„Tisztesség, türelem és erőfeszítés”
Mi a fő érdeklődési területe és hogy alakult át ez az idők során?
Középiskolás korom óta az élettudományok érdekeltek, nem annyira elméleti, mint inkább a gyakorlati oldalról. Az élet molekuláiról való tudásunk a hatvanas évek elején folyamatosan gyarapodott, de ezek az ismeretek máig nem kerültek be a középiskolai tantervekbe és a tankönyvekbe, amelyek továbbra is a proteinekkel, a DNS-sel és a genetikai kódról szóló fejezetekkel vannak tele. Szerencsére volt két kitűnő tanárom, egyikük az élettudományok, másikuk a kémia területéről, akik egyetértettek abban, hogy a kémia ismerete volt a legjobb lehetőség az élőlények belső működésének megértésére. A biológia (legalábbis akkor , Spanyolországban) egy elméleti, magolós tantárgy volt, nem túl attraktív egy olyan, a kémia iránt érdeklődő diák számára, amilyen én is voltam. Szóval apám akarata ellenére, aki szerette volna, ha orvos lesz belőlem, a Barcelonai Egyetemre mentem kémiát tanulni.
Ez elsőre leginkább frusztrációt okozott. A tanítás színvonala a legtöbb kurzuson alacsony volt, ráadásul sokkal inkább elméleti, mint gyakorlat-központú, olyan tantárgyakkal, amelyek nem igazán érdekeltek. Aztán ott volt a nagy társadalmi zűrzavar a Franco-diktatúra utolsó éveiben, ami az egyetemi tevékenységekbe is gyakran belezavart, megteremtve a frusztráció általános állapotát és félelmet ébresztve a bizonytalan jövőnk iránt. Valahogy azért mégis csak haladtunk tanulmányainkban , míg egy napon érkezett egy karizmatikus szerves kémia professzor, aki mindenkinek az érdeklődését azonnal megnyerte, és bennem is újra felkeltette a reményt, hogy mégiscsak képes leszek elérni az eredeti célomat. Miután befejeztem az egyetemet, további érdeklődésemet a PhD tanulmányaim alatt,-kutatásaimban élhettem ki, Ernest Giralt professzor témavezetése alatt, akiben rokonlelket fedeztem fel, amennyiben az életfolyamatokra mindketten a kémia szemszögéből tekintettünk.
Az újabb lökést ebbe az irányba az adta, amikor 1982-ben Bruce Merrifield laborában kezdtem dolgozni a Rockefeller Egyetemen. Nagyon felvillanyozott, amikor megtudtam, hogy – a nem különösebben kiugró európai egyetemen szerzett PhD fokozattal – felvételt nyertem Bruce laborjába. A PhD-s évek alatt megtanultam a peptidkémia alapjait, a szilárd fázisú szintézist is beleértve – amely egy Bruce által kitalált technológia. Nagy étvággyal fogyasztottam a tudást, közvetlenül a forrás közelében maradva. A hosszú és gyümölcsöző együttműködés Bruce-szal, ami majdnem élete utolsó napjáig tartott, rányomta a bélyegét az egész pályámra. Ennek a csúcspontja a Nobel-díj átadása volt Bruce számára, amit 1984-ben volt szerencsém az első sorból végignézni. Bruce nemcsak nagyszerű természettudós és tanár volt, de egy kivételes emberi lény is, aki szilárdan hitt a „tudós-gentleman” ideájában, és ennek megfelelően is viselkedett. Ez egy olyan emberi minőség, ami a Rockefeller elsőrangú tudósai és akkoriban más tudósok között is előfordult, de mára, amikor a tudomány mindinkább versenyalapú üzletággá válik, egyre inkább ritkaságszámba megy.
Hogyan kapcsolódott a szakmai munkája az ELTE-hez és az egyetem tanszékeihez?
1990-ben, a 21. Európai Peptid Szimpóziumon találkoztam egy fiatal, nyitott godolkodású magyar peptidkémikussal, Hudecz Ferenccel, aki később az ELTE rektora is volt. Hudecz Ferenc meggyőzött – végül is nem volt nehéz dolga –, hogy az akkoriban nyilvánvaló különbségek mellett érdekes módon hasonlóságok is voltak az országaink között, nem utolsósorban a diktatúráról demokráciára váltás közös élménye, és az ezzel járó lehetőségek.
Így álltunk össze, Ferenc pár Nottinghami Egyetemről érkezett brit kollégájával együtt, hogy közösen pályázzunk a Tempus Joint European Programhoz, amely komoly hangsúlyt fektetett a fiatal ELTE-s hallgatók természettudományos képzésére. A pályázat, amelyet az EU támogatott (a 100 jelentkező közül mindössze 5 részesült támogatásban) olyan programokat tett lehetővé, mint a Nyári Egyetem ’92 és ’94 között, csereprogramok az ELTE kémia és biológia szakos hallgatói és oktatói számára Nottinghammel és Barcelonával, továbbá jelentős befektetéseket, mint pl. tudományos műszerek beszerzését több ELTE laboratórium számára. Így kezdődött a most már 25 éven át tartó együttműködésünk, melyet hol magyar-spanyol kétoldalú, hol más Európai Uniós programok tettek lehetővé, és mindenekelőtt Hudecz tanár úr és kutatócsoportja további tagjainak a fáradhatatlan támogatása.
Mit gondol, mennyiben fontos az a TTK számára, amit Ön elért, és mennyiben járult hozzá személyiségével a TTK épüléséhez?
