Kié a varázslók pálcája?

Lábass Endre mindig is a házak falaira szeretett volna festeni, végül mégis a falemezeknél maradt. Elmondása alapján: „festőéletét” az ELTE Egyetemi Könyvtár mentette meg, amikor hosszas műteremkeresés után, 30 évvel ezelőtt megengedték, hogy az épület padlásán fessen. Köszönetképpen 2011 nyarán beszélgetéssorozatot indított a Könyvtárban, Varázslók pálcája címmel. Itt tudós és művész barátait faggatta életükről, alkotásaikról.

Hogyan tett szert „a Könyvtár fantomja” névre?
Főiskolás koromban, néhány évig az Operaház sötét Csillárpadlásán próbáltam festeni. A Csillárpadlás az úgynevezett Ördögpadlás felett van – körtecseréléshez, -tisztításhoz onnan engedik le, illetve húzzák fel a mennyezetre az Opera hatalmas csillárjait.
Sok év múltán, mikor a Könyvtárban meghirdették a Múzeumok Éjszakáját, tudtak erről, így a szórólapokra ezt írták: „Hajnalig megtekinthető a kupola-műterem! Az Operaház fantomja hozzánk költözött, a Könyvtár fantomja lett!”

Mozgalmas művészi pályafutás az Öné: amellett, hogy fest és fotózik, több könyvet is írt - az elsőt Az ünnep címmel.
Tényleg sok minden volt, évtizedek óta fényképeztem a várost, és az ott talált emberek sorsáról írtam életmese-könyveket. A Tájat, a Szárnyasajtókat, a Tolvajnők piacát, a Kínai nyárt és a Vándorparadicsomot. A pesti fotókért és könyvekért kaptam 1994-ben a Budapestért-díjat. Írtam egy Madárfészekárus című brit olvasónaplót is, és már vagy húsz éve brit irodalomról írok röpdolgozatokat jó folyóiratokba. Megtisztelő, de szomorú volt, mikor a brit könyvemért éppen a Sziveri-díjat kaptam meg, melyet költő barátom emlékére alapítottak. Idén, 2011 tavaszán, József Attila-díjat kaptam. Örültem, de sokkal jobban vágyom ismét egy olyan baráti kiadóra, amilyen Deák Laci volt, a Madárfészekárus kiadója, hiszen otthon évek óta halmozódnak kiadatlan kézirataim, a brit könyv háromkötetes folytatása és két kisregény.  

Hogyan került kapcsolatba az Egyetemi Könyvtárral?
Miközben a házakat fotóztam Budapesten, már műtermet is kerestem. Ekkor, Németh G. Béla igazgatósága idején, Marót Miklós beengedett az Egyetemi Könyvtár padlására, ha akarok – és bírok –, ott festhetek. Ez 1982 körül lehetett, mindhárom nagy kerek ablakkeret eltörve hevert a földön, beesett az eső, télen a hó, befújt a szél. Próbáltam letakarni az ablakokat, de fent a magasban nagyon erősen fúj a szél, így másnap reggel mindent leszakítva találtam. Éveken át volt egy saját baglyom is, alig láttam, mert a gerendák közt, az égben aludt, de néha kegyesen leejtett nekem egy-egy félig megevett egeret.
Szobám a padlás alig megközelíthető zugából nyílik, létrákon kell felmászni, folyosókon görnyedve osonni. Nyáron mértem ötven fokot is, de télen jobb a helyzet - nincsenek túl nagy fagyok.

Mit köszönhet az intézménynek?
Miközben manókat-angyalokat-növénylelkeket ábrázoló festményeim a nagy múzeumok-közgyűjtemények raktáraiban porosodnak – például a Nemzeti Galériában –, négy tűzfalképemet meg szép sorban megsemmisítették, végig megmaradt biztos pontnak a Könyvtár padlásán a henger alakú kicsi szoba. Ráadásul a Könyvtár új igazgatója úgy öt évvel ezelőtt szépen beüvegeztette a három nagy kerek ablakot, és kaptam egy akkora hosszabbítót is, hogy leérne szembe, az Ibolya presszóig. Jövőre lesz harminc esztendeje, hogy a Könyvtárban festek. Csak könyvírási okokból tartok hosszabb szüneteket, például legutóbbi megjelent könyvem, a Felnőttláncfű miatt.
Hálás vagyok az Egyetemi Könyvtárnak, e rejtekhely megmentette festőéletemet, mázolhatok még egy-két kék kísértetet. Elérzékenyülve elhatároztam hát, hogy meghálálom kedvességüket, felajánlottam, hogy bármit dolgozom, kiállítok, nekik adom az összes képeimet, vagy rendezhetek beszélgetéseket is – fantasztikus embereket ismertem meg életem során! Ez utóbbiban aztán megállapodtunk. 

Miként jött létre a beszélgetéssorozat? Milyen ötlet alapján?
Többször maguk a diákok hívtak meg ilyen-olyan egyetemekre tanítani, a könyvtári beszélgetések műfaji előzménye például egy iparművészeti főiskolai kurzusom volt, 1990 körül. Huszonkét kurzusra úgy négyszáz diák jutott, a második napon már kétszázan vártak a folyosón. Mándy Ivánt vittem el ajándékba hozzájuk és Róth Amáliát, Lilikét, a császári üvegművész lányát.
„Ó, maguk olyan szépek, és olyan fiatalok” – sóhajtott Lilike az egyetem kertjében egy talicskán ülve, mert nem bírt felmenni a lépcsőn. Cigire gyújtott, kicsit – nem kicsit – elérzékenyülve végignézett a köréje gyűlt fiatalokon: „Ó, olyan fiatalok, miről meséljek maguknak? Ferencz Józsiról? Erzsébet királynéról? A fess Andrássy Gyuláról? Vagy Horthyról – ilyen kicsit volt, ni! És illlllyen széles válltömésekkel! Mindegyiket ismertem, édes szíveim”. 

Tudós és művész barátait kérdezte a rendezvénysorozat alkalmával. Kik voltak a vendégei?
A beszélgetések alkalmával Györe Balázs költőt, Perczel Anna építészt, Hadik András művészettörténészt, Szörényi László irodalomtörténészt, Beer Iván játékboltos vallástörténészt, és Bíró Dánielt, a Zóhárnak, a Ragyogás könyvének magyar fordítóját hívtam el egy-egy órára.