Történelmi földrengések nyomában
A tanulmány a földrengésekkel foglalkozó Seismological Research Letters folyóiratban jelent meg, első szerzője Varga Péter nyugdíjas kutatóprofesszor, a Földtudományi Doktori Iskola témavezető oktatója. Szerzőtársai Győri Erzsébet, a Kövesligethy Radó Szeizmológiai Obszervatórium vezetője, az ELTE Földtudományi Doktori Iskola témavezetője, Fodor Csilla, a doktori iskola hallgatója és Timár Gábor egyetemi tanár, a Geofizikai és Űrtudományi Tanszék vezetője. A szerzők a kutatás során a korábbi földrengés-katalógusokban nem, vagy csak részlegesen használt történeti forrásokból rekonstruálták az egyes földrengések által okozott károkat, és azokat a helyszínek földrajzi pozíciójával együtt elemezve becsülték meg a legnagyobb földrengések paramétereit.
A történeti földrengések közül a legerősebbnek az 1443-as zólyomlipcsei (Besztercebánya közelében) bizonyult. A rengést Bécsben, Krakkóban, Brünnben, sőt Sziléziában is érezték, a mai Magyarország területén azonban – feltehetően a török hódítás miatt – nem maradt fenn róla levéltári forrás. A 6,7 erősségűre becsült magnitudó így is jóval elmarad az idei nagy törökországi rengés mögött, a felszabaduló energia annak harminc-harmincötöd része lehetett. Ehhez hasonló méretű volt az 1763-as komáromi és az 1834-es, Debrecenben is pusztítást okozó érmelléki földrengés. Ezek mindegyike körülbelül a 2020 decemberi, Magyarország egy részén is jó érezhető horvátországi petrinja-i rengés erősségét produkálta. A mai Magyarország területén már műszerrel is mért rengések közül az 5,5-ös magnitudót kissé meghaladhatta az 1911-es kecskeméti és az 1956-os dunaharaszti rengés.
A vizsgált történeti földrengések érezhetőségének területe a korabeli források szerint
A földrengésbiztonsági térképezés alapja a történeti földrengések erősségének minél pontosabb megbecslése és ismert geológiai törésvonalakhoz kapcsolása, így ezek az információk különösen fontosak a kritikus infrastruktúra és a nagy létesítmények tervezése során.
Forrás: ELTE TTK