Hiszek benne, hogy amit korábban említettem, vagyis a hosszú távú együttműködés az ELTE Szerves Kémiai Tanszéke, az MTA–ELTE Peptidkémiai Kutatócsoport és a saját laborom között (először a Barcelonai Egyetemen, majd később, 2001-től a Pompeu Fabra Egyetemen ), és minden, amit ez maga után vont: a tudományos eszmecsere, a képzés és az egyetemlátogatások, megalapozhatta a Természettudományi Kar döntését, hogy tiszteletbeli doktori címben részesítsen. Ugyanakkor ez több puszta alapnál, pl. ki kell emelnem, hogy mind az MTA-ELTE, mind a saját laborom élénken érdeklődött olyan peptid hordozók kutatása iránt, amelyek alkalmasak lehetnek tumor ellenes hatóanyagok vagy antigének célbajuttatására és a lehetőség iránt, hogy ezeket a stratégiákat terápiás célra használjuk fel.
Több szálon is kötődik a magyar diplomázó hallgatókhoz és posztdoktorokhoz. Mik a tapasztalatai velük kapcsolatban?
Csak nagyon pozitív tapasztalataim vannak. Mindig lenyűgözött a látogatóba érkező magyar hallgatók kiemelkedő tudományos felkészültsége, de eltökéltségük, szorgalmuk és találékonyságuk is, amit a mindennapi munkájuk során tapasztaltam. Tréfásan azt is mondhatnám, hogy az “osztrák-magyar” Spanyolországban egy olyan kifejezés, amit a Monarchia korából származó erények – esetenként hiányosságok – szimbolizálására használnak. Olyan erényekére többek között, mint a komoly fegyelem, a feljebbvalók tisztelete, integritás, szigor stb. Úgy érzem, ezekből több beszivárgott az egyetem máig élő étoszába is. Spanyolországban az oktatói Kar és a diákok közötti kapcsolat sokkal civilebb – időnként már túlságosan is –, így elsőre meglepett, hogy a magyar diákok milyen tiszteletteljesen és körültekintően bántak velem, mígnem azon vettem észre magam, hogy én mondom nekik: lazítsanak már egy kicsit!
Mi volt az Ön által a TTK-n tartott díszdoktori előadás témája? Mi a jelentősége a szintetikus antigéneknek a vakcinák, illetve a diagnosztikumok fejlesztésében? Milyen perspektívái vannak az Ebola fertőzés elleni küzdelemnek?
Az előadáshoz a kutatócsoportomban régóta folyó kutatási területről választottam témát. A szintetikus vakcinákról beszéltem, amelyek nem képesek fertőzést előidézni , mint - esetenként - a hagyományos vakcinák, hanem csak a mikroorganizmus kisebb, immunológiailag releváns – nukleinsavat nem tartalmazó –összetevőin alapulnak, amelyek a fertőzés elleni védettséget képesek kiváltani. A vakcina-kutatásunk, beleértve az ELTE Kémiai Intézet bizonyos csoportjai által végzett kutatásokat is, olyan peptideken alapul, amelyek reprodukálják a fertőző ágensek immunválaszt kiváltó képességét (antigén-funkcióit). Ilyenek például a herpesz szimplex vagy a száj és körömfájás vírus fehérjekomponenseiből származó peptidek. Ezek a (peptid-alapú) vakcinák kémiai szintézissel előállíthatók és számos jelentős előnnyel bírnak (ahogyan persze korlátaik is vannak) E kutatásokkal kapcsolatos eredményeinket körvonalaztam az előadásomban is.
Az Ebola-járvánnyal kapcsolatban két dolgot szeretnék említeni. Először is – és most hadd hivatkozzak Francis Collins-ra, a National Institutes of Health igazgatójára –, ha a kutatási támogatások megvonása az elmúlt évtizedekben nem lett volna ilyen drasztikus, a kórházaknak mára már valószínűleg lenne Ebola-ellenes oltóanyaguk. Collins az Egyesült Államokra utal , de tudjuk, a helyzet Európában is hasonló, ha ugyan nem rosszabb. Valóban, az Ebola-virus nukleinsav/fehérje szerkezetére vonatkozó releváns adatok egy ideje már elérhetőek, mégis, a klinikai tesztekre várakozó vakcinák száma nagyon alacsony, és ez főképp a támogatási megvonásoknak köszönhető. Másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy a fertőzés azokban az iszonytató szegénységében élő országokban terjed igazán, amelyeknek eleve ingatag egészségügyi rendszere az Ebola járvány kitörése nyomán egyszerűen összeomlott. Tehát ez nemcsak vakcina vagy más terápiás megközelítés kérdése, hanem legalább annyira szól az egészségügyi rendszer megerősítéséről a szegények között is legszegényebb országokban, hogy a szegénységgel összefüggő betegségek, mint az Ebola, ne terjedjenek olyan sebességgel, mint ahogy azt legutóbb Nyugat-Afrikában láttuk.
Mit üzenne a fiatal tudósoknak, akik pályájuk elején állnak?
Egy részlet a Prédikátor könyvéből: „nem a gyorsak győznek a futásban és nem a hősök a harcban... Sokkal inkább az idő és a sors éri utol őket mind.” Amit talán úgy lehet a legjobban lefordítani: ne vegyék el a kedved azok, akik csellel, elvtelenül, vagy a többieken átgázolva törnek előre. Tisztesség, türelem és erőfeszítés, ami végül segít megvalósítani a lehetőségeidet.