„A gyógypedagógia magát a gyógypedagógust is átalakítja”
Közel hat évtizedes gyógypedagógusi munkásság áll a háta mögött: mely szakaszai voltak a legmeghatározóbbak?
A gyógypedagógiai tanári diploma megszerzése, azaz 1958 után két nagy szakaszra oszthatom a gyógypedagógiai munkásságomat: gyakorló gyógypedagógus voltam közel tizennyolc éven át. Ezen belül is két területet emelnék ki: a közvetlen nevelő, tanító, fejlesztő és rehabilitációs munkát, illetve az iskolaszervező, vezető munkát. Elindítója voltam a hazai gyógypedagógiai korai fejlesztésnek állami gondozott kisgyermekek otthonában; ezzel párhuzamosan fővárosi gyógypedagógiai iskolákban tanítottam minden osztályfokon, nehezen tanuló gyermekeket, fiatalokat; megalapítottam az első bejárásos gyógypedagógiai óvodát fejlődésükben akadályozott gyermekek számára. Több éven át szaktanácsadóként látogattam a fővárosi kisegítő iskolákat és speciális szakiskolákat, illetve igazgatói beosztásban dolgoztam a budapesti V. kerületi gyógypedagógiai iskolában. Pár évvel később felkérésre egy németországi klinika rehabilitációs osztályának létrehozását segítettem – bentlakással −, súlyosan fogyatékos fiatal felnőttek számára.
Mesterházi Zsuzsanna a gyógypedagógiai óvodában (1962)
A gyakorlatban eltöltött évek után, 1975-ben bekapcsolódtam a gyógypedagógusok főiskolai képzésébe. Ez a munka háromfelé ágazott: elsősorban oktatóként dolgoztam, részt vettem a főiskolai tantárgyak és a gyakorlati képzés megújításában, képzési anyagok és tantervi programok, illetve az egyetemi szintű gyógypedagógia szak kidolgozásában, majd később a bolognai folyamathoz illeszkedő kétszintű képzés tervezésében és bevezetésében. Ezen túl főiskolai munkám során kezdettől részt vettem különböző kutatócsoportok munkájában, tudományos fokozatot szereztem a tanulási képesség vizsgálata és fejlesztése témakörben, kutatást támogató és képzésfejlesztő pályázatokat nyertem.
Vezetői feladatokat is elvállaltam: tanszéket vezettem, főigazgató-helyettesi beosztásban nemzetközi és tudományos ügyekkel foglalkoztam, majd főigazgatóként, a 2000-es évek elején közreműködője voltam a hazai felsőoktatási intézmények integrációjának. Az egykori Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola ekkor vált az Eötvös Loránd Tudományegyetem szervezetének részévé.
Ugyanez idő alatt költözött át az intézmény az egyházi tulajdonú, egyébként is szűkösnek bizonyult épületből a mai, jelentősen tágasabb és felújított épületegyüttesbe. Szakmai pályafutásom befejező éveiben, 2009–2014 között, gyakorlatilag minden előző tevékenységem integrálódott: több éven át vezethettem az ELTE PPK Neveléstudományi Doktori Iskolájában a Gyógypedagógia doktori programot, amelynek létrehozásáért – „Bárczis” kollégámmal együtt – éveken át dolgoztam. Jelenleg is témavezetőként segítem több doktorandusz munkáját, és továbbra is szakmai kapcsolatban állok az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karával.
Mikor döntötte el, hogy a gyógypedagógusi, ezen belül is az értelmi fogyatékosokkal való foglalkozást választja?
