Traumák és tabuk

A Társadalomtudományi Kar idei „Kulcskérdések” konferenciája traumák és tabuk válogatott, súlyos témái köré szerveződött és számos, aktuális társadalmi kérdést vonultatott fel a TáTK tanárainak és diákjainak előadásában 2015 március 26–27-én. Szó esett többek közt romák túlélő stratégiáiról, interszexuálisok stigmatizációjáról, a Holocaust tanúinak visszaemlékezéseiről, a történetmesélés kollektív terápiás hatásáról – közügyekről és magánügyekről.



Szabó Júlia (PhD hallgató, Interdiszciplináris Doktori Iskola) „Nem mondhatom el senkinek” című előadása a Prix Europa médiafesztivál 101 rádiódokumentumát elemezve európai traumáink médianarratívákban való megjelenését vizsgálta. Ez a rádiós történetmesélés egy Magyarországon kevéssé ismert műfaj. Egykor volt még hagyománya nálunk is, de a kortárs kultúrából fokozatosan eltűnt, pedig európai példák sora bizonyítja, hogy mekkora szükség van rá. A rádiódokumentum egyfajta gyógyító történetmeséléssé válhat – egyén és közösség számára is. A rádiós történetmesélés nyomán támadó diskurzusok, viták nem maradnak következmények nélkül, alkalmassá tesznek a szembenézésre konstruált múltunkkal és fejlesztik a társadalmi önismeretet, amivel hasznos konfliktuskezelési modelleket nyújthatnak a jövőre nézve is. Traumáink reprezentációja ilyenkor több szinten megy végbe: elsőként a tematizáció, majd a történetmesélési dramaturgia, a szereplők narratívái és az interpretációk szintjén. A balkáni háború társadalmi feldolgozásában például sokat segített egy háborúban meghalt horvát fotós naplójának nem sokkal később történt feldolgozása. A kutatás tanúsága szerint a rádiódokumentumok nemcsak bemutatják európai konfliktusainkat, de kirajzolnak egy értéktérképet is.

A „Küzdelem és/vagy kilábalás” szekcióban Balázs Petra (hallgató, kisebbségpolitika MA) az interszexualitásról tartott előadást. Az interszexualitás olyan nemi identitástól és szexuális irányultságtól független állapot, amelyben az egyén nemi jellegét tekintve nem határozható meg egyértelműen férfiként vagy nőként (ami megjelenhet kromoszomális vagy szervi szinten is). Orvosilag az interszexualitást fejlődési rendellenességként kezelik, amit stigmatizáló volta miatt az emberi jogi szervezetek elutasítanak. Az interszexualitás az emberiséggel egyidős, mégis tabunak számít és továbbra is traumatizálja az érintetteket. Az egészségügyi ellátásban is óriási a tabusítás és Magyarországon – az ismeret- és szakemberhiány miatt – még mindig a titokközpontú modell van túlsúlyban. Ez a megközelítés az interszexualitást abnormálisnak tartja és minden esetben, a lehető legkorábban orvosi beavatkozást tart szükségesnek. A páciens-központú modell szerint azonban a biológiai nem is egy skála, amelyen minden eset különböző fokon helyezkedik el. Ez a modell elutasítja a nem életmentő beavatkozást, illetve tiszteletben tartja az érintett személy autonómiáját, a rendelkezését saját teste fölött, miközben az egész család pszichológiai támogatását szorgalmazza. A páciens-központú modell képviselői szerint nem a csecsemőkön kell mechanikus beavatkozásokat elvégezni, hanem a társadalom reakcióit kell megváltoztatni. Magyarországon a Transvanilla az egyetlen egyesület, amelyik bevette az ügyei közé az interszexualitást.



Nótár Ilona (hallgató, kulturális antropológia MA) roma daganatos betegek betegségképéről és rítusairól ismertette a kutatásait. Ha egy roma személy megbetegszik, a legszembetűnőbb különbség egy nem romához képest a kollektív betegségtudat: a betegséggel, a tünetekkel kapcsolatban mindenki többes számban fogalmaz, ha valakinek fáj valamije, az mindenkinek fáj, mintha a betegség minden családtagot egyformán sújtana. Sokat megmutat ebből, hogy már a kutatásban résztvevő interjúalany sem nyilatkozott egyedül, csak családja körében vállalta a beszélgetést. A család a kórházakban is kötelező érvényűnek érzi a csoportos látogatás hagyományának gyakorlását, amivel jelenleg az egészségügy nehezen tud mit kezdeni. A betegséghez tabuk is kapcsolódnak, a nemiséghez kötődő szervek problémája, pl. a hererák olyan betegség, amelyről a családban nem lehet nyíltan beszélni – a családtagok ilyenkor úgy fogalmaznak: a hererákosnak „olyanja” van. A betegtől elvárt szerep, hogy erősnek kell lennie, a betegség ugyanis elválaszt a családtól, és hogy a beteg ismét a családhoz tartozhasson, meg kell gyógyulnia, de legalábbis erősnek kell mutatkoznia. Ha mégis elérkezik az ideje, a halállal való szembenézéskor jellemző az önhibáztatás: a beteg úgy érzi, biztosan rossz emberekkel vette körül magát, bevonzotta a rosszat. A fájdalom kifejezése teátrális, ősi formákat idéz: az asszonyok a halott körül nem szégyellnek hangosan sírni, hajukat sokszor levágatják vagy feketére festik. Úgy engedik el a halottat, hogy biztosítják neki a másik valóságban való létezést: virrasztanak mellette, aztán élőzenével kísérik utolsó útjára, temetőbe látogatáskor pedig a családtagok gyakran a sír mellé fekszenek, pálinkát töltenek az elhunytnak, vagy ha dohányzott, akár cigarettát gyújtanak neki. Megvan a szigorú szabálya, hogy a tágabb családban ki kinek segíthet a halott körüli teendőkben és a feldolgozásban.

