A filológia filológiája

„A filológia új koncepciója jegyében megszűnik a történeti feltárás és az irodalmi interpretáció közötti különbségtétel” – mondja Tamás Ábel, a BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének tanársegédje, aki 2013 novemberében Junior Prima Díjat kapott.

Miért éppen a klasszika-filológiát választotta kutatási területének?
Természetesen különféle motivációk bonyolult szövedékéről van szó. A legszívesebben néhány tanárom nevét sorolnám, hozzájuk társított címkékkel. Murányi Yvett + „inspiratív gimnáziumi latinórák”, Dér Katalin, Ferenczi Attila és Kendeffy Gábor + „intellektuális és interpretatív egyetemi szemináriumok”, Ritoók Zsigmond + „a klasszika-filológia mint hivatás”, Szilágyi János György + „az antik kultúrák epifániája”, Déri Balázs + „a szöveg mint partitúra”. Ők és persze más nagyszerű tanáraim az ELTE latin szakán bizonyosan meghatározóak voltak abban, hogy szakmámnak is a latin filológiát választottam. Ami persze nem következett volna be azok nélkül a barátaim nélkül, akikkel együtt jártunk egyetemre, és folyamatosan motiváltuk egymást. Agócs Péterrel és Kozák Dániellel például azóta is folyamatos a közös munka.
Ami a személyes motivációmat illeti, azért szeretek azzal foglalkozni, amivel foglalkozom – alapvetően: klasszikus latin szövegek irodalmi és/vagy kulturális interpretációjával –, mert a legkisebb szövegből is potenciálisan végtelen számú perspektíva nyílik meg, és végtelen számú összefüggés fejthető fel. Tekintettel arra, hogy az általam vizsgált szövegek kapcsán az elmúlt 2–300 évben a „feltáró munkát” a tudomány már elvégezte, nekem nincs más dolgom, mint hogy értelmezzek. (Ezt a megkülönböztetést az interjú során természetesen vissza fogom vonni!) És ezt nagyon élvezem, legyen szó Catullusról, akiről a doktori disszertációmat írtam, az Augustus-kori költőkről vagy éppen ifjabb Pliniusról.
Ám nem jutottam volna el idáig, ha már egyetemi tanulmányaim idején nem kezdek irodalom- és kultúratudományokat tanulni, többek közt éppen azoktól, akiknek aztán kutatócsoporti, majd jóval később tanszéki munkatársa lettem. 1999-ben lettem latin szakos, az összehasonlító irodalomtörténet (ÖH) szakot pedig 2001 táján kezdtem el, abban az izgalmas időszakban, amikor az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport (ÁITK) érdeklődése elkezdett a mediális kultúrtechnikák felé fordulni, termékenyen egészítve ki a hermeneutikai és dekonstrukciós horizontot.

Mióta tagja az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportnak? Ez milyen feladatokkal jár?
Már egyetemista koromban, 2003-ban az ÁITK tagja lettem, annak kapcsán, hogy Kulcsár Szabó Ernő meghívására egy debreceni kutatócsoporti workshopon előadást tartottam az Aeneis medialitásáról, tehát arról, hogy Vergilius eposza miképpen reflektál a szóbeliség epikus fikciója és a szöveg írásos rögzítettsége közötti feszültségre. (Ferenczi Attila hatására ekkor már egy ideje a latin szakon is foglalkoztam az Aeneisszel.) A kutatócsoporti feladatok mindig annak megfelelően adódnak, hogy a kutatócsoport éppen milyen kutatási projekt elvégzésére vállalkozik. Én természetesen, Simon Attilához csatlakozva, mindig a klasszika-filológia, illetve az antikvitás irányából artikulálom a közös kérdésfeltevést. Így amikor a belépésemet követően egy NKFP-projekt részeként az ÁITK a magyar irodalomtörténet „újraolvasására” vállalkozott, abból a meggondolásból, hogy a két háború közti, de még a második világháború utáni hazai irodalomtudománynak is lehetnek olyan, „kultúratudományosnak” nevezhető szólamai, amelyek manapság ismét beszédessé tehetők (a leglátványosabb példa erre Thienemann Tivadar és az Irodalomtörténeti alapfogalmak), akkor Simon Attila és én a klasszika-filológia hagyományát kezdtük faggatni, és elég meglepő eredményekre jutottunk, én elsősorban Kerényi Károllyal és Horváth István Károllyal, ő pedig szintén Kerényi Károllyal és Marót Károllyal kapcsolatban. (Hozzáteszem: nem volt kötelező Károlyt választani!) Ezt a munkát a Szerep és közeg, illetve Az olvasás rejtekútjai című kötetek tanúsítják.
És ez mindig hasonlóan működik: például A filológia mint kultúrtechnika című MTA TKI-projekt esetében, ahol a klasszikus szövegekhez írt kommentárok jelentésdetermináló, az olvasót „az olvasás veszélyeitől” mintegy megóvni kívánó mechanizmusait vizsgáltam, vagy, legutóbb, a történészekkel és esztétákkal való OTKA-együttműködésben, ahol a történeti esemény narratív megképződésének egy-egy liviusi és tacitusi szcenárióját elemeztem. Mindeközben a kutatócsoport nem áll útjában az ember egyéni érdeklődésén alapuló kutatómunkájának, sőt elő is segíti annak kibontakozását. (Nem beszélve a doktori disszertációmról, amelynek kettős szakmai identitásomnak – „ókorász/irodalmár” – megfelelően két témavezetője volt, klasszika-filológiai részről Ferenczi Attila, irodalomelméleti részről pedig Kulcsár-Szabó Zoltán.)

