Tervezőgrafikai térkísérletek
Az elkészült emlékműhöz új betűtípus készült. Miért volt erre szükség?
Polgárdi Ákos: Az MM Csoport – Albert Farkas, Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes, Lukács Eszter, Szigeti Nóra, Roth János DLA, Szabó Levente DLA – által leadott első látványtervben és a mintadarabon korabeli roncsolt, az írógépek betűjéhez hasonló betűtípus jelent meg. Az eredeti koncepcióhoz illeszkedve beütő szerszámokat gyártattunk a karakterekhez, a próbadarabok eredményeivel azonban nem voltunk maradéktalanul elégedettek. Azt gondoltuk, hogy a tipográfiának is az emlékműre szabottan, azzal elválaszthatatlan egységet képezve kell megjelennie, így saját betűkészlet tervezése mellett döntöttünk. Közben a technológia is változott, a leginkább korlátozó – és egyben lehetőségeket is adó – kritérium a betű megtervezésénél így ez lett: a betűket a beütés helyett CNC-marógéppel vésték a bronzfelületekbe. A lehető legkevésbé anakronisztikus, történelmi rárakódásoktól mentes, modern betűben gondolkodtam. A formális szempontok szülte kényszer hatására a leginkább megfelelő betű egy úgynevezett monoline groteszk lett, nyitott belső terekkel és a lehető legkevesebb szárkapcsolódással. Nagyon fontos volt az is, hogy nem használtam kisbetűket, hanem homogén tömböt terveztem az egy centiméter vastagságú csíkra, így született meg a Trefort Grotesk Light.
Milyen dilemmákkal szembesültek a kötetpár tervezésekor?
Salát Zalán Péter: A kettős kötet egy egységet alkot: kettő, oldalszámában, méretében, fedelében, anyag- és papírválasztásában a borítópapír kasírungja kivételével egyforma könyvet terveztünk. A tervezéshez szabad kezet és szinte elképzelhetetlen bizalmat kaptunk munkatársammal, Németh L. Dániellel közösen, akinek elévülhetetlen szerepe volt a könyvpár létrejöttében. Fontos kiindulópont volt, hogy a könyvkészítési kulisszatitkokkal is foglalkozzunk, amely a gyártási folyamatok beható ismeretéből ered. Az én módszertanom szerint a tervezési folyamat negyede-ötöde zajlik a képernyők előtt, a koncepció elméletének kialakítása, a nyomdai technológia és a kötészeti megoldások utáni kutatás hangsúlyosabb. A fekete kötet egyik kifinomultsága a könyvkötő pamutcérna, amely önálló szerepet kapott: a huszonhét ívközép oldalon úgynevezett tipográfiai térkísérleteket alkottunk, ezzel a szöveg tulajdonképpen önmagát illusztrálja a fotók és grafikai elemek könyvből való elhagyása után. A fehér könyvben publikáljuk a fényképeket, építészeti terveket. A konferenciakötet harminchárom tanulmányt, csaknem egymillió karaktert tartalmaz – a gyengébb minőségű illusztrációk beavatkoztak volna a könyvterv elvárt nívójába, így azokat az emlékmű weboldalára töltöttük fel. Az óriási mennyiségű szöveg gyakorlatilag érinthetetlen volt, ez komoly kihívást jelentett.
P.Á.: Azt hiszem, annak ellenére, hogy kezdetben mást gondoltunk a koncepcióról, az elkészült munka olyan kompromisszumot jelenít meg, amelyet mindannyian a magunkénak érzünk. Zalán a könyvpár művészeti vezetője és a fekete kötet tervezője, a fehér kötet esetében azonban nagy szabadságot kaptam. Sokáig lebegett például a betűtípus kérdése, az egyik legjobb döntésünk lett, hogy mindkét könyvben egyforma betűtípust használtunk, csak más léptékben.
S.Z.P.: A fekete könyvben egyetlen betűt egyetlen méretben és annak két metszetét (Regular és Regular Italic) használtuk. Az szóba sem került, hogy Ákosnak az emlékműhöz készített betűkészletéből szedjünk szövegeket, hiszen a Trefort Grotesk Light az emlékmű integráns része.
A kötetek letisztultságának egyik alapját jelenti a betűkészlet. Hogyan választották ki?
P.Á.: Sokáig írógépszerű betűkben gondolkodtam, amelyek egyformák és homogének. Később egy szuper betűcsaládot, azaz olyan egységes stílusjegyeket hordozó családot kerestünk, amelyik rendelkezik talpas, groteszk, slab serif vagy egyéb kevert változatokkal, és változatonként több metszettel. A Stanley betűtípust Zalán javasolta, abszolút heuréka volt, tudtuk, hogy megtaláltuk, amit kerestünk: a Stanley a Times New Roman egy modern interpretációja, egyszerre nagyon hagyományos és kortárs.
S.Z.P.: Nem gondoltam volna, hogy munkásságom eddigi legfontosabb művét a mindenki számára elérhető, legtöbbet használt betűtípussal, a Times New Romannal dolgozva fogom megalkotni. Az egyetlen betűfokozat használata azt jelenti, hogy a könyvtervezőnek nem marad más lehetősége, mint a térrel való műveletek. Az emlékmű építészeti térkísérleteire tehát a tervezőgrafikai térkísérletek jelentik a választ.
