelvtudomány számára kiemelkedő, archaikus jellegük miatt az egész indoeurópai nyelvtudománynak is fontosak. Akkor még nem sejthettük, hogy a Szovjetunióból frissen kivált Litvániával és Lettországgal hamarosan együtt fognak felvenni bennünket az Európai Unióba, s így e nyelvek tanításának nemcsak elméleti, hanem gyakorlati értelme is lesz. S végül sikerült fehérorosz lektort is meghívnunk a tanszékre, s így mivel már itt volt mind a három keleti szláv (orosz, ukrán, fehérorosz) és mind a két élő balti nyelv és kultúra (litván, lett) oktatása és kutatása, javasoltam a tanszék nevének hozzáigazítását a valósághoz. Így tehát 1995-től a tanszék neve változott meg, s lett Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszék. Ilyen név alatt vált széles körben ismertté a tanszék három nemzetközi konferencia révén (1996, 1998, 2000), amelyeken e nyelvek és kultúrák számos ismert kutatója megfordult. A litván (azóta minor szak) és lett lektorátus léte tükröződik a Szláv és Balti Filológiai Intézet nevében is, míg a Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszék elnevezést fel kellett adni, miután ukrán diplomáciai kérésre 2002-ben kivált belőle az Ukrán Filológiai Tanszék. Ma az egykori Orosz Filológiai Tanszék neve Orosz Nyelvi és Irodalmi Tanszék. A magam részéről ebből az időszakból éppen az 1995–2002 közötti évekre emlékszem vissza legszívesebben, amikor a rendszerváltozást követő kényszerű válságkezelés után már építkezni lehetett. Ehhez képest a lényegesen kisebb Ukrán Filológia Tanszék vezetése (2003–2014) kevesebb nehézséget okozott.

Tanszékvezetői működéséhez kötődik az alborutenisztika és a baltisztika meghonosítása a magyar felsőoktatásban. Utóbbi a balti nyelvekkel foglalkozik, de mivel foglalkozik az alborutenisztika?
Az alborutenisztika mindössze egy nyelvvel és kultúrával, a fehérorosszal foglalkozó tudományok neve. A fehérorosz elnevezés a szocialista érában visszaszorult a nyelvtudományi szakmunkák lapjaira, a térképeken és a sajtóban az oroszból átvett belorusz volt kizárólagos használatban. Maga a fehérorosz nyelv manapság veszélyeztetett nyelvnek számít, mert a fehéroroszok többnyire az oroszt használják. A XIV–XVII. században azonban a Litván Nagyfejedelemségben a jog és a közigazgatás nyelve volt, a reformáció idején a vallási és a világi irodalomban is szerepet játszott. A magyarok az ófehérorosz nyelvvel már Nagy Lajos király litván hadjáratai során megismerkedtek, Kęstutis litván nagyfejedelemnek a magyar király előtt 1351-ben letett ófehérorosz nyelvű esküjének szövegét egy latin nyelvű magyar krónika őrizte meg. Báthory Istvánról azt szokás emlegetni, hogy tíz évig (1576–1586) lengyel király volt, de tudni való, hogy egyúttal litván nagyfejedelem is volt, s gyakran időzött a korabeli Litvánia fehéroroszok lakta részein, katonai győzelmeit is itt aratta Rettenetes Iván orosz cár csapatai felett, s a halál is a ma Fehéroroszországhoz tartozó Grodno városában érte. Magának a fehérorosz népnévnek a kialakulásánál is van egy magyar szál: a rex Ruthenorum Alborum – a fehér oroszok királya – titulussal legkorábban II. Endre királyunk Kálmán fiát emlegeti Szent Kinga legendája; Kálmán 1217-ben lett Halics és Ladoméria királya, királysága a mai Fehéroroszország déli sávjára is kiterjedt. Az ófehérorosz nyelvbe magyar elemek is átkerültek, részben lengyel közvetítéssel, részben azonban a Báthory idején ott szolgált sok magyar katona révén közvetlenül is. Magyar irodalmi alkotást is fordítottak ófehéroroszra Báthory idején. Egy ilyen eredetileg latin nyelven írt magyar történeti mű (Oláh Miklós Athila című munkája) 1580 körül keletkezett ófehérorosz fordításának filológiai feldolgozása hozta meg később számomra az akadémiai doktori címet, majd a professzori titulust itthon, Fehéroroszországban pedig a szakmai ismertséget és magas állami kitüntetést. Valószínűleg kár lett volna, ha a fehérorosz nyelv és kultúra fehér folt maradt volna nálunk csak azért, mert az ország 1995 után politikai tekintetben fekete bárány lett Nyugaton.

