„A hibákból lehet tanulni”
Mikor kerültél kapcsolatba az úszással?
Először 5 évesen jártam az uszodában, ugyanis az óvodából a BVSC pályájára jártunk úszni. Az akkori oktatóm javasolta édesanyámnak, hogy kezdjek el komolyabban foglalkozni a sporttal, és végül itt is ragadtam. Ennek már tizenhét éve, és még most sem érzem úgy, hogy bármiféle lemondással járna ez az életmód. Ezen kívül Egerszegi Krisztina személye jelentett plusz motivációt, anyukám saját magának vett egy róla szóló kazettát, de végül én néztem annyit, hogy tönkrement. Később személyesen is találkoztam vele. Elég különös érzés volt, hogy a példaképem, akinek minden egyes versenyét ismerem, állt fel az én tiszteletemre a Himnusz alatt.
Közel két évtizede úszol, mi motivál abban, hogy újra és újra beleugorj a medencébe?
Minden évben van egy nagy esemény, világ- vagy Európa-bajnokság, négyévente az olimpia, így minden évben megvan az adott célkitűzés. Természetesen a legnagyobb siker egy olimpiai aranyérem lenne, ez motivál tizenhét éve. Rengeteg munkát beleöltem, most már nem adhatom fel, és nem is tartom magam olyan típusnak, aki a cél előtt dobná be a törölközőt. Természetesen nekem is megfordult már a fejemben, hogy abbahagyom, de mindig visszataláltam önmagamhoz.
A nézők általában annyit látnak a versenyekből, hogy szólítanak titeket, kimentek, úsztok, majd elvonultok. Mi történik a színfalak mögött?
Ez egy érdekes kérdés, mivel eddig azt tapasztaltam, hogy a call roomban (itt várakoznak az úszók, amíg szólítják őket) már eléggé érezhető a feszültség, fel-le járkálnak a versenyzők, elmélyülten zenét hallgatnak vagy épp toporognak a lábukkal. De Kazanyban sokkal oldottabb volt a légkör, az előző versenyszámokból nagyjából ismertük egymást. Mosolyogtunk, szinte úgy néztünk ki, mint egy nagy család. Igaz, én eléggé izgulós típus vagyok, így öt perc alatt kétszer is ki kellett mennem a mosdóba, amíg ott várakoztunk, de erre az egészséges drukkra egyfajta serkentőként tekintek, ami segít kihozni belőlem a maximumot.
Hogyan emlékszel az egyes versenyeidre?
A szingapúri ifjúsági olimpia mindenképp az egyik kedvenc versenyem volt, mivel két arany és egy ezüstéremmel sikerült hazatérnem, illetve a döntőket követően még jutott idő egy hét nyaralásra is. Sajnos bármennyire is szeretném, manapság erre nincs lehetőség, a megmérettetések után egyből indulunk haza. A mostani világbajnokságon a 800 méteres gyorsúszás fináléja olyan szempontból volt érdekes, hogy a 7-es pályán lévő ellenfelemtől nem láttam a többieket, abban a hitben voltam, hogy jó tempót úszik, de én éreztem, hogy kevésbé fáradok a kelleténél, és csak későn váltottam iramot. Ez nem tragédia, ezekből a hibákból lehet tanulni.
Az interjú az ELTE Online-on megjelent interjú szerkesztett változata.