P.Á.: A fehér könyv a tartalomnak és a kétnyelvűségnek is köszönhetően sokkal kevésbé lett puritán, inkább minimalistának nevezném, különböző méretekkel és metszetekkel dolgoztunk. A kötetben az építészeti tervek mellett van esszé, interjú, fotó és vers is, így egészen más tervezői feladatokkal szembesültem a belívek kapcsán. A kilenc tervpályázat között egy-egy kitüntetett anyag jelenik meg: a Névsor a fugákban megvalósult pályamű előtt például a bronz, de a többi között a magnézium, a föld és az üveg anyagok is hangsúlyt kaptak. A fekete és fehér szín mellett – az emlékműre utalva – a bronzot használtuk a könyvpárban: a feketénél a lábjegyzeteket, a fehérnél az angol nyelvű anyagokat szedtük ezzel a színnel. A fehér kötet végén hetven oldalon keresztül olvashatók az áldozatok nevei, ebben az esetben az eredeti, az emlékművön megjelenő betű mellett döntöttünk.
Az elkészült könyvpárnak és az emlékmű honlapjának is sajátja, hogy a kihagyásokkal, üres oldalakkal, a tipográfiai csenddel arra a hiányra reflektál, amelyet a trauma jelent.
S.Z.P.: Valóban, ez fontos szempont volt, de nem az elsődleges. György Péter stációnak nevezte, és a kortárs tánccal hozta összefüggésbe ezeket az oldalakat, de főleg technikai okok miatt nem válhatott annyira hangsúlyossá, mint ahogy elképzeltem. A szó szoros értelmében vett dizájnt unom. Jelen pillanatban a végletes leegyszerűsítés foglalkoztat, hogy fontos és okos tartalmakat a legpuritánabb módon megjelenítve közvetítsek. Az elmélyült tartalomról nem elvonni, hanem arra összpontosítani szeretném az olvasók figyelmét. Mindezt úgy, hogy különleges, nemes anyagokat és technikákat használok a megvalósításkor. A konferenciakötetben ez a filozófia érvényesül. Nyáron egy németországi kiadónak terveztem egy fotóalbumot, ők mutattak egy mintakönyvet, amely a fehér könyv kasírunganyagát mutatta be többek között. Azonnal tudtam, hogy ezt kell használnom a páros köteten. Ezt az anyagot hazai kiadású könyvön még nem használták, most először jelenik meg ilyen formában. A fekete borítóanyagot már ehhez kerestük, az is unikális papír. Semmilyen grafikát nem terveztünk a borítókra, a matéria lett a fontos, bizonyos értelemben véve ez is hiányt jelöl: az első borítókon csak a karakteres felület „beszél”, nincsenek szavak és betűk, a címeket csak a könyvek gerincén helyeztük el. A fizikai kapcsolat az első a kiadvány és az olvasó között. Ez esetben az érintés az első pillanatban erős érzelmet vált ki. A puritánság a koncentrációs táborok ridegségére is reflektál, nem lehetett és nem is akartuk ezt a szempontot leválasztani.
A fekete kötetben többször jelennek meg bizonyos oldalakon átnyúló sorok, ezt a megoldást miért használták?
S.Z.P.: Huszonhét ilyen oldalpárról van szó. Ezek a nyomdászoknak is fontos oldalak, az ívközepek, ahol a cérna előbukkan, ahol a könyv jobb és bal oldalára nyomtatott elemeket nem kell illeszteni. Tudatosítani szerettem volna azt a poroszos szabályrendszert, amelyet ehhez a kötethez megalkottunk. Minden esetben csak egyetlen sort húztunk át a szemközti oldalra. Ezek a szalagszerű sorok önmagukat kiemeléssé definiálták, miközben a kenyérszöveg részei maradtak, a tartalom azonban erősebb jelentést kapott. Lesznek hangok, amelyek az olvasás nehezítéseként élik meg ezt a megoldást. Kifejezetten célom volt, hogy elgondolkoztassam, megállítsam az olvasókat, ez nem „Book and go” típusú kiadvány. Ez a könyv megköveteli az olvasóktól, hogy csak vele foglalkozzanak. Ez a kötet nem ponyva, nem lehet rajta átszaladni – meg kell állni, az olvasótól komoly erőfeszítést igényel a csaknem egymillió karakter befogadása. Ezek az átnyúló sorok generációk közötti összeköttetést jelentenek, az emlékmű vízszintes horizontjára való utalást hordoznak. 424 oldalon keresztül nincs két egyforma oldalpár. A megoldás tipográfiailag is megmozdította a szöveget, mégsem lett méltánytalan ahhoz a csendes emlékezéshez és tiszteletadáshoz, amely végső soron a munkánk célja.
Miért tartották fontosnak, hogy részt vegyenek a munkában?
P.Á.: Nagyon fontos volt, hogy az elkészült emlékmű dokumentálásában is részt vegyek: az építészeknek a tervezői tapasztalatommal szerettem volna egy kicsit visszaadni abból, amivel én lettem több és gazdagabb az elmúlt időszakban. Egészen kivételes és fontos gesztus az is, hogy egy magyar egyetem nemcsak létrehozza az emlékművet, hanem a megvalósult pályázatok dokumentálására is igényt formál.
S.Z.P.: Érzékenyen érint a téma, több zsidó vallású barátom van, a sosem látott nagypapámról tudom, hogy zsidókat bújtatott a vészkorszak idején. György Péter személye pedig rendkívül meghatározó számomra, kölcsönösen tiszteljük egymás tevékenységét, a közös munka vele igazán inspirál.