„Előbb a természet, aztán a labor”

Miért fordult a biológia, ezen belül is az etológia tudománya felé?
Valójában kisiskolás korom óta érdekel a biológia, és szerencsére mindig kiváló tanáraim is voltak, így semmi sem tántorított el eredeti választásomtól. Érdekeltek az állatok és a növények is, rengeteget kirándultunk annak idején, és ha lehetőségem volt rá, állatkertekbe is ellátogattam, hiszen akkoriban még ez volt az egyetlen módja annak, hogy más kontinensek növény-és állatfajait megismerhessem. Csak lassan tudatosodott bennem az érzés, hogy engem az állatok és a környezetük kapcsolata érdekel igazán, és hogy miképp oldják meg a különböző fajok a környezetük kihívásait. Szerencsém volt, mert már másodéves koromban találkoztam Csányi Vilmos professzorral, aki hamar megengedte, hogy bekapcsolódjak az általa végzett kísérletekbe. Így szinte azonnal lett kutatási témám is: a paradicsomhal ragadozó-elkerülő viselkedésének etológiája.

Ahogy említette is, az egyetemen Csányi professzor úr meghatározó személy volt az Ön számára. Mellette kik voltak még azok, akik hatással voltak a gondolkodására és a pályája alakulására?
Szerintem nagyon fontos, hogy a kutatónak készülő diák észrevegye, hogy egy-egy oktatótól mit lehet megtanulni, ellesni. S mivel ők is igencsak különbözők, az is fontos, hogy a tanulmányaink során minél több tanár titkát lessük el, hogy aztán „összegyúrjuk” magunk számára a megfelelő kutatási stílust. Csányi Vilmostól megtanultam, ahogy ő szokta mondani „az elhanyagolás művészetét”, ami többek között azt jelenti, hogy érdemes a lényegre koncentrálni különösen egy kutatás kezdetén. Aztán 2,5 év angliai tartózkodásom során Richárd Andrew professzortól megtanultam, hogy minden apróságot komolyan kell venni: oda kell figyelni a kísérletes munka minden részletére, és meg kell követelni a pontos munkát, aztán pedig bízni kell az eredményekben. Az utóbbi években Korondi Péter professzortól (BME) tanultam sokat, főleg a tekintetben, hogy milyen fontos a jelenségek pontos leírása, ha az ember egy jó viselkedési modellt szeretne készíteni.

A 2000-es évek elejétől foglalkozik kutyákkal, és foglalkoznak az Etológiai Tanszéken a kutya viselkedésének kutatásával. Miért épp rájuk esett a választás?  
A kutyákat nem én választottam, mondhatjuk, az egész téma valójában Csányi Vilmos öröksége. A mi munkánk lényege az volt, hogy ezt az örökséget jól kamatoztattuk, és így, mintegy 20 év alatt sikerült létrehozni a világ egyik legjobban működő kutyaetológiai kutatócsoportját. A siker egyik titka egyébként épp az volt, hogy akkoriban senki sem foglalkozott kutyákkal, pedig egy kis képzavarral a „téma az utcán hevert”. Pontosabban a kutatók lábánál, az otthonaikban, mégsem vette szinte senki észre, milyen keveset tudunk a kutyák viselkedéséről és a kutya-ember viszonyról. A mai elképzelések szerint a kutya háziasítása akár már harmincezer évvel ezelőtt is elkezdődhetett, és nagyon hamar különleges kapcsolat alakult ki az ember és a kutya között. Az első kutyák leginkább az emberi társai voltak, elkísérték vándorlásai során, de ez a laza kapcsolat azt sem zárta ki, hogy az emberekkel együtt élő ebek hatékonyan jelezték a veszélyt éjjelente, takaróként is működhettek a hidegben, s nagy szűkösségben meg is lehetett enni őket.

