Tömő Ákos: Vita a konfekcióról

„Én azt várom a női konfekcióipartól, hogy új, ízléses modellekkel, jó anyaggal és szép kidolgozással örvendeztesse meg dolgozó asszonyainkat.” Alig telt el úgy nap az 1954-es esztendő utolsó hónapjaiban, hogy a Nők Lapja szerkesztőségébe ne fusson be legalább egy-két, a hazai divatélet általános helyzetét taglaló olvasói levél. November-december tájékán lázas diskurzus bontakozott ki Magyarország legolvasottabb női lapjában arra vonatkozóan, milyen irányok felé érdemes elindulnia az államosított ruhaiparnak. S ez nem a véletlen műve!

Még egy éve se, hogy megkezdődött a Nagy Imre nevével fémjelzett „Új szakasz” politika, amely sok más változtatás mellett a lakossági életszínvonalat is emelni kívánta. S e folyamatnak elengedhetetlen részét képezte a hazai öltözködés fejlesztése. Noha a Rákosi-korszak extenzív iparosítása és a divatnak, mint „burzsoá jelenségnek” a megbélyegzése jónéhány évvel ellehetetlenítette a hazai ruhaipar megfelelő fejlesztését, az idő mégis megérett a változásra. „Törődnünk kell azzal, hogy a magyar asszonyok és lányok, valamint gyermekeink csinosabban és szebben öltözködhessenek.” – hangzott el a dörgedelmes üzenet az országgyűlésben, s ennek hatására megmozdult a szocialista divatvilág minden szereplője.

Szokás úgy emlegetni az 1954-es évet, mint amikor az „angolok egy hétre jöttek, s hét egyre mentek”. A ködös Albion fiain túl azonban a szocialista divatvilág krémje is a magyar fővárosban vendégeskedett egy héten át, lévén Budapest volt a házigazdája a Nemzetközi Ruházati Versenynek. Az eredetileg csehszlovák kezdeményezésre létrejött megmérettetésen a keleti blokk országainak vezető divatintézetei mérhették össze tudásukat a delegáció tagjai közül választott Műszaki és Esztétikai Bizottság előtt.

Öt ország ötven modellből álló kollekciója bemutatózott 1954. szeptember 20–25. között a Duna partján, s az eseményről részletes beszámolókkal és különszámmal tudósítottak a női és divatlapok.

De mi is lappangott a fővárosszerte kihelyezett, csillogó habselyem estélyit ábrázoló plakátok mögött? „Nem találok, nem tudok választani. Sürgősen meg kellene oldani ezt a problémát, hogy a kisebb fizetésű dolgozók is szép ruhákhoz juthassanak.” A rosszul szervezett ruhaipari struktúra, a korlátozottan rendelkezésre álló anyagok és a hiányzó modern ipari technológia valósággal megkötötte a tehetséges tervezők kezét, holott potenciál lett volna a magyar iparban. Ám a szellem kiszabadult a palackból, s többé már nem lehetett szőnyeg alá söpörni a társadalmi szelep gyanánt (is) szolgáló divat örökké változó s folyton megújulásra épülő jelenségét.

„A dolgozó nők igényesebbek, ízlésük fejlődött, csak ezt sokan nem akarják tudomásul venni.” Pedig a hatalom korifeusai nagyon is tudomásul vették. „Véleményünk szerint több divatbemutatóra lenne szükség”, ahol megfelelően kidomborodhatnak majd a szocialista divat értékei: a „célszerűség”, az „egyszerűség” és a „mértéktartás”.

Így született meg a szocialista jó ízlés…