„Nem szervezünk nekik külön fogyatékos mikrotársadalmakat”

Mit jelent pontosan az intézménykiváltás?
Magyarország is elérkezett a fogyatékosságot érintő társadalmi változások terén ahhoz, hogy a felnőtt, elsősorban értelmi fogyatékos és pszichiátriai betegséggel élő népességet, amelynek a nagy része ma még nagy létszámú bentlakásos intézményekben él, integrálja a társadalomba. Ez egyébként már az 1998-as, a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségéről szóló törvényben is megjelenik célként. Ezeket a férőhelyeket tehát olyan, településbe integrált lakóotthoni vagy támogatott lakhatási lakóformákkal váltjuk ki, ahol a fogyatékos emberek éppúgy élhetnek felnőttként, mint mások. Így ugyanazokat a köztereket, ugyanazokat az intézményeket és közösségeket használhatják, ugyanazokat a szolgáltatásokat vehetik igénybe, amelyeket bárki más, és nem szervezünk nekik külön fogyatékos mikrotársadalmakat, intézeteket, ahol aztán maguk között élik az életüket. A kiváltás szó tehát a nagy létszámú intézményi férőhelyek kiváltására vonatkozik, és tulajdonképpen ezeknek a nagy intézményeknek a lebontását takarja.

Külföldön ez az általános gyakorlat?
Elsősorban Észak-Európában és a nyugati országokban igen, de a régióban is számos olyan ország van, például Csehország, amely már előbbre jár ebben a folyamatban, mint Magyarország. Nálunk az intézményes ellátásban részesülő felnőtt fogyatékos emberek túlnyomó többsége még ma is nagy intézetben él (körülbelül 150 ilyen intézmény van összesen húszezer lakóval), és csak a kisebb rész, kevesebb, mint egytized az, aki integrált lakóformában. Más országokban ezek az arányok sokkal jobbak, és olyan országok is vannak, ahol a nagy intézmények már egyáltalán nincsenek meg, hanem csak közösségi alapú szolgáltatásokat tartanak fenn.

Milyen előnyöket jelent pontosan a fogyatékosok számára ez az integrált lakóforma?
Ma az utcán, például Budapesten járva szinte egyáltalán nem találkozni fogyatékos emberekkel. Ez azért van, mert szinte „eldugjuk” őket. A főváros összes felnőtt fogyatékosokat ellátó intézménye a város határán kívül esik, legkevesebb 40, de többségében akár 2–300 kilométerre fekvő vidéki kastélyokban, volt laktanyaépületekben, mezőgazdasági majorságokból kialakított otthonokban. Az elsődleges probléma nem is az, hogy itt sokszor nagyon rosszak az életkörülmények, hanem hogy messze vannak a társadalomtól, a bennük élők nincsenek ott a társadalom érintkezési tereiben. Ha egy olyan országban megy ki egy nagyváros utcájára, ahol ez a folyamat már régebben elkezdődött – és a vezető országokban ez a ’70-es évek elejére tehető –, akkor azt fogja észrevenni, hogy az utcaképhez ez természetes módon hozzátartozik, ahogyan az emberek között van alacsony és magas, férfi és nő, úgy van úgynevezett ép és fogyatékossággal élő is.

Tehát az emberi kapcsolatok a legfontosabbak.
Igen, így van. Amikor ezek az intézmények létrejönnek, akkor nyilván nem az elzárás a cél, hanem az, hogy gondoskodjon róluk a társadalom. A gondoskodás koncepciója humanisztikus, paternalista jellegű, mondván, hogy „én majd megszervezem az életedet, nem hagylak magadra, de nem is ott fogsz élni, ahol mindenki más él, hanem létrehozok a számodra külön élettereket”. Ez a XX. század második felében a társadalmi fejlődés következtében lényegében meghaladottá vált, és ahogyan ma az iskolák esetében is úgy gondoljuk, hogy a különféle képességű, tulajdonságú, szociális hátterű gyerekeknek sem kell külön iskola, mert a társadalomban az az izgalmas, hogy sokfélék vagyunk, úgy ez a felnőttkori ellátásra is vonatkozik.

A január végi konferenciának mi volt pontosan a célja?
Karunk egyik professzora, Radványi Katalin tagja az Intézményi Férőhely Kiváltást Koordináló Országos Testületnek, az IFKOTT-nak, és a testülettel való együttműködésből adódott, hogy a mi karunk adott helyet ennek a konferenciának. Mivel megszületett a kormánystratégia, elkezdődött a kiváltási folyamat, és az első hat intézmény már szervezi át magát, hogy az eddigi központosított ellátását kiszervezze az adott kistérségbe, régióba, így a konferencia célja az volt, hogy reflektáljon ennek a folyamatnak az állására. A hallgatóság között voltak a közigazgatási és szakpolitikai szereplőktől az oktatási, felsőoktatási intézmények képviselőiig nagyon sokan, jöttek neves külföldi szakértők, akik beszámoltak az ausztriai vagy éppen az írországi tapasztalatokról.

Mit tartalmaz az említett kormánystratégia?
Ennek a lényege, hogy Magyarország egy 30 éves időintervallumban lebontja a nagy intézményeket, és közösségi alapú szolgáltatásokkal, integrált, támogatott lakóformákkal váltja ki. Megjegyzem, ez a 30 év szakmai szemszögből nagyon sok, indokolatlannak tűnik, hogy miért nem megy gyorsabban a folyamat. De nyilván vannak költségkihatásai, egy rendszer átalakításának mindig jelentős a bekerülési költsége még akkor is, ha a kutatások azt mutatják, hogy az integrált rendszer fenntartása megfelelő finanszírozási környezetben nem drágább.

