Az ismeretlen magyar felsőoktatás
Az MTA–ELTE Egyetemtörténeti Akadémiai Kutatócsoport első műhelykonferenciáját az ELTE BTK Történeti Intézetében tartották meg 2014. március 26-án, ahol a csoport tagjai csaknem egy éves kutatásuk jelenlegi állásáról tájékoztatták a közönséget. A műhelykonferenciát Draskóczy István nyitotta meg.
Szögi László egyetemi docens, az ELTE Egyetemi Könyvtár korábbi igazgatója előadását a magyarországi egyetemi és főiskolai intézményhálózat bővüléséről tartotta, a 18. század és a 19. század első felére koncentrálva. Szögi elmondta: általános az a nézet, hogy 1635 előtt nem beszélünk magyar felsőoktatásról, de akkor felvetődik a kérdés, hogy később, a felvilágosodás idején és a reformkorban hogyan és honnan került elő az értelmiségi réteg -– erre a kérdésre próbál választ találni. Részben magyarázatot ad az a tény, hogy nem csak hazai intézményekben folyt oktatás. Kiderült, hogy 1100–1525 között 11500 fő, 1526–1800 között 22004 fő, 1801–1919 között pedig 50996 fő tanult külföldi egyetemeken, de az Egyetemi Könyvtár egykori főigazgatója azt is kiemelte, hogy kizárólag a külföldi képzésekből nem jöhetett létre a magyar értelmiségi réteg.
Az eddigi kutatási eredményekből az látszik, hogy a 16. században több hazai felsőoktatási intézmény is működött, közülük azonban csak háromnak maradt meg írásos, hallgatói névsora. A korai hazai protestáns kollégiumok és líceumok nem adtak ki tudományos fokozatot, így a legtöbb protestáns diák külföldön szerezte meg azt. A kutatás során megállapítható volt, hogy 115 olyan intézmény működött Magyarországon, Erdélyben és Horvátországban, amelyen valamilyen felsőfokú képesítést lehetett szerezni. A 17. század első feléből többek között a Sárospataki Kollégiumból és a Nagyszombati Egyetemről maradtak meg korabeli hallgatói névsorok, a század második felében pedig már a nagyenyedi, a szászvárosi kollégiumokból és a kassai, zágrábi, kolozsvári, illetve az egri jezsuita akadémiákról is.
A 18. századtól egyre több forrás maradt meg az utókor számára, ezek száma a század harmadik harmadában csak tovább nőtt, ami valószínűleg a felvilágosult abszolutizmus elterjedésének, a jezsuita rend megszűnésének köszönhető. Bölcsészeti kurzusok indulnak Vácon, Tatán és Kalocsán, megjelennek az első világi szakirányú képzések is, a 18. század utolsó harmadában pedig fénykorát éli a protestáns felsőoktatás: bölcsészeti kurzusok, jogi tanfolyamok, papi képzések teljes anyaga is fennmaradt. A 19. században ez a fejlődés továbbfolytatódik, a papi bölcsészképzés mellett a világiak számára is megnyílnak a bölcsészkarok, kiteljesedik a felsőoktatási intézmények hálózata. Szögi László előadásának végén megjegyezte: a kutatás által készülő adattár nem forráskiadvány, a cél, hogy az elkészülő összesítésből új információkat lehessen majd kinyerni, amely az interneten mindenki számára elérhető lesz. A teljes adattár, amely a felsőoktatási intézményekbe beiratkozott hallgatók számát tartalmazza majd, várhatóan négy év múlva nyeri el végleges formáját.
A konferencia második előadását Kelényi Borbála tartotta, aki a Krakkói Egyetemen tanuló magyar diákok számát kutatja, többek között Szögi László adatbázisa alapján. Kutatásának célja az eddigi tár bővítése. A Krakkói Egyetemet 1364-ben alapították, II. Ulászló lánya, Hedvig virágoztatta fel. Az egyetem a 15. században élte fénykorát, a reformkor után pedig hanyatlásnak indult, de a magyar hallgatók nagyon szerették – mondta Kelényi Borbála. A legtöbb magyar a kutatás jelenlegi állása szerint Bécsben tanult, de kedvelték Olaszországot is, ahova kilencszáz fő járt felsőoktatási intézménybe, Franciaországba nyolcvanan, Németországba százan. A Krakkói Egyetemre egy évben átlagosan harmincöt diák iratkozott be, a legtöbben 1484-ben. Nagy visszaesés volt a jelentkezések szempontjából az 1439-es év, amelyre a huszita betörések adhatnak magyarázatot, de diákhiány volt 1472-ben is – erre az évre valószínűleg Mátyás király és Kázmér lengyel herceg harcai nyomták rá a bélyegüket. Az itt tanulók két év után szereztek baccalaureus címet (összesen 1026 fő), és három év után váltak magisterré (186 fő). A végzettek általában egyházi karriert futottak be, többségében kanonok, érsekek és püspökök lettek.
Szabó Péter a Prágai Egyetemen tanuló magyar hallgatókat vette górcső alá. Kutatásának célja a diákok karrierpályájának követése, a huszitizmus hazai terjedésének vizsgálata, és az, hogy a végzett hallgatók hogy tudtak betagozódni a társadalomba. Szabó elmondta, hogy a kutatás jelenlegi állása szerint 1398–1420 között összesen hetvenhat magyar diák tűnt fel Prágában, legtöbben a polgári rétegből kerültek ki, kilencen pedig nemesi származásúak voltak. Az egyetemi anyakönyvek rendkívül hiányosak, de az tudható, hogy a diákok kétharmada filozófiai fakultáson tanult, tizenhárman pedig jogi karon. Az orvosi és a teológiai szakokról nincs információ, azt viszont sikerült kideríteni, hogy a hallgatók egyharmada 1398–1420 között szerzett valamilyen fokozatot. Tizenheten kaptak baccalaureusi, hárman magisteri, négyen licentiatusi és ketten doctori fokozatot. A források arra is rávilágítottak, hogy a hallgatók többsége az egyházi pályát választotta. Elmondta, hogy a kutatás további lehetőséget rejt: a hallgatók származási helye jórészt ismert, így azt össze lehetne vetni a feltételezhető hazai huszita gócpontokkal és régiónkénti vizsgálatot folytatni, de az életpálya-elemzések is segíthetnek bizonyos részproblémák megértésében. Az eddigi kutatásából Szabó Péter azt a következtetést vonta le, hogy a Prágai Egyetem ismert magyar hallgatói közül kevesen kompromittálódtak a huszitizmus miatt, és a jelenlegi ismeretek szerint magas tisztségekre emelkedtek.