Jelenleg milyen kutatásokban vesz részt?
A legaktuálisabb (hogy most elsősorban ókortudományi kutatásokat említsek) az a Hajdu Péter által vezetett, mostanában lezáruló OTKA-projekt, amely Horatius költészetének irodalomtudományi és/vagy esztétikai vizsgálatát tűzte ki célul. Ennek keretében nemzetközi konferenciát rendeztek az Ars Poeticáról, ahol én azt vizsgáltam: hogyan olvasta Ovidius a költői mesterségről szóló horatiusi episztolát. És arra az eredményre jutottam, hogy Ovidius számára éppen az a Horatius volt vonzó, aki megszegi a saját szabályait. Aki nem csiszolja végtelenségig a művét, nem nyesegeti le róla az esztétikai vadhajtásokat. Ő tehát azzal a Horatiusszal azonosul, akit az Ars Poetica didaktikus beszélője megpróbál a szőnyeg alá söpörni.
Mindennek persze előtörténete van. Kozák Dániellel már egyetemista korunkban csatlakoztunk Ferenczi Attilának azokhoz a törekvéseihez, amelyek az Augustus-kori költészet, mindenekelőtt a vergiliusi epika újraértelmezésére irányultak. A cél nem volt más, mint hogy ezeknek az irodalmi műveknek az irodalomtörténeti értékelését közelítsük saját olvasói tapasztalatunkhoz, és nem mellesleg a nyugati kutatásban a kilencvenes évek második felére már gyökeret vert elképzeléshez, miszerint az Augustus-kori „klasszicizmus” lényege (egyébként nemcsak az irodalom területén), hogy állandóan saját konstruált mivoltára kérdez rá, illetve saját határait feszegeti, akár politikai, akár esztétikai, akár éppenséggel elbeszéléstechnikai értelemben. Közös munkánkat tanúsítja például A rejtélyes Aeneis című tanulmánykötet.
Megemlítenék egy másik, nemrég lezárult projektet is, amely eleve klasszika-filológusok és irodalmárok együttműködésén alapult, s amelyben ebből kifolyólag rám koordinatív szerep hárult. Ez nem más, mint a Déri Balázs által vezetett, a kultúratudományos perspektívát a hazai klasszika-filológiában is meghonosítani törekvő OTKA-kutatás, amelyben arra tettünk kísérletet, hogy feltérképezzük az antik irodalmi nyilvánosság működési mechanizmusait, részben történeti értelemben (így bontakoztak ki pl. Acél Zsolt ókori könyvtártörténeti kutatásai), részben pedig irodalmi értelemben. Itt a kérdés úgy merül fel: miképpen, milyen költői és materiális technikákkal „hozzák létre” az antik költői szövegek saját irodalmi nyilvánosságukat? Munkánk eredményeit többek között az egyébként általam is szerkesztett Ókor című folyóirat Irodalmi nyilvánosság az antikvitásban című tematikus számában tettük közzé.