A tanszék honlapján azt olvashatjuk, hogy a világ minden kontinensén létezik már kutyaviselkedéskutató-laboratórium. Érdekes azonban, hogy a kutyák viselkedésének tudományos vizsgálatát csak viszonylag későn, az 1990-es években kezdték el. Mi ennek az oka?
Pontos választ nem lehet adni, de érdekes, hogy szinte egy időben egy Németországban működő, emberszabásúak viselkedését kutató laboratórium munkatársainak is eszébe jutott ez az ötlet. Az etológusok nagy része a természetben szokta megfigyeléseit végezni, és ha később lehetőségük van rá, akkor ugyanazon fajokat a laboratóriumban is megfigyelik, jobban ellenőrzött körülmények között. Mivel ez az etológusok gondolkodásának a sorrendje – előbb a természet, aztán a labor – nem meglepő, hogy a kutyát senki sem vette észre, hiszen a természetben, ahogy azt általában képzelik, nem fordul elő. Így arról a „forradalmi” gondolatról kellett a kutatókat meggyőzni, és kicsit magunkat is, hogy a kutya lakásban él, természetes közege az emberi család, amely manapság inkább a városokban fordul elő. Amikor egy gazda bejön a tanszékre a kutyájával, akkor valójában természetes közegében figyeljük meg őket – bármilyen furcsa ez első hallásra. Ma már ezt a felfogást senki nem vitatja.

A Családi Kutya Program az állati elme működésének vizsgálata mellett a kutyát, mint szociális lényt is megfigyeli, hiszen a gazdákat is bevonja a kísérletekbe. Milyen eredményeket értek el ezzel a speciális kutatócsoporttal?
Fontos megemlíteni, hogy az utóbbi öt évben az MTA is támogatja kutatásainkat, hiszen a Tanszéken működik az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoport. Szerteágazó kutatásokat végzünk, igyekszünk elérni, hogy a kutyaetológia minél szélesebb körben elfogadott legyen. A háziasítás során a kutya olyan változásokon ment keresztül, amelyek lehetővé tették, hogy könnyen beépüljön az emberi közösségekbe, családokba. E folyamat eredményeképpen számos olyan viselkedési jellegre tett szert, amely funkcionális értelemben összevethető az emberével. Így például mi írtuk le először, hogy a kutya kötődési viselkedése nagyvonalakban hasonló az emberéhez, különösen a gyerekek és szüleik közötti kötődéssel mutat szoros kapcsolatot. Az ilyen viselkedésbeli párhuzamok lehetővé teszik, hogy a kutya izgalmas biológiai modellje legyen számos emberi sajátosságnak is. Most éppen a kutya és ember öregedésének hasonló vonásait elemezzük kollegáinkkal.

Mennyire népszerű a még az egyetemen tanuló, vagy épp most pályakezdő biológusok körében az etológia?
Mindig azt szoktam mondani, hogy az etológia a biológia egyik legnehezebb tudományága. Itt minden lehetőségért nagyon meg kell küzdeni, és csak az válassza ezt a pályát, aki nagyon elkötelezett, és tűzön-vízen is hajlandó átmenni a célja érdekében. Minket nem kényeztetnek el állásajánlatokkal, nincsenek speciális tanszékeink (a miénk igazi kivétel e tekintetben) vagy kutatóközpontjaink. Egy igazi etológus maga verekszi ki a helyét a tudományban, és meggyőzi kollegáit arról, hogy szükség van rá. A hallgatók körében igen népszerű ez a kutatási irány, azonban amikor megérzik a feladat súlyát, sokan más pályát választanak. De ez nem is baj… egy biológus higgyen a szelekcióban! Ugyanakkor külön örömömre szolgál, hogy minden évben 3-5 külföldi hallgató írja nálunk a szakdolgozatát, és vesz részt kutatásainkban. Jelenlétük azt is mutatja, hogy a kutatócsoport munkáját a világ számos pontját figyelik és értékelik.