Egyetlen nap alatt dőlt el, hogy gyógypedagógus leszek: amikor kitűnő érettségi bizonyítvánnyal és maximális egyetemi felvételi pontszámmal − a kor politikai eredetű korlátozásai miatt − nem vettek fel az akkori Budapesti Orvostudományi Egyetemre. Amikor megkaptam az elutasításról a postai értesítést, kezembe vettem a budapesti telefonkönyvet, átnéztem az egyetemek és főiskolák címét, és másnap nyakamba vettem a várost, remélve, hogy valahol mégiscsak tanulhatok. Város-járó utam első napján jutottam el a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára – korábban nem is hallottam róla −, ahol éppen aznap tartották a pótfelvételi vizsgát. Megfeleltem, felvettek. Nem egészen tudtam még akkor, hogy mire vállalkozom, de meg voltam győződve arról, hogy ezen a pályán is ugyanúgy tudok segíteni embereken, mint ahogy azt eredeti pályaválasztási szándékom szerint elhatároztam. A néhai Vértes O. András nyelvész professzornak ma is hálás vagyok, hogy a helyzetemet megértve, bár korábban nem ismert engem, „kezességet vállalt” értem a felvételi bizottság előtt.
A szakterület-választás összefügg a II. világháborúban és az azt követő években gyerekként átélt veszteségekkel, valamint az ebből eredő tehetetlenség-érzéssel és fájdalommal.
Gyógypedagógiai tanulmányaim kezdetén a fogyatékosságokról mint az embert ért veszteségekről gondolkodtam, ezek közül is a legátfogóbb életveszteségnek az értelmi fogyatékosságot tartottam.
A diplomám átvételekor, amit illendően megköszöntem Bárczi Gusztávnak és tanáraimnak, magamban csak ezt mondtam: Na, most mutasd meg, hogy mit lehet tenni! A vörös diplomámmal (ez akkor a kitűnő eredményt jelentette) sem volt könnyű számomra az álláskeresés. A „káderlapom” ugyanis, amit a Főiskola illetékes szerve állított ki rólam, utalva az 1956 októberében történtekre, megnehezítette az elhelyezkedésemet. Végül egy fővárosi elhanyagolt, peremkerületi kisegítő iskolában fogadtak be (olajos hajópadló, széntüzelésű vaskályha, rozoga padok, semmi tanszer, nyomorgó családok gyermekei), ahol senki nem akart állást vállalni.
Főiskolai hallgatóként többek között Bárczi Gusztávtól, Pető Andrástól és Mérei Ferenctől tanulhatott. Miben volt más akkor a főiskolai légkör?
Az akkori Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola kifejezetten családias volt, évfolyamonként 35-40 hallgatóval. Az oktatók és a hallgatók valamennyien személyesen ismerték egymást, ugyanakkor nagy szigorúság is volt, nem lehetett a tanulmányainkban lazítani.
A tanítási órák után könyvtárakba jártunk, idegen nyelveket tanultunk, kutatási segédmunkákat végeztünk, hétvégeken pedig a gyakorló gyógypedagógiai otthonokban segítettünk.
Akkor egészen természetes volt, hogy a többletmunkákért nem kaptunk anyagi juttatást. Az életünkké vált a gyógypedagógia, és eközben nagyon szegények voltunk. Bárczi Gusztáv, aki nagyon közvetlen, barátságos kapcsolatot ápolt a diákokkal, szívesen segített, amikor a diplomaszerzés után szerettem volna egy kicsit önállóan külföldre utazni. Nem gondolhattam nagy távolságokra, akkor ez nem lett volna reális, csupán az akkori Csehszlovákiára, néhány gyógypedagógiai intézetet meglátogatni és túrázni a Tátrában. A Kossuth-díjas orvos, politikus, főigazgató pecsétes ajánló leveleket adott nekem az akkori minisztériumba, ahol az utazási engedélyt kellett kérni, meg a pozsonyi és a prágai kollégáinak. Végül sikerült, és mindenütt szívélyesen fogadtak.
