A poétikai formák története

Gintli Tibor főszerkesztő, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton és Vaderna Gábor – mindannyian az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet tanárai – a szerzői a legújabb irodalomtörténeti összefoglalásnak, amely egyszerűen Magyar irodalom címmel jelent meg az Akadémiai Kiadónál. A kötetről a klasszikus magyar irodalommal (kb. 1750-től kb. 1900-ig) foglalkozó fejezet egyik szerzőjével, Vaderna Gáborral beszélgettünk.

Mi volt az új összefoglalás célja és ki a célközönsége?
Az utóbbi évtizedekben a szakadék az irodalomtudomány és a közoktatás között egyre mélyült, a legújabb kutatási eredmények egyáltalán nem vagy csak nagyon lassan szivárogtak át az oktatási rendszerbe. Célunk és ambíciónk az volt, hogy e szakadék fölött verjünk hidat, azaz egy olyan korszerű kézikönyvet hozzunk létre, melyet egyaránt haszonnal forgathatnak alapszakos egyetemi hallgatók, középiskolai tanárok, emelt szintű érettségire vagy felvételire készülő diákok. És természetesen a művelt nagyközönség számára is élvezetes olvasmányul szolgálhat a könyv.

Egy néhány évvel korábbi – szintén sok ELTE-s közreműködésével készült – kiadvány a címével (A magyar irodalom történetei) és a szerkezetével is megkérdőjelezte az egységes tárgyalás lehetőségét. Van-e a magyar irodalomnak története?
A magyar irodalomnak valóban történetei vannak, a mi könyvünk egy történet a sok lehetséges közül. Természetesen ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy mások más történeteket mondjanak el. Sőt, az volna csak igazán örvendetes, ha a magyar irodalom történetét minél többen és minél több szempontból írnák meg, hiszen a szemléletbeli különbségek így látszanának igazán.

Hogyan lehet egységes története egy ilyen sokszerzős műnek? Teljes volt az egyetértés?
Talán az némileg szerencsés volt, hogy nem is voltunk olyan nagyon sokan. Így meg lehetett azt oldani, hogy a szerzők tudtak egymás munkájáról, az elkészült részeket mindenki elolvasta, s alaposan megbeszéltük. Természetesen nem értettünk mindig egyet, de a legfontosabb, koncepcionális kérdésekben meg tudtunk egyezni.

Milyen szakmai megközelítést alkalmaztak?
A legfontosabb célunk a poétikai formák történetének a megírása volt. Mindeközben persze nem mondtunk le az irodalom kísérőjelenségeiről, hiszen egészen más tekinthető irodalomnak a régi, a klasszikus vagy a modern korszakban. A formatörténeti áttekintést a régiségben eszmetörténeti kitekintések, a 18–19. századról szólván társadalomtörténeti szempontok, a modern irodalomban politikatörténeti megfontolások kísérik.

A közoktatásból ismert történethez képest mik a legnagyobb újdonságok?
Talán az, hogy ez az irodalomtörténet nem a legfontosabb szerzők arcképcsarnoka, hanem az irodalmi művek értelmezésének sorozata. A poétikatörténeti szempontok olykor alaposan átrendezik a kánont. Így fordulhat elő – hogy a saját korszakomnál maradjak –, hogy Mikes Kelemen Mulattságos napok című regénye a 18. századi regényirodalom ugródeszkája lett, s ez a „húzás” óhatatlanul elvitatta Jósik Miklós Abafijának kezdeményező szerepét, miközben az Abafit is fontos regénynek tartjuk. S persze akkor is módosul az irodalomról alkotott összkép, ha a kanonikus rang gyakorlatilag érintetlenül marad. Példaként említeném Petőfi esetét: ő mind a magyar líratörténet, mind a verses epika történetének, mind a prózapikáénak, mind a drámatörténetnek kulcsszereplője, s ilyenformán a 19. század egyik legfontosabb alkotója – ugyanakkor e fejezetek nem egy nagy Petőfi-fejezetbe lettek összevonva, hanem külön-külön, a poétikatörténet vonatkozó részében szerepelnek.

Vannak még ennek a történetnek egyáltalán főszereplői? Kik a legfontosabb szerzők a Magyar irodalomban?
Természetesen vannak fontosabb és kevésbé fontos szerzők. Mi nem kívántuk radikálisan átformálni az irodalmi kánont, de a választott szempontrendszerünk nyomán mintegy magától tolódott el a hangsúly ebbe vagy abba az irányba. A poétikai elemek előtérbe állítása azt is jelentette, hogy nem feltétlenül azért került be egy-egy alkotó a történetbe, mert annyira maradandónak vagy örökbecsűnek gondoltuk a műveit. Megint csak a magam háza táján maradva, például Jókai Mór regényeit Vas Gereben regényeihez mértük – de azért az egy percig sem kétséges, hogy Jókai sokkalta jobb regényíró. Vas Gereben leginkább azért kapott helyet, hogy láthatóvá váljék az a prózapoétikai változat is, amivel Jókai regényei az irodalmi piacon versengtek.

Milyen volt a könyv visszhangja? Voltak-e olyan bírálatok, amiket jogosnak tart?
Hogyne lettek volna. Ezeket gyűjtjük is magunknak, s ha egyszer netalán készülne egy frissített, második kiadás, figyelembe fogjuk venni őket. De nem volna túlságosan bölcs dolog, ha elmondanám, hogy mi az, amit utólag másként csinálnánk. Ami a kritikai visszhangot illeti, talán még nem telt el elég idő a könyv megjelenése óta, s ennek tudható be, hogy az igazi, hardcore szakmai kritika még várat magára. A gyorsabb reagálású napi- és hetilapok, illetve a kulturális magazinok azonban már jelentettek meg szépszámmal bírálatot, s meg kell hogy mondjam, egyelőre elégedettek lehetünk.