A filológia milyen új koncepcióját dolgozták ki az ELTE-n?
Az ÁITK irodalomkutatói és a Latin Tanszék filológusai által közösen kidolgozott koncepciónak az a lényege, hogy – meghaladva a korábbi elhatárolásokat filológia és elmélet, vagy éppen klasszika-filológia és modern filológiák között – a filológiára mint bizonyos technikák, műveletek és gyakorlatok tudományosként szentesített együttesére tekintünk (illetve a különböző filológia-fogalmaknak nyilván ezek különféle konfigurációi felelnek meg), amelyek egyaránt jelen vannak a szöveg előállításánál, forgalmazásánál, befogadásánál, archiválásánál, tudományos és nem-tudományos feldolgozásánál, és így tovább. A filológiáról való gondolkodás világszerte megfigyelhető felerősödésének részeként arra törekszünk, hogy (irodalmi vagy nem-irodalmi) szövegek értelmezőiként a filológiát ne valamiféle transzparens tudományos segédeszközként fogjuk fel, amely mintegy előkészíti a terepet az értelmezők számára, hanem (összhangban a kultúratudományos és a kultúrtechnikákra összpontosító felfogással) ugyanúgy vizsgálat tárgyának tekintsük, mint az irodalmi vagy nem-irodalmi szöveget magát, és ugyanúgy diszkurzív és materiális „nyomok” felől faggassuk, mint tesszük ezt az irodalmi vagy nem-irodalmi szövegekkel is. A filológia új koncepciója tehát végső soron nem más, mint a filológia filológiája, amelynek jegyében megszűnik a történeti feltárás és az irodalmi interpretáció közötti – az első válaszomban még felszabadítónak nevezett – különbségtétel.
Hihetetlenül inspiratív közös munka jellemzi egyébként ezeket a most is folyó „metafilológiai” vizsgálódásokat, amelyek során Kelemen Páltól tanultam a legtöbbet, és ahol vele, valamint Krupp Józseffel, Vaderna Gáborral és Vincze Ferenccel állandó közös gondolkodásban vagyunk, emailben és személyesen egyaránt. A kutatócsoport e tárgyú munkáit a Kulcsár Szabó Ernő és Déri Balázs által szerkesztett Filológia című könyvsorozatban lehet megismerni. Kiemelném ebből a Metafilológia kétkötetes szöveggyűjteményt, amelyben a legfontosabb idegen nyelvű szakirodalmat tettük/tesszük közzé, valamint azt a német nyelvű tanulmánykötetet (Kulturtechnik Philologie, Heidelberg, 2011), amelynek segítségével koncepciónk szerves részévé vált a filológiáról folyó nemzetközi diskurzus áramának. Hans Ulrich Gumbrecht, aki az előszót írta, és Jürgen Paul Schwindt, aki felvette könyvsorozatába a kötetet, ebben jelentős segítséget nyújtottak.

Mivel szeretne foglalkozni a jövőben?
Az antik szövegek + kortárs perspektívák párosítás megmarad. De szemben az eddigiekkel, lassan, ha nem is véglegesen, kilépek a költészet területéről. Mostanában prózai szövegek izgatnak, és minél kevésbé emelkedett témák, annál jobb. Ami az önálló kutatásaimat illeti, éppen most körvonalazódik egy olyan terv, miszerint azt vizsgálnám meg, hogy ifjabb Plinius leveleiben miképpen válnak a hétköznapi gyakorlatok egyfajta retorikailag megalkotott rend (dispositio) részévé. Nemcsak arról van szó, hogy Plinius, a retorika jó ismerőjeként, hogyan konstruálja meg, egy tágan értett retorikai kultúra keretében, saját nyilvános profilját. Hanem arról is, hogy amit a hétköznapi életben tesz – persze kérdés, hozzáférhetünk-e ehhez akár a legcsekélyebb mértékben is –, nincs-e már eleve átitatva a retorikai kultúrával. Hogy van-e élet a retorikán kívül. Persze ezer irányban nyílnak innen is perspektívák. Különösen izgalmas például, ahogy Pliniusnál összekeveredik az intellektuális és materiális szint: az olvasás, amely ebben az esetben persze hangos felolvasást jelent, saját bevallása szerint legalább annyira emésztési, mint szellemi célokat szolgál. Más kérdés, hogy az emésztésre éppen azért van szüksége, hogy hamarosan átadhassa magát – a retorikailag elrendezett napirenden belül – a soron következő fizikai vagy intellektuális gyakorlatnak. De ezek még sok tekintetben kiforratlan elképzelések. Az biztos, hogy sok Pliniust szeretnék olvasni, és nem pusztán a jobb emésztés céljából.