Pető András tanár urat sokszor láttam, mert ugyanabban a szűk pesti utcában lakott, a Duna-part közelében, ahol én, ugyanúgy a IV. emeleten, mint én is, és éppen szemben volt az ő szobájának az ablaka az enyémmel. Pető doktor úr jó kapcsolatban volt azzal a családdal, akiknél főiskolai hallgatóként laktam, időnként átjött hozzánk egy kora este kávéra. Ilyenkor áthozott magával megmutatni angol és német nyelvű friss szakmai folyóiratokat, könyveket, ezekhez akkor itt nem lehetett hozzájutni, a nyugat-európai barátai juttatták el neki rendszeresen. A munkatársainak és a hallgatóknak, így nekem is, nagyon keményen kellett az akkori Villányi úti Pető Intézetben dolgozni. Kritikát mondott, ha valamivel elégedetlen volt, ugyanakkor hatásosan méltányolta az odaadó és eredményes munkát. Jelentőségteljesen véste be a jelest az indexembe. Jó pár évvel később megismertem Németországban egy gyógypedagógiai otthon vezetőjét, akivel egykor évfolyamtársak voltak a Bécsi Egyetem orvoskarán. Ugyanazt az erős elhivatottságot, alapos szakmai tudást és megkérdőjelezhetetlen gyermektiszteletet éreztem benne, mint egykori tanáromban.
Nagy szerencsém volt főiskolai hallgatóként, és később is, kiváló pszichológusoktól tanulhattam akkor, amikor a pszichológia szak hivatalosan nem is működhetett az Egyetemen. Szenzáció volt, amikor éveken át készült és megjelenhetett a Gyógypedagógiai pszichológia című alapmű, Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra és munkatársai szerkesztésében. Pszichológiai tanítómestereim közé tartozott Mérei Ferenc is. Az 1956-ot követő viszontagságos években meghívására tagja lehettem egy kicsi csoportnak, heten voltunk (gyógypedagógusok, pszichológusok), rendszeresen összehívott bennünket (óvatosságból mindig más-más időpontban és helyen, például a Szondi utcai Gyermeklélektani Intézet alagsorában), hogy átadhassa nekünk pszichológiai tudását, például Piaget fejlődéslélektanát, Moreno szociometriai vizsgálatait, mélylélektani és pszichodráma ismereteket. Az alábbi képen gyógypedagógusok látogatása látható Méreiéknél, 1958-ban. A képen láthatók közül ma már csak néhányan élnek.
Gyógypedagógusok Mérei Ferencnél (1958)
Oktatói-kutató munkássága megkezdése előtt, ahogy korábban említette, közel két évtizeden keresztül a gyakorlatban kamatoztatta tudását. A kiterjedt gyakorlati ismeretek és a tapasztalat birtokában könnyebb volt felállni a tanári katedrára?
A gyógypedagógusnak meg kell tanulnia szakmailag felkészülten és emberileg motiváltan segíteni: a szükségesnél nem kevesebbet és nem többet. Ahogy Illyés Gyula írta: „A gyógypedagógusok foglalkozása, a ’különleges nevelés’, a gyógyító nevelés is alkotás; az ő szakmájukra – akár az enyémre is − inkább illik a szó: hivatás. Ez azt jelenti: nem elég a szaktudás, tán a tehetség sem, kell ide emberség is, jó jellem.”
A tudás megszerzése mellett éppen ezért szükséges a közvetlen kapcsolat az érintettekkel, naponta órákat együtt lenni. E tekintetben páratlan iskola volt számomra az a sok év, amit velük tölthettem. A személyes tapasztalat azonban nem elég önmagában, mert minduntalan újabb szakmai kérdések merülnek fel.
Kulcsfontosságú szerepe volt a tanulásban akadályozottak pedagógiája szak létrehozásában, valamint az gyógypedagógus képzés egyetemi akkreditációjában is. Milyen a Kar hazai és külföldi megítélése?
