Fordítás orvosról betegre

Az ELTE BTK Fordító- és Tolmácsképző Tanszék „FT 21 - Fordítástudomány ma és holnap” előadássorozatának legutóbbi alkalmán, 2015. április 30-án Piros Ervin szakgyógyszerész-szakfordító  beszélt a nyelven belüli fordítás egy speciális esetéről, „Orvosról betegre fordítunk? – Mekkora szerep jut a befogadónak a laikusoknak szánt orvosi szakfordításokban?” címmel.

Piros Ervin előadása bevezetőjében hangsúlyozta: az orvosi szövegek fordításának kulcsmotívuma, hogy – szemben más funkciójú szövegekkel – itt a megértésnek nagyobb a tétje: itt ugyanis a beteg egészsége, sokszor élete múlik a szöveg helyes értelmezésén. Az orvos-beteg fordítás abban is különbözik más szövegekétől, hogy szinte garantált a szakadék a befogadó és a szöveg létrehozója között. Hiszen a beteg laikus, nincs birtokában az orvos szakmai tudásának, viszont a fordítás témájában maximálisan érintett, szüksége van ennek a tudásnak egy számára befogadható, praktikus tolmácsolására. Orvos nem lehet mindenki, beteg viszont bárki lehet – ez az alapállás aszimmetriához vezet: míg az orvosnak jól ismert a kontextus, a betegnek nem az. A beteg nem definiálható, se kora, se szakképzettsége nem megállapítható, viszont a legmesszebbmenőkig ki kell szolgálni. Heltai Pál fordítástudománnyal foglalkozó nyelvész megállapítása szerint gyakran túl- vagy alábecsüljük a befogadó szellemi kapacitását – itt pedig mindenek fölött álló érdek, hogy a szövegek megalkotói jól ráérezzenek erre a kapacitásra.

Piros Ervin elmondta: az orvosi szakfordítás erősen szabályozott terület. Ezt rögtön egy Wikipedia-definícióval illusztrálta, amely a szövegtípus kapcsán megállapítja: fordítását gyógyszerhatóság bírálja el, illetve hangsúlyozza, hogy ennek az elbírálásnak anyagi következményei is vannak. Az ilyen típusú szöveg szakmai, hatósági, klinikai vagy marketing-dokumentációnak számít, melynek megrendelője jellemzően gyógyszercég, de lehet magánszemély is. A szöveggondozó lehet bárki, aki javítást eszközöl a szövegen (legyen az a fordító, vagy a hatóság). A fordítás címzettje a beteg, ő a végső felhasználó. Az orvos-beteg fordítás nyelven belüli fordításnak minősül, célja: megalapozni a megnyilatkozás sikeres értelmezését.

Egy akadémiai állásfoglalás 1987-ben hagyta jóvá a jelenleg is fennálló, irányadó szabályzatot. A fő kérdések a latin és magyar szavak aránya, illetve a magyarosítás mikéntje és következetessége köré csoportosultak. A szabály ’87-es elfogadása óta cél a magyar szavak előnyben részesítése. Ez olykor a nyelvünkben meghonosodott latin szavak esetében is fennáll, pl. inkább javasolják a májműködés használatát májfunkció helyett. Egy másik alapelv a fonetikus írásra való törekvés, vagyis ha egy szó már létezik magyarul, akkor nem lehet a latin változatát használni. Így terápia helyett az orvosok nem használhatják többet a therapia alakot. Vagy pl. az oszteoporózis szó használata ajánlott a régebben bevett, latinos írásmódú osteoporosis helyett. Az optimális megoldás azonban, ha a szövegben a csontritkulás szót használjuk, és zárójelben utána a latinból átírt, magyar fonetikus alakot. Hasonló a helyzet az orvostechnikai eljárások és műszerek neveivel – ezek is mind magyarul, fonetikusan írandók. A különböző készítményekkel már ingoványos talajra lépünk – ilyenkor a gyógyszer törzskönyvezett neve az irányadó, de ezeket is a magyar kiejtéshez kell közelíteni. Egyedül a védett gyógyszernevek és rendszertani nevek esetében tartandó meg a latin írásmód.

