„Kétezer éve nem változnak a kérdéseink”

A hagyományos metaforaelmélet szerint a metaforák művészi-retorikai célokat szolgálnak, az irodalmi díszítésen kívül nincs szükségünk rájuk, nem szerves részei a mindennapi kommunikációnak, sőt megértésükhöz Arisztotelész szerint tehetség is kell. Miben mond ehhez képest újat a kognitív metaforaelmélet?
Az a radikális elmélet, amelyet az utóbbi évtizedekben kollégáimmal közösen kidolgoztunk, teljesen más alapokra helyezte a metaforákról való gondolkodást: minden olyan dolgot, amely a nyelv segítségével jön létre – ez tulajdonképpen minden absztrakt fogalmunkra vonatkozik – metaforák segítségével konstruálunk meg. A hagyományos elmélet szerint a nyelvi kifejezések metaforikus jelentése mindig visszafordítható szó szerinti jelentésre. A másik lényeges pont, hogy a hagyományos elmélet szerint Arany Jánosnak, Petőfinek és Shakespeare-nek kell lenni ahhoz, hogy az ember szép metaforákat használjon. Ezzel szemben a kognitív metaforaelmélet azt mondja, hogy mindnyájan rendelkezünk ezzel a képességgel, ezt ma már számos részben korpusznyelvészeti, részben pszicholingvisztikai kutatás igazolja. Ez persze nem jelenti azt, hogy Arany vagy Shakespeare nem hoztak olyan metaforákat, amelyek csak nekik jutottak eszükbe. Képesek vagyunk metaforikusan gondolkodni, arra, hogy a valóságot értelmezzük, valamint építsük és alakítsuk metaforikus gondolatokkal. Az elméletünk összhangba hozható a mai posztmodern elképzelésekkel is.  

Az elmélet szerint a metafora alapvető az emberi gondolkodásban és megértésben, de ezen túlmenően társadalmi, kulturális és pszichológiai valóságunk megalkotásában is.
Nagyjából ilyesmiről van szó, igen. A valóságnak bizonyos típusait, absztrakcióit képesek vagyunk a metaforikus gondolkodás segítségével felépíteni. Az olyan absztrakt fogalmak, mint az érzelmek, az élet, az erkölcs vagy éppen a politika metaforák segítségével ragadhatók meg. A fogalmi metaforák olyan gondolati struktúrák, amelyek kulturálisan öröklődnek, változnak és gazdagodnak, vagy éppen eltűnnek. A nyelv tulajdonképpen ezeket a metaforikus gondolkodásmódokat követi.

A metaforák általában nagyon nehezen fordíthatók le más nyelvekre. Ha elfogadjuk, hogy a metaforák az általános emberi gondolkodás részei, akkor tekinthetők nyelvektől függetlennek, univerzálisnak is?
Közel tíz évvel ezelőtt jelent meg Cambridge-ben a Metaphor in Culture: Universality and Variation című könyvem, amely pont ezzel foglalkozott. Az írás fő kérdései, hogy milyen mértékben univerzálisak a nyelvi metaforák (a bátor, mint az oroszlán típusú kijelentések) és vajon minden fogalmi metaforánk (mint az élet egy utazás fogalmi metafora) univerzális-e? Nagyon könnyen belátható, hogy a nyelvi metaforák egyáltalán nem univerzálisak, aki beszél két nyelvet, ezzel rögtön szembesül. Amíg a magyarban kellemesen töltjük az időt, addig az angolban úgy költjük (spend time) az időt, mint a pénzt, ez nagyon más kulturális beágyazottságot jelent, tükörfordítást adni nyilván humoros hatáshoz vezet. A másik kérdés, hogy mely metaforák univerzálisak és melyek nem. Ezen a területen a fogalmi metaforaelmélet nagy eredményeket ért el. A metaforáknak van egy olyan halmaza, amelyeket korreláción, kölcsönösségen alapuló metaforáknak nevezünk. Ezek többé-kevésbé univerzálisak, de nem úgy, hogy a létező ötezer nyelv mindegyikében megvannak, hanem potenciálisan fordulnak elő. Felmerül a kérdés: hogy lehetséges az, hogy egy nagyon hasonló gondolati struktúra a világ különböző pontjain egyáltalán kialakul? Úgy gondoljuk, hogy ezek az ún. testesültségen alapulnak: az emberi test működése látszik meghatározni azt, hogy mely metaforákból lesznek univerzális metaforák. Ennek nagyon egyszerű az oka, a test mindenhol ugyanúgy működik: ha valaki mérges, akkor elvörösödik, megváltozik a bőrhőmérséklete, éljen Ausztráliában vagy Alaszkában, így kialakulhatott az a fogalmi metafora, amit mi düh-hő metaforának nevezünk.