A kutyaetológiai kutatások mellett párhuzamos elindult egy másik projekt is, amely 2010-ben öltött végleges formát MOGI Robi, a szociális robot alakjában. Hogyan kapcsolódik a mesterséges szerkezetek vizsgálata vagy alkalmazása az etológiához?
Először csak egy kis kalandnak tűnt, kíváncsiak voltunk arra, hogyan reagálnak a kutyák egy kutyaszerű robotra. Aztán egy 4,5 éves EU-s projekt lett belőle, és rájöttünk, hogy egy teljesen új kutatási területre tévedtünk. Szerencsére Korondi Péter, Baranyi Péter (SZTAKI), Kovács Szilveszter (Miskolci Egyetem) szinte a kezdetek kezdetén mellénk állt, így kiváló magyar mérnöki segítséggel kezdhettük el a kutatásokat itthon is, hiszen jól működő robotok nélkül nehéz ezt a munkát csinálni. Az ötlet egyszerű: a mai szociális robotok nem túl fejlettek és ez egyhamar nem is fog változni, ugyanakkor az ember már régóta együtt él a kutyával, amely funkcionális értelemben – bármennyire is furcsán hangzik – egyfajta szociális robot. Már a kutatás kezdetén is jól látszott, hogy az informatikusok a szociális robotokat számos olyan feladatra tervezték, amelyet a kutyák már régóta kiválóan hajtanak végre. Így kézenfekvőnek tűnt, hogy a kutya-ember kapcsolatot egyfajta viselkedési modellként használjuk a robot-ember kapcsolat megvalósításához.

Az etorobotika egy viszonylag fiatal aldiszciplína, mit gondol, hová futhat ki, meddig fejlődhet?
A gondolat a fontos, amely az evolúciós és ökológiai alapokon nyugvó etológiát összeköti a robotikával. Szerintem etológiai megközelítés nélkül nagyon nehéz olyan szociális robotokat készíteni, amelyek könnyen beilleszkednek az emberek közösségébe, és az emberek is elfogadják őket. A kutya rögös utat tett meg, mire eljutott e különös helyzetbe, érdemes tehát tanulni tőle. Gondoljunk arra, hogy milyen ügyesen oldotta meg ezt a nehéz feladatot, pedig nyelvünket sem érti és beszélni sem képes.

Az ELTE Etológia Tanszékének 2006 óta tanszékvezetője: hogyan fér meg egymás mellett a tanszéki ügyek intézése és a tudományos kutatómunka?
Egyre nehezebben. Az „ügyek intézése” nagyon sok időbe telik, és a bürokrácia sokszor inkább uralkodik, mint segít, különösen, ha az egyre jobban terjedő elektronikus ügyintézés mellett papíralapon is mindent dokumentálni kell. A döntéshozók nem igen értik, hogy a kutatás is egyike azon emberi tevékenységeknek, amelyek az útépítéssel szemben nem igazán tervezhetők, sőt kifejezetten hátrányára szolgál, ha „belebeszélnek” és irányítani akarják. Értem én, hogy jó lenne pontosan előre megtervezni, hogy mennyi vegyszert használunk egy adott évben, vagy milyen műszert szeretnénk venni, de ha egy jó tudományos ötlethez éppen teljesen más dolgokra van szükség, akkor bűn lenne ezeket nem megszerezni. A tervezés és kiszámíthatóság megöli a kreativitást – enélkül pedig nem érdemes tudományt csinálni, különösen ma, amikor hatalmas a verseny.

Idén harmadik alkalommal, a Magyar Tudomány Ünnepe programsorozatának keretében rendezik meg a Kutyaetológiai Konferenciát. Az idei évben mely témák lesznek a középpontban?
A konferencia célja, hogy az adott év tudományos eredményeit bemutassuk a nagyközönségnek, így hálálva meg azt a sok támogatást, amit a kutyagazdáktól kapunk. Idén először angol nyelven is elhangzanak az előadások, s mivel a konferencia az interneten követhető lesz, a világon szinte bárki bekacsolódhat az eseményekbe. A legtöbb előadás a kutya-gazda viszonyt elemzi etológiai szempontból. Így például Kubinyi Enikő arról fog beszélni, hogy a kutya üdvözlő viselkedése mögött milyen genetikai tényezők állnak, Gácsi Márta kutatásai pedig arra világítanak rá, hogy a kutyák szívesebben használják a szemüket, mint az orrukat, ha eltűnt gazdájuk keresésére indulnak. Szívesen látunk minden érdeklődőt személyesen vagy az interneten, és őszintén remélem, minden kutyagazda talál majd maga számára izgalmas témát.