„A könyvek és az olvasók maradtak”

A résztvevőket Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője, valamint Hermann Veronika, a BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének adjunktusa köszöntötte. Az emlékülés első perceiben néma csenddel emlékeztek a napokban elhunyt Szegedy-Maszák Mihály irodalomtudósra, a Bölcsészettudományi Kar professor emeritusára, Esterházy Péter jó barátjára. Az emlékülés három szekcióból állt, az első szekcióban Bazsányi Sándor, Kovács András Bálint, Kovács Géza, és Körmendy Zsuzsanna tartották meg emlékező, hiány-felmérő előadásaikat. 

Borhy László dékán levelében – melyet Szegő János olvasott fel – kiemelte, hogy egyetemünk egykori diákjától és mindannyiunk nagy írójától búcsúzunk. Attól a nagy írótól, aki továbbra is hatást gyakorol ránk és műveiben, a folyamatos újraolvasás és a hangzó szó révén pedig jelen van. Az ittmaradottak pedig – eleget téve kötelességüknek – arra vállalkoznak, hogy felmérjék a világot, és létükben helyet teremtsenek annak, aki nincs közöttünk többé.

Az emlékülés első előadója, Bazsányi Sándor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékének egyetemi docense arról beszélt, hogy Esterházy Pétert olvasóként vagy nem olvasóként, de mindenki szerette és ismerte, szereti és ismeri. Személye megkerülhetetlen volt, hiszen nemcsak íróként, hanem a társadalmi-kulturális nyilvánosság aktív résztvevőjeként is jelen volt. Ez a jelenlét állandó és változatos volt, még betegsége alatt is: jelen volt interjúival, fényképeivel, szövegjátékaival, humorával, hajával és szemüvegével. Előadásában arra is felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy a halál utáni emlékezés és a nekrológok nemcsak arról szólnak, akit temetnek, hanem azokról is, akik temetnek. Az elmúlt időszakban az emlékezők elmondták azt, amit el lehet, de az igazi feladat, a gyászmunka csak most kezdődik, amelynek egyik formája maga az olvasás. Bazsányi Sándor rámutatott, hogy az országban sokkal többen vannak az Esterházyt szeretők, mint az Esterházyt olvasók, de reményét fejezte ki, hogy az Esterházyt olvasók száma növekedni fog.

Műveit sokat és sokféleképpen lehet olvasni, és ez az olvasás nem minden esetben könnyű feladat, de mára ez az, ami megmaradt: a könyvek és az olvasók, valamint a könyvekben hagyott hol ironikus és humoros, hol pedig tragikus és komoly Esterházy-mondatok.

A szekció második előadásában Kovács András Bálint, a BTK Filmtudományi Tanszékének tanszékvezetője beszélt Esterházy Péter és a filmek kapcsolatáról. Kiemelte, hogy az író több mint harminc éve benne van a mondatainkban, azokban a mondatokban, melyekbe Esterházy Péter jelleme is beleíródott, ez pedig manapság – mondta Kovács András Bálint – nagyon ritka. Műveiben a játékosság és komolyság harmóniája, a különböző minőségek egyensúlya, az önirónia és az önmaga komolyan vétele váltakoznak egymással: úgy beszélt saját magáról, hogy önmagát sosem tolta előtérbe. Kovács András Bálint kiemelte, hogy többen próbáltak Esterházy-művet filmre vinni, azonban ezek a művek nem adaptálhatók könnyen. Szerinte Esterházy prózája Tímár Péter Egészséges erotika című filmjének világával állítható párhuzamba: Esterházy szövegei hasonlóan ironikusan és asszociatívan szerveződnek, mint Tímár alkotása. Előadása végén Kovács András Bálint elmondta, hogy EP művészete egy sajátos emberi viszonyulás megjelenítése, műveinek megfilmesítése pedig hozzá hasonlóan eredeti személyiséget kíván, olyan alkotót, amilyen Jancsó Miklós is volt. Az olvasók feladata pedig az, hogy felnőjenek Esterházy nagyságához és személyiségéhez - és nem utolsó sorban saját magukhoz is.

Ezt követően Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok igazgatója beszélt Esterházy Péter és a zene kapcsolatáról. Mit tehetünk akkor, ha egy nagy író meghal? – tette fel a kérdést, majd rögtön meg is válaszolta: elkezdjük újraolvasni a műveit. Esterházy számtalan alkalommal nyilatkozott a zenéről, mindig kiemelve azt, hogy ő nem ért hozzá, csak nagyon kíváncsi. Zenével kapcsolatos kérdései egy rutinos antropológus és egy rácsodálkozó gyermek kérdései voltak, ahogy a zene születését, a hangszerek működését firtatta vagy a muzsikusokat magukat kérdezte. Kovács Géza kiemelte, hogy Esterházy sok időt töltött zenészekkel, kereste a zene élményét és a zenészek barátságát, többek között Kocsis Zoltánét, Eötvös Péterét vagy épp Dés Lászlóét.

Úgy újította meg a próza nyelvét, ahogy azt a kortárs zeneszerzők teszik a zene nyelvével: bátran változtatott, de úgy, hogy a legszabadabb művekben is megmaradt a szigorú rend.

Bármely zenét hallgatva talán könnyebb elviselni azt, hogy Esterházy Péter nincs többé – mondta emlékező előadása végén Kovács Géza.

Az első szekció utolsó előadását Körmendy Zsuzsanna, a Harmonia Cælestis című Esterházy-regény szerkesztője tartotta. Körmendy elmondta, hogy élete egyik legnagyobb ajándéka volt az, amikor megkapta Esterházytól a már többször átdolgozott és kijavított, majd letisztázott kéziratot, és megszerkeszthette a művet. Felidézte Esterházy írói munkamódszerét: sosem használt számítógépet, sosem változtatott az írás során bevált gyakorlaton. Körmendy Zsuzsanna kiemelte, hogy soha nem látott még olyan magyar szerzőt, aki ennyire ismerte volna a magyar nyelvet: Esterházy mondatai megdolgozott és megkonstruált mondatok voltak. Könyveivel kapcsolatban tradicionálisan gondolkodott: a műveket dialógusként fogta fel, melynek során az író az olvasóval beszélget. Záró mondataiban Esterházy következetes függetlenségigényéről is beszélt, amely végigkísérte élete során: „a tollam hegyén a tollam hegye kell, hogy legyen, és némi tinta” – idézte az írót.

Az emlékülés további szekcióiban előadást tartott még többek között Kulcsár-Szabó Ernő, Mártonffy Marcell, Michaletzky György, Radnóti Sándor és Takács Zsuzsa.