Lovász Ádám és Horváth Márk szociológia szakos hallgatók előadása a társadalomtudományok inhumán komplexitását vizsgálta, leszámolva az uralkodó antropocentrizmussal. Tézisük szerint a társadalomtudományok klasszikus társadalom-természet felosztása nem tartható tovább: nem az ember az egyetlen ágens, amely hatással bír a környezetre és a társadalom működéseire. Nevezzünk inkább aktornak minden elemet, ami hatással bír (ahol az aktorokat csak az különbözteti meg egymástól, hogy mennyi szövetségest tudnak maguk mellé állítani) – javasolták az előadók. A társadalom állításuk szerint tehát humán és inhumán, vagyis emberi és embertelen erőkonstellációk összege. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a jelentést és intencionlaitást nélkülöző elemeket sem, és itt az idő, hogy indokolatlan kiválasztottság-tudatunkat levetkőzzük: nem csak mi cselekszünk, minden létező cselekszik. A hálózatok empancipálódhatnak, felszabadulhatnak az emberi gyámság alól és túlélhetnek minket, attól még, hogy egy komponens kiesik, a hálózat tovább él. Az előadók erre egy Csernobilban talált gombafajt hoztak fel példának, amely az elszabadult ionokból táplálkozik, míg az ember megszűnt ugyanebben a közegben létezni. Bruno Latour filozófus-antropológus javaslata szerint a helyes értelmezéshez az ökológiát be kell hozni a szociológiába és a szociológia módszereivel (pl. geopolitikai, gazdasági hasonlatokkal) kell elemezni a természetet is.



Seidi Lilien (hallgató, szociálpolitika MA) a Magyarországra kísérő nélkül érkező kiskorú menekültek helyzetét ismertette. A menekült gyerekek célja, akár üldözés elől menekülnek, akár egy gazdaságilag jobb élet reményében indulnak el, elsősorban az, hogy jobb körülmények közé, lehetőleg minél nyugatabbra kerüljenek. Magyarország menekültügyi szempontból jelenleg még tranzitország, bár újabban célország jellege is erősödik. Az egyik fő feszültségforrás az, hogy az érintett csoport nagy részét fiúk alkotják, akikre otthon már sokszor családfenntartóként tekintenek és a későbbi anyagi támogatás reményében, keresni küldik őket - miközben a fogadó országokban teljes mértékben gyerekekként kezelendők. Egy másik dilemma, hogy amennyiben a határon fiatalabbnak állítják be magukat, azt nem fogadják el tőlük, tehát senki sem kerülhet be jogosultság nélkül a gyermekvédelmi rendszerbe. Ezzel szemben, ha felnőttnek vallják magukat, azt nem kérdőjelezik meg. Ez utóbbi azt jelenti, hogy számos gyerek kiesik abból a védelemből, amelyre koránál fogva szüksége lenne. A kormeghatározási eljárás a csontok és a fogazat vizsgálatából áll. Magyarországon 40% körüli az idegenellenesség, a nyelvi korlátok pedig állandó nehézséget jelentenek a velük foglalkozó szakemberek és a gyerekek között, azonban anyagi forrás hiányában csak néhány szervezet tud anyanyelvi tolmácsokkal együttműködni. Az országba belépő menekültek számában az elmúlt években óriási növekedés volt tapasztalható – elsősorban koszovóiak, szírek és afgánok érkeznek –, idén januárban és februárban már összesen több mint 27 ezer menekültkérelmet nyújtottak be.

A számtalan és sokféle trauma tematizálása közepette egy előadás erejéig szó esett a traumaoldásról is: Miklós Barbara klinikai pszichológus beszélt a művészetterápiás eszközök alkalmazásáról és pozitív hatásáról. Az előadás definíciója szerint trauma akkor alakul ki, ha a személy az adott fejlődési szintjén nem tud megküzdeni egy őt ért negatív élménnyel, nem tudja elhárítani, nincsenek megküzdési stratégiái – és nincs döntéshelyzetben. A trauma megoszthatatlan, elbeszélhetetlen, az egyén számára is elfogadhatatlan, nem illeszkedik a saját narratívájába, jelentésadásába. A traumát átélő személy kapcsolatot veszít a környezetével, izolációt, szolidaritáshiányt él át, és ebben az állapotban saját identitása is megkérdőjeleződik. A művészetterápia segítségével a nyelvi kifejezés helyett archaikusabb dimenziók kerülnek be a feldolgozásba: mozgás, hang, megformálás, dramatizált megjelenés. Ez katartikus, felszabadító élményhez vezet, amelyben átélhetővé és végre megoszthatóvá válik a trauma, és a személy ennek segítségével újra tudja értelmezni önmagát.

A konferencia programfüzete itt található.