Mekkora a népszerűsége a szláv nyelveknek a hallgatók vagy akár a nyelvtanulók körében manapság?
Az orosz messze vezeti a mezőnyt, sokan választják az alapképzésen. Ennek nyilván gyakorlati okai is vannak: nyugdíjban van vagy lesz hamarosan az a nemzedék, amely még a korábbi kötelező orosznyelv-oktatás idején sajátította el a nyelvet, s az intézmények, a kulturális és tudományos kapcsolatok, az üzleti élet és a turizmus keresik az oroszul is tudó munkatársakat. Hozzájárul ehhez az, hogy az orosz a posztszovjet térségben továbbra is jól használható közvetítő nyelv, hiszen az utódállamokban jelentős orosz nyelvű lakosság maradt. Az orosz után a második legnagyobb hallgatósággal rendelkező szak hagyományosan a lengyel, a harmadik pedig az ukrán. A kínálatunk a nem szláv országok egyetemei között kimagaslónak számít, az összes olyan szláv nyelv tanulható nálunk, amely államnyelv legalább egy országban, s időnként egy-egy kis, állam nélküli nyelv (pl. a kárpáti vagy a délvidéki ruszin) is tanulható. A választék tekintetében az örök rivális Bécs mögött sem maradunk el.

A szláv nyelvek hatása a magyarra nyilvánvaló: visszafelé ez mennyire lehet érvényes?
Nem szimmetrikus ez a két különböző irányú hatás. A magyarban a szláv jövevényszavak képezik a legnagyobb tömegű idegen elemet, a honfoglalás utáni egy-két évszázad során jelentős szlávul beszélő lakosság olvadhatott be a magyarságba az ország központi területein is. Ennek következtében a magyar szókincs a legkülönbözőbb tematikus csoportokban, szinte az alapszókincsig át van itatva szláv elemekkel. Ráadásul a magyar purizmus nem irányult a szláv szavak ellen, mert valószínűleg kilátástalan vállalkozás is lett volna a nyelvújítás korában vagy később „jó magyar” szavakat találni a beszéd, a munka, a család, a dolog vagy az unoka szavak helyett. Régi szláv jövevényszavaink idővel oly mértékben meghonosodtak nyelvünkben, hogy idegen eredetük nemhogy nem tűnik fel, hanem a szláv nyelvekben járatlan honfitársaink szemében egyenesen tősgyökeres magyar szavaknak számítanak (a pálinka és a snapsz közül aligha kétséges, hogy a szláv eredetű pálinka a „magyarabb”). A Kárpát-medencei szlávok a török hódoltság és az azt követő telepítések előtt a magyarhoz képest periferikus helyzetet foglaltak el, s noha számos szót vettek át a velük szomszédos magyar nyelvjárásokból, ezek többnyire meg is rekedtek nyelvjárási szinten: a létrejövő modern szerb, horvát, szlovén és szlovák irodalmi nyelvekbe ezeknek csak töredéke került be. Ezek a nyelvek is átmentek a maguk nyelvújítási folyamatain, s a purista tendenciák a bennük viszonylag könnyen idegenként azonosítható magyar elemekkel szemben is hatottak.