A Kar mai megítélésben is vannak bizonyos tradicionális elemek. Már a jogelőd Főiskolának is szerteágazó külföldi kapcsolatai voltak. Ezek dokumentumai alapján néhány példát említek. Az értelmi fogyatékos gyermekek számára az első hazai iskolát és otthont a 19. században megalapító Frimm Jakab munkája elismeréséül amerikai tanulmányútja során, a Philadelphiai Egyetemen pszichológiai doktori oklevelet kapott 1876-ban.A 20. század első felében a Ranschburg Pál által vezetett Gyógypedagógiai Pszichológiai Magyar Királyi Laboratórium kutatási eredményei a német és angol nyelvű publikációk folytán, külföldön is széles körben elismertekké váltak. Kozmutza Flóra hónapokon át tartó pszichológiai és szociográfiai vizsgálatai, a mély szegénységben élő parasztcsaládok gyermekei körében a dél-alföldi Doboz községben, a francia gyermekpszichológusok elismerését is kiváltották. (Illyés Gyula: Puszták népe, 1936). Vagy például az 1937-ben Budapesten megalapított Nemzetközi Gyógypedagógiai Társaság társelnökévé a svájci Hanselmann mellett (a gyógypedagógia első egyetemi professzora a Zürichi Egyetemen) Tóth Zoltánt, az egykori Gyógypedagógiai Főiskola külföldön is jól ismert tudós igazgatóját választották. Az ’50-es évektől a kétfelé szakadt Európában a hazai gyógypedagógia évtizedeken át „szélárnyékban” tudott fejlődni és kapcsolatokat ápolni, mind a gyakorlatban, mind a tudomány terén. A Főiskola vezető oktatói közül többen – Gordosné Szabó Anna, Illyés Sándor, Lányiné Engelmayer Ágnes, Csányi Yvonne és mások − nemzetközi szervezetekben képviselték a gyógypedagógiát, külföldi egyetemekre kaptak meghívást, bekapcsolódtak nemzetközi kutatócsoportok munkájába.
A rendszerváltást megelőző évtizedekben, majd később is − jelenleg például a TEMPUS program keretében − külföldi egyetemek gyógypedagógiai intézeteinek vagy fakultásainak tanárai és hallgatói rendszeresen eljönnek Budapestre. A közelmúltban az ELTE PPK Neveléstudományi Doktori Iskolájában a Gyógypedagógia doktori program keretében egy tanév alatt nyolc külföldi vendégprofesszort hívtunk meg hét különböző egyetemről, egy-egy hetes kurzusokra, aktuális gyógypedagógiai témakörök előadására, megvitatására. Természetesnek tartom, hogy 2016-ban a Kar minden oktatója részt vesz, kölcsönösségi alapon, a nemzetközi kapcsolatok tartalmas és előnyös ápolásában.
Mesterházi Zsuzsanna tanszékvezetői munkaszobájában (1996)
A széles képzési kínálatból melyek voltak és melyek jelenleg a legnépszerűbb szakok?
A szakok és szakirányok népszerűsége időről-időre változik. A szakirány-választáskor a hallgatók többnyire azt mérlegelik, az érzelmi alapú szimpátia szempontokon túl, hogy a hallgatóság körében milyen a Karon meghirdetett egyes szakirányok oktatóinak és gyakorló helyeinek a megítélése, melyek a várható elhelyezkedési és kereseti lehetőségek, milyen gyógypedagógiai intézmények találhatók a hallgató tervezett lakóhelyén vagy ennek közelében. A szakirányok választási gyakorisága összefügg természetesen az egyes fogyatékossági csoportok statisztikai, illetve regionális-települési eloszlásával is, és nem utolsó sorban a hallgatók szakmai és személyes jövőképével A legtöbb hallgatóval működő Tanulásban akadályozottak pedagógiája szakirányon ma már négy hazai egyetemen lehet tanulni. Az összes – nyolc − gyógypedagógiai szakirány egyidejűen csak az ELTE BGGyK-n működik. A szakirányok kari keretszámainak meghatározása igyekszik követni az országos keresletet.
A gyógypedagógus minden szakirányon keresett szakember.
A gyógypedagógia az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományterület. Ön szerint mely részterületei a legizgalmasabbak napjainkban?
