"Szükség volna egy kiegyensúlyozott, önkritikus nemzeti kánonra"
Mit jelent önnek a Széchenyi-díj, mire használná föl a vele járó nagyobb médiafigyelmet?
Megtisztelő elismerés ez nekem a fél évszázados tudósi, tanári, közírói munka után. Ezáltal is arra szeretnék rávilágítani, hogy meglehetősen el vagyunk maradva a szomszédos országok ismeretében, pedig ez szorosan kapcsolódik a nemzeti önismerethez.
Mit adott önnek az egyetem világlátásban, gondolkodásmódban, kulturális szemléletben?
1963 és 1968 között voltam magyar-német szakos. Nyomasztó volt a kádári kor szürkesége és kilátástalansága, ugyanakkor a hallgatói lét bizonyos szabadságot biztosított számunkra és megadta a tájékozódás lehetőségét. Mivel budapesti voltam, s eleinte inkább futbalozni jártam oda,
az Eötvös kollégiumi barátaimtól kaptam fontos ösztönzéseket,
nyitott és kritikus szemlélelet, hogy a kötelező hivatalos ideológián túl sok fontos magyar szellemi hagyománya van a XX. századnak. Bibó István például.
Kik azok az oktatók, akik inspirálták, akikre követendő példaként tekint?
Őszintén szólva nem találtam személyre szóló mesterre az egyetemen, de a mai napig jó szívvel emlékszem a Német Tanszékről Krammer Jenőre, aki – később tudatosult bennem – egyfajta közép-európai szellemiséget is közvetített nekünk, továbbá a nyelvtörténet nagy tudású és szigorú tanárára, Mollay Károlyra, akitől kutatói szemléletet lehetett tanulni. Ami a magyar irodalomtörténetet illeti, elsősorban Németh G. Bélának és Czine Mihálynak lehetek hálás, az előbbinek a műelemzés módszerei és a művelődéstörténeti szemlélet miatt, az utóbbinak a határon túli magyar irodalmak fölfedezéséért. Velük az egyetem elvégzése után is kapcsolatban maradtam.
Milyen fő hasonlóságok és különbségek figyelhetők meg a kelet-közép-európai népek mítoszai között?
Hadd kezdjem azzal, hogy mi és szomszédaink Közép-Európához tartozunk, Kelet-Európa: Oroszország. A mi térségünkben másképp ment végbe a modern nemzetté válás folyamata, mint tőlünk keletre és nyugatra, nemzeti mítoszainkat is ennek fényében érdemes szemügyre venni. Sok a hasonlóság: bennük van a nemzet fenyegetettségének rémképe, a tragédiák sorozataként fölfogott nemzeti történelem, valamint a határvidékiség, a köztes helyzet mítoszai.
Különbséget jelent, hogy a nemzetépítésben lehetett-e használni az önálló államiság hagyományát (lengyelek, csehek, magyarok), vagy csak távoli, részben homályos példákat lehetett találni rá (albánok, szlovákok, szlovénok). Az úgynevezett hérosztörténeteknek pedig sokszor ellentmondásosak az üzenetei. A “mi hősünk” gyakran épp az “ő ellenségük”, ahogy például Kossuth a szlovák emlékezetben, holott a branyiszkói hős szlovák fiúk annak idején azt énekelték: “Lajos Kossuth odkazuje…”. A cseh Masaryk alakja nem volt pozitív a magyar hagyományban, és sorolhatnók vég nélkül a hasonló példákat.
Fotó: Heti Válasz
Miben különböznek a kelet-európai mítoszok a nyugat-európai, skandináv, észak-európai, illetve távolkeleti népek mítoszaitól?
Hangsúlyozni szeretném, hogy kifejezetten a nemzeti mítoszokról beszélek, vagyis a modern mítoszok egy szűkebb csoportjáról. Azokról a mítoszokról van szó, amelyekre elengedhetetlenül szükség volt a nemzetépítés folyamatában, ahogy ezt például a kitűnő angol nacionalizmuskutató, Anthony D. Smith több munkájában kifejtette.