Ön szerint mennyi idő alatt lehetne elvégezni ezt a folyamatot?
Az biztos, hogy a 30 év nagyon sok – elég, ha belegondolunk abba, hogy még meg sem születtek olyan emberek, akik 18–20 éves fiatal felnőttként még mindig ilyen nagy intézményekbe kerülnek majd. Az volna a jó, ha ott lenne a párhuzamos rendszer, azt töltenénk fel, és így alakulna ki az integrált közösségi alapú ellátásoknak a rendszere és szűnne meg a nagyintézetes ellátás. Elsősorban uniós pénzekből gazdálkodik a program, és nyilván a 30 év is azért 30 év, mert a költségvetésből nemigen tudnak vagy akarnak ezek mellé többletforrásokat biztosítani.

Az intézmények között mekkora az egyházi fenntartásúak aránya?
Egyre nagyobb. Ugyanaz a helyzet, mint az iskoláknál, miszerint egy állami fenntartású intézménnyel szemben az egyházi fenntartású intézmények kiegészítő támogatást is kapnak. Ezért nagyon sok intézmény kényszerből váltott át katolikus, református, evangélikus fenntartásúra, mert így kedvezőbb finanszírozási helyzetbe került a vatikáni szerződésnek köszönhetően. Ez nagyon alulfinanszírozott rendszer, és számos intézmény akkor döntött így, amikor már nem tudta finanszírozni a mindennapos túlélést, amikor elérte az egzisztenciális határt.

Hogyan halad a program megvalósítása?
A kormánystratégiát 2011 júliusában fogadták el. Van egy előkészületi fázisa, amely természetesen komoly képzési igénnyel jár, hiszen ki kell képezni azokat a mentorokat, akik ezt a változást végig tudják kísérni. Ezt a képzést a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Alapítvány szervezi és fogja össze a KézenFogva Alapítvánnyal együtt, ők a terület legjelentősebb szereplői. A pályázati szakaszban hat intézmény adta be saját, részletes, struktúraváltásra vonatkozó tervezetét, ezeket a megfelelő testület elbírálta, most pedig már az új lakóingatlanok megvásárlása zajlik az adott településeken.

Akad elég szakember, akikkel levezényelhető ez az átalakulás?
A mentorokat külön kellett képezni, hiszen nemcsak a fogyatékos emberek életkeretei, körülményei változnak meg, de a szakembereknek is változó környezetben kell azt a szakmai kompetenciát biztosítaniuk, amelyet eddig. A speciális szakemberekre, tehát gyógypedagógusokra, szociális munkásokra és egyéb segítő szakemberekre továbbra is ugyanúgy igény van, csak éppen ők a jövőben nem egy elkülönített környezetben fognak dolgozni, hanem a közösségi alapú szolgáltatásokat működtetve. Most egy olyan Karon beszélgetünk, ahol elsősorban gyógypedagógusokat képzünk, akik benne vannak ebben a folyamatban, és nyilvánvaló, hogy ma másra képezzük őket, mint húsz évvel ezelőtt. Hiszen a mai szakembereknek már egészen más környezetben kell az egyre inkább személyközpontúvá váló, az egyéni szükségletekhez illeszkedő segítségnyújtást adnia, mint amilyen korábban az elkülönített környezet volt, ahol csoportokat célozva tette ezt.

Szakmailag fel vannak készülve az ilyen képzésekre?
Az elméleti tudás már nagyon régen jelen van az országban, először 25–30 évvel ezelőtt jelent meg, de az első modellkísérletek is megkezdődtek már a rendszerváltás előtt. Csak a politikai szándék nem volt meg a teljes nagyintézményes ellátórendszer lebontására, nem jutottunk el odáig, hogy a múlt intézményrendszerét felváltsa a jövő intézményrendszere. Visszatérve a kérdésre: természetesen, a tudásanyag megvan, itt van az alapképzésben, a mesterképzésben, a továbbképzésekben. De hát ma már nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem a jó segítő szakember is, a kompetenciák fejlesztésének folyamatosnak kell lennie.

Volt olyan, hogy a szakemberek erősen lobbiztak a struktúra átalakításáért, mégis elutasítással találkoztak?
Természetesen voltak ilyen lobbitevékenységek, és volt egy időszak, amikor a nagy intézmények fenntartása melletti lobbi erősebb volt. Ezek az intézmények sokszor hátrányos helyzetű kistérségekben működnek, sok esetben az adott környezet legjelentősebb munkaadói. Hiszen egy ilyen intézményben sok központi szolgáltatást kell biztosítani, a szakácstól kezdve a portáson keresztül az állatgondozóig mindent. Ebben a szemléletben a fogyatékos ember munkalehetőséget jelent, így nagyon sok érdek sérülhet egy ilyen átalakításkor. Az egyik legfontosabb változás éppen az, hogy a fogyatékos emberben a munkaerőt lássuk, integráljuk őt a munkaerőpiacra és ő is, mint mindenki más, tapasztalhassa meg azt, hogy dolgozni, értéket létrehozni jó. Nyilvánvaló, hogy egy önállóan élő fogyatékos ember már nem fog olyan sok segítséget igényelni, vagyis az adott kistérségben esetleg munkaalkalmak szűnnek meg, és ez a mai magyar társadalomban és a mai munkaerőpiacon érzékeny veszteség lehet.