A magyar gyógyszer-felügyeleti hatóság nyelvi ajánlásai elsők között a következetes szóhasználatot írják elő. Piros Ervin itt saját tapasztalatát osztotta meg egy szemcsepp zavarba ejtő használati utasításának ismertetésével, amely szövegében egyaránt használta a zárókupak, védőkupak és kupak elnevezéseket ugyanannak az eszköznek a jelölésére. A nyelvi ajánlás azt is előírja, hogy magyar és idegen eredetű szavak esetében ne keveredjen az írásmód, pl. a tüdő-oedema helytelen, ehelyett tüdő-ödémát kell használni. Ugyanakkor az is elvárás, hogy a szövegek megalkotóinak kerülniük kell az erőltetett magyar fordításokat – így, ha már közismert, a magyar nyelvben elterjedt az adott latin szó, akkor új találmányok helyett azt javasolt használni. Erre az előadó több életidegen, messziről kerülendő példával is szolgált. Pl. „A láták kerekek, egyenlők, központi elhelyezkedésűek” mondattal, ahol a láták pupillákat jelent, vagy „A vesemedencék és a húgyvezérek épek” formulával, ahol a vezérek vezetékek értelemben jelent meg. Létezik konszenzuson alapuló helytelen köznapi szóhasználat is, ami tudományosan félrevezető, azonban mégis mindenki számára ugyanazt jelenti. Pl. fizikából megtanultuk, hogy az, amit mérünk, a tömeg, mégis a fogyókúránál súlycsökkenésről beszélünk, és tömeg helyett a súly fogalmával operálunk – helytelenül, de következetesen. Ilyenkor az orvosi nyelv is megtartja a köztudatban élő, „hibás” verziót.

Nagy a bizonytalanság az újfajta eljárások és vizsgálatok területén. Ha pl. bevezetnek egy új módszert, amelynek korábban még nem volt magyar neve, akkor a megnevezésnél arra a mozzanatra kellene koncentrálni, ami releváns a beteg számára.  Pl. a MUGA nevű vizsgálat esetében – amelynek máig nincs magyar megfelelője – azt kellene a névből megtudnia a betegnek, hogy ez egy szívvizsgálat, melynek során radio-izotópot kap, és nem mehet 24 óráig az ismerősei körébe, mert sugároz.

A szóhasználatról visszatérve a fordítás egyéb problémáira, Piros Ervin hangsúlyozta: az orvos-beteg fordítás során regiszterváltás is szükséges: szaknyelvről köznyelvre. Márpedig ha regiszterváltásra van szükség, az már lektorálási feladat is (definíció szerint „beavatkozás egy idegen írásműbe”). Így az orvos-beteg fordítás egy ilyen plusz feladatot is magában rejt. Az előadó Trón Viktor és Kálmán László nyelvtudományi munkájára hagyatkozva megállapította: a szituációnak megfelelő regiszter használata társadalmi elvárás, és a nem megfelelő stílusréteghez tartozó nyelvi eszközök használata megsérti ezt. A regiszter betartásának követelménye csak tovább fokozza a terület szigorú szabályozottságát.

A fordítás közben jelentkező anomáliákra a megoldási javaslat, hogy a fordító alakítson ki egy rangsort: ebben első helyen szerepeljen a beteg érdeke, ezután a normakövetés követelménye (ez azonban áthághatatlan, hiszen hatóság ellenőrzi a szöveget). A normakövetés szabálya alá tartozik mind az akadémiai helyesírás, mind az orvosi helyesírás követésének kötelezettsége. Ezután a fordító vegye figyelembe a relevanciát, majd – utoljára – a szakma elvárásait. Éppen ennek az utolsóként említett szempontnak a háttérbe szorulása miatt sokan fájlalják a szakmában, hogy rá vannak kényszerítve a magyar szavak használatára. Egy Németországban végzett orvosnak például szinte újra kell tanulnia a szakmát (de legalábbis a szakmai nyelvet), ha úgy dönt, haza költözik, és itt gyakorolja a hivatását.