Jelentős lexikonszerkesztői munkássága, az általános szókincset tartalmazó (120 ezer címszóból és 200 ezer kifejezésből álló) angol szótár szerkesztése is az Ön nevéhez kapcsolódik. Hogyan zajlik egy ekkora munka a gyakorlatban?
Összetett a folyamat, de nagyon megkönnyíti az ember dolgát az, hogy a mai korban már soha nem a nulláról kezdünk. Az angol nyelvben korábban léteztek az Országh-féle szótárak, amelyek egy stabil alapot adtak a továbbfejlesztéshez. Emellett a digitalizáció nagymértékben elősegíti ezt a munkát, milliószor gyorsabban tudunk mi haladni, mint ahogy az eredeti munka elkészült. A harmadik fontos összetevő, hogy ma már olyan hatalmas nyelvi korpuszok állnak rendelkezésre, mint a Magyar Nemzeti Szövegtár. Ha kíváncsiak vagyunk arra, hogy egy idiómát használunk-e és hogyan használunk, egyszerűen meg tudjuk mondani, nem kell évekig bogarászni, nem kell cédulázni, mint ahogy még Országh csinálta. A szótárszerkesztés soha nem egy ember munkája. A ’90-es évek közepén készült nagy Országh-revízióban több tucat ember vett részt. Amikor nagy társadalmi változások történnek, akkor nemcsak a társadalom, a kultúra és a politika szerkezete változik meg, hanem ezzel együtt megváltozik a nyelv is. A kilencvenes években ezekre a változásokra kellett reagálnia az új szótárnak és a szótárirodalomnak is, de ez természetesen nemcsak az angol nyelvet érintette.

Egy interdiszciplináris, a nyelvészet és a pszichológia találkozásánál fekvő területen dolgozik. Beszélhetünk-e arról, hogy az elmúlt évtizedekben az ELTE-n kialakult egy kognitív nyelvészeti iskola?
A Kulturális nyelvészet doktori programot 2008-as megalakulása óta vezetem. Ebben az iskolában tanítványaimmal közösen igyekeztünk kialakítani egy kognitív nyelvészeti és metaforakutatással foglalkozó kutatóhelyet, a munka jelenleg is folyik. A doktori programnak nem is elsősorban a metaforakutatással foglalkozó elméleti kutatás áll a középpontjában, hanem a társadalom és a kultúra metaforikus megkonstruáltságának a kérdése. Azt szeretnénk, ha a fogalmi metaforaelmélettel bizonyos társadalmi-kulturális kérdéseket is megközelítenénk. Egyik hallgatónk például Trianon problematikájával foglalkozik, fő kutatási kérdése az, hogyan konceptualizáljuk metaforikusan Trianont. A mai magyar társadalom egyik meghatározó kérdése ez, de máig nem tártuk fel azokat a kognitív fogalmi mechanizmusokat, amelyek révén ezt a tragédiát mi magyarok átéltük, értelmeztük, a kutatás a feldolgozás segítésére irányul. Van olyan doktori hallgatóm, aki az iráni kultúrára jellemző metaforikus fogalmakkal, egy kínai hallgató a kínai államfogalommal foglalkozik. Az iskola nagyon fontos az Egyetem nemzetközi beágyazottsága szempontjából, évről évre nagyon sokan érdeklődnek külföldről a program iránt. Talán nem vagyok szerénytelen, de azt hiszem, hogy az érdeklődés elsősorban az én munkáimnak és könyveimnek köszönhető. Két év múlva leszek hetvenéves, remélem, hogy az Egyetem figyel majd, és velem, de akár nélkülem is folytatódhat a doktori program, hiszen a kollégáim is ezt a vonalat viszik tovább.

Számos amerikai és európai egyetemen tanított, szerkesztője és tanácsadója a világ vezető nyelvészeti folyóiratainak. Ön szerint melyek a kortárs nyelvtudomány legfontosabb kérdésfeltevései?
Azt hiszem, hogy kétezer éve nem változnak a kérdéseink: mi a nyelv, hogyan és mire használjuk, hogyan jellemez ez minket? Megválaszolni őket a véglegesség erejével nem tudjuk, csak egy kicsit közelebb juthatunk a végleges válaszokhoz. A kérdés inkább az, hogy ki tud egy kicsit jobb válaszokat adni, tudunk-e felvetni új kérdéseket? A tudományos életet én egyébként a harc metaforával jellemezném és őszintén bevallom, sokszor nem én voltam és vagyok a győztes. A nyelv kognitív megközelítése – amely az utóbbi harminc-negyven évet jellemzi –, a nyelvtudomány azon ága, amely komolyan veszi a testesültséget, a kontextus és a kultúra hatását, tehát a nyelvet egy nagyon komplex rendszernek képzeli el. Ez szemben áll azzal a véleményem szerint leszűkítő megközelítéssel, amelyben a nyelv egy önmagában létező rendszer. A nyelv ún. moduláris felfogását a kognitív nyelvészet empirikus bizonyítékok alapján elutasítja és egy egészen új képet próbál adni a nyelvről. Az intézmények, amelyek a nyelvtudományt itthon és külföldön is elsősorban képviselik, még dominánsan az autonóm nyelvészet hatása alatt állnak és ezt a felfogást helyezik előtérbe, sokszor tudománytalannak minősítve más megközelítéseket.