A nyugat-európai mítoszokkal szintén sok a hasonlóság persze, náluk is megtaláljuk például a “választott nép” ótestamentumi eredetű mítoszát. Továbbá számos kultúrában föllelhető a nemzet “szent folyója”, nem csak a lengyel Visztula vagy a magyar Tisza az, hanem a német Rajna és az orosz Volga is. A közép-európai mítoszok talán mintha valamivel komorabbak tónusúak lennének, mint a nyugatiak, de rendre ott van bennük a töretlen bizalom a nemzet föltámadásában. Az én értelmezésemben a Hymnus sem borúlátást üzen, hanem az újrakezdés reményét: “Megbűnhődte már e nép…”
Melyek a kelet-európai, különösen a magyar kultúrának azok a pontjai, amelyek több figyelmet, társadalmi párbeszédet igényelnének?
E kérdés megválaszolására könyvnyi vitairatot lehetne készíteni. Itt mindössze két pontot ragadnék ki, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz: a nemzeti identitás az egyik, a közösségi emlékezet a másik. Nyugat-Európában jó két évtizede a “nemzeti konstelláció” végéről beszélnek, nálunk pedig a kommunista diktatúra egy olyan totalitárius rendszert jelentett, amelyet végső soron idegen szuronyok tartottak fönn.
Nálunk a demokrácia és a nemzeti függetlenség követelése kéz a kézben jártak.
Kevés komoly elemzés született arról, mit jelent a globalizáció, a kommunikáció forradalma idején a nemzet. Számosan úgy gondolják nálunk, akár nyugaton, hogy az identitás amúgy is cseppfolyós valami, a nemzetből ki lehetne már vetkőzni, erre válaszul azután két világháború közötti délibábos nézetek keringtek.
Ami a közösségi emlékezetet illeti, szükség volna egy kiegyensúlyozott, önkritikus nemzeti kánonra. Ne feledjük, legnagyobbjaink, mint Széchenyi, nem riadtak vissza az önbírálattól. De kellenek a történelmünkből a messze sugárzó fénypontok is. 2016-ban az Írószövetség különbizottságában leszögeztük, hogy nemzeti identitásunk sarokköve az 1956-os forradalom. Történész kollégánk javasolta, hogy a gellérthegyi Szabadság-emlékműre kerüljön fel négy szám: egyes, kilences, ötös, hatos. Máig sajnálom, hogy erre nem került sor, szimbolikusan nem foglalhattuk vissza az emlékművet.
Mennyire ismerjük Magyarországon a szomszédaink nyelvét, kultúráját?
Sajnos igen kevéssé, ezt harminc éve szajkózom, de sokszor úgy érzem, falra hányt borsó, amit mondok. Pedig múltunk és jelenünk összefonódott az övékével.
Az 1918 előtti Magyarország népek közös hazája volt,
ahol némi fáziskéséssel néha együtt, néha egymás ellenében (mint 1848-ban) zajlott a nemzetté válás. Erről még a magyar értelmiségi közvélemény is keveset tud. Némi túlzással elmondhatjuk: ha nem lett volna például Magyar Királyság, nem született volna meg a szlovák nemzet. Igen kevés politológus, történész, irodalomtörténész van Magyarországon, aki szakértői szinten ismeri a szomszédok világát, ehhez ugyanis nem elég angolul tudni. A lakiteleki Németh László műfordító táborba néha alig tudjuk összetoborozni a fordítói utánpótlás képviselőit.
Jelen pillanatban milyen témakör vagy kutatás köti le az idejét?
Egészen közeli, most megjelenő antológiánk magyar és horvát változatban a Fiuméről és környékéről született XIX. századi magyar útirajzokat mutatja be. Curkovic-Major Franciska zágrábi magyar irodalomtörténésszel állítottuk össze, készítésekor tekintettel voltunk arra is, hogy 2020-ban Európa egyik kulturális fővárosa Fiume. Szeretném majd a közép-európai nemzeti mítoszokkal kapcsolatos eddigi kutatásaimat egy összefoglaló áttekintésben közrebocsátani.
Borítókép: Magyar Hírlap / Hegedűs Róbert