Ha összefüggésekben és rendszerekben gondolkodunk, akkor nem könnyű kiemelni egy-egy területet, mert mindegyik fontos, a legapróbbnak tűnő mozzanatok is. Ha mégis kiemelnék egy kulcsszót, az a prevenció. Szakmailag hatásosabb és az anyagi ráfordítás szempontjából lényegesen kedvezőbb a problémát megelőzni, mint rendbe hozni. Csakhogy a megelőzés nagyon szerteágazó beavatkozásokat, magas szintű megértést és döntéseket kíván, mint például a munkanélküliség csökkentése, a családok támogatása, az egészséges életre nevelés, az egészségügyi és szociális ellátó rendszer szolgáltatásainak elérhetősége. Az Országos fogyatékosságügyi program (2015-2025) számos eleme egyértelműen a megelőzéshez járul hozzá, ezek megvalósításához azonban nagyon sok még a tennivaló. A gyógypedagógus a már kialakult fejlődési, viselkedési, tanulási problémákkal találkozik a napi munkája során. Erre készül fel a gyógypedagógus-képzésben.
A kutatóhelyeken a gyakorlatban megmutatkozó problémákból tudományos kérdések lesznek. Ezek közül kiemelve néhányat: az egyes határ- és forrástudományok területén (orvostudomány, pszichológia, nyelvtudomány, közgazdaságtudomány, információs technológia, jogalkotás stb.) megjelenő új eredmények alkalmazásának lehetőségei, a gyógypedagógiai beavatkozások (fejlesztő, tanító, terápiás és rehabilitációs eljárások) eredményességének hatásvizsgálata, a közösségi (családi, intézményi, munkahelyi, össztársadalmi) befogadás kultúrájának kialakíthatósága, az előítéletek csökkenthetősége, vagy a gyógypedagógiai segítségnyújtás további specialitásainak alkalmazása a különböző életkori szakaszokban és ellátó rendszerekben.
Tudósportré - életút-beszélgetés Mesterházi Zsuzsával (2010)
Nemrég a nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend Középkeresztje kitüntetésben részesült. Mit jelent ez az elismerés Önnek?
Váratlan meglepetés volt számomra a kitüntetés, és örömmel vettem át. Ezúton is köszönöm a kezdeményezőnek és az egyetértőknek. Amikor felléptem a megújult Pesti Vigadó dísztermének pódiumára, eszembe jutott, hogy akkor álltam itt utoljára, amikor a rendszerváltás évében egy többnapos nemzetközi konferencián tolmácsoltam egy külföldi vendég előadását, Waldorf-pedagógiai témakörben, a zsúfolásig megtelt teremben. Most is telt ház volt és ünnepi hangulat. Ez évben töltöttem be a 80. életévemet. Ennyi év után már egyensúlyba kerül az önérvényesítés és a fontosnak tartott értékek szélesebb körű érvényesítésének szándéka.
Egy Önnel készített riportfilmben azt mondta, hogy a „gyógypedagógia magát a gyógypedagógust is átalakítja”. Önt hogyan formálta át a hivatása?
Emberként különösen jelentős lett számomra a biográfiai események időbelisége. Az élettörténéseknek ideje van, ahogy ezt Esterházy Péter mondta, amikor egy könyvet dedikált nekem. Gyógypedagógiai munkám során felismertem, hogy ezeket a történéseket nem jó elhalasztani vagy erőltetni, a maguk idejében kell ezeket megtenni, különben a dolgok összezavarodnak. Tanárként megtanultam, hogy világosan beszéljek és írjak: rájöttem, hogy az érthetőség az emberek közötti kapcsolat egyik hatásos akadálymentesítő eszköze. Sokkal könnyebb egymással szót érteni, ha „odateszem a rámpát”. Ehhez a felismeréshez a nehezen tanuló gyermekek segítettek. Bonyolulttá az teszi, hogy az érthetőséget mindig az adott emberhez kell igazítani. Kutatóként különös súlyt helyeztem arra, hogy el tudjam választani a véleményeket a tényektől, ehhez nagy figyelemre van szükség, hogy a tévedéseket elkerüljük. Ha észrevesszük a lehetőségeket, a jövő mindig nyitottnak tűnik.