„A közös munka mindig gazdagított engem”

2015.11.19.
„A közös munka mindig gazdagított engem”
Janusz K. Kozłowskival, a krakkói Jagelló Egyetem professor emeritusával, az ELTE új díszdoktorával tudományos pályájáról, a nemzetközi kutatási együttműködések fontosságáról, s azon belül a lengyel–magyar kapcsolatok szerepéről is beszélgetett Mester Zsolt, a Régészettudományi Intézet adjunktusa.

Janusz K. Kozłowski régész, a Lengyel Tudományos és Művészeti Akadémia (PAU) tagja, az Akadémiák Nemzetközi Szövetségének tiszteletbeli elnöke. Több évtizede kitüntetett figyelmet szentel a lengyel–magyar tudományos együttműködésnek, s ezen belül a kétoldalú régészeti kutatási programok folyamatos fenntartásának. Az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének kutatóival együtt végzett magyarországi kutatásokat Eger környékén és az Alföld északi részén fekvő Polgár régiójában. Kiterjedt szakmai kapcsolatainak köszönhetően számos alkalommal nyújtott személyes és intézményes segítséget az Intézet oktató-kutató tevékenységéhez.

2004-ben jelent meg Lengyelországban egy világtörténeti sorozat kezdő köteteként A világ a neolitikus „forradalom” előtt című könyve. A műben öt kontinens őstörténetét tárgyalja az emberi kultúra 2,5 millió évvel ezelőtti kezdeteitől az élelemtermelés megjelenéséig. Széles érdeklődési körén belül mely témákra helyez nagyobb hangsúlyt?
Különösen az átmeneti periódusok érdekelnek, az a folyamat, ahogyan egy gyökeresen új korszak kezdődik. A kőkorban – amivel elsősorban foglalkozom – három periódus izgat leginkább. Az első Európa legkorábbi benépesülése Afrika felől – a legrégibb lelőhelyeket Olaszországban és Spanyolországban találjuk –, felvetődött bennem a Földközi-tengert átszelő útvonalak kérdése. A nagy eljegesedések idején jelentősen csökkent a tengerszint, s így szárazra kerültek olyan területek, amelyeket ma sekélytenger borít, ezért kutattam Szicíliában Agrigento környékén, ahol Alberto Broglióval közös ásatásainkon megtaláltuk a legkorábbi betelepülők kavicseszközeit az Etna első (360 ezer évvel ezelőtti) kitörését megelőző rétegekben, ezzel igazoltuk egy Tunézia felől érkező betelepülés lehetőségét. A másik lehetséges útvonal a Gibraltári-szoroson keresztül vezet, amelynek fontosságát a Marokkóban, Tanger közelében Marcel Otte-tal közösen végzett ásatásainkon bizonyítottuk, ahol kora-pleisztocén korú (közel 1 millió éves) lelőhelyeket tártunk fel.

A másik átmenet, ami foglalkoztat, a modern ember (Homo sapiens) megérkezése Európába. Nagy vita övezi a kérdést, hogy merről jöhettek. A bulgáriai Bacho Kiro-barlangban megtaláltuk a modern ember legkorábbi megtelepedését, s ezzel igazoltuk, hogy a Közel-Kelet felől érkezett az első betelepedési hullám, amelyet Bulgáriában a Bachokirien, Csehországban a Bohunicien kultúra képvisel.

A harmadik, számomra izgalmas átmenet Európa neolitizációja. Köztudott, hogy az élelemtermelő életmód Délnyugat-Ázsiában alakult ki, és terjedése a Balkánon keresztül érte el Európát. Az a feltételezés érdekelt, hogy az első földművelők tengeri útvonalon is érkezhettek, kutatásokat kezdtünk kollégáimmal a Görögországhoz tartozó Kikládok szigetein és Cipruson. Sikerült kimutatnunk, hogy a neolitizáció három szakaszban valósult meg Délkelet-Európában. Az első szakaszban, a Kr. e. 8. évezredben még csak néhány neolitikus vonás jelent meg: a kőépítkezés, a növényi eredetű táplálék szerepének megnövekedése és a félig háziasított állatok. A második szakaszban már a neolitikus gazdálkodási modell egészen jelen van, de még nem készítenek kerámiát. S végül a harmadik szakaszban válik teljessé a neolitikus életmód a kerámia megjelenésével. A görögországi Makedóniában végzett ásatásainkon kiderült, hogy az élelemtermelő gazdálkodás további terjedése itt két ágra vált szét: az egyik a Földközi-tenger medencéjében nyugatra folytatódott, a másik pedig a Balkánon át északra tartott.

Ezekben a tudományos kérdésekben milyen helyet tölt be Közép-Európa és a Kárpát-medence?
Európa első benépesedésének folyamata nem érinti ezt a területet. Az Európába érkező modern emberek viszont itt találták az utolsó neandervölgyieket, akiknek tízezer év múlva már nincs nyomuk, így ez az egyik régió, ahol vizsgálhatjuk a kapcsolatukat: lengyelországi, szlovákiai és magyarországi ásatásainkon próbáltuk tisztázni, milyen lehetett a viszony közöttük. A neolitizáció periódusában a Balkán felől terjeszkedő földművelők a Kárpát-medencében érték el gazdálkodásuk természeti környezeti határait, amit a Körös/Starčevo-kultúra legészakibb lelőhelyei rajzolnak ki. A továbbterjedés kétféle módon lehetséges: vagy az itt lakó, mezolitikus vadász-gyűjtögetők veszik át a neolitikus életmódot, vagy az ideérkezett földművelők alkalmazkodnak a mérsékelt égöv környezeti feltételeihez, s azután terjeszkednek Közép-Európa felé. Én mindig az utóbbi elmélet mellett érveltem a vonaldíszes kerámia kultúrája Kárpát-medencei kialakulásának kérdésében, az újabb eredményeink is ezt támasztják alá.

A Jagelló Egyetemen Ön alapította az Újvilág Régészete Tanszéket. Miért kezdett foglalkozni Amerika régészetével?
A karibi szigetvilág benépesedésének kérdése érdekelt. Ásatásokat folytattam Kubában és Hispaniola szigetén, ahol megtaláltuk a Nagy-Antillák legrégebbi betelepülésének nyomait. Ezek alapján írtam le a Seboruco-Mordán-kultúrát, amely a közép-amerikai területekkel mutat kapcsolatot. Így bebizonyosodott, hogy a szigetek első lakói a Yucatán-félsziget felől érkeztek, jóval megelőzve a dél-amerikai kontinensről jövő betelepülőket. Az 1960-as évek elején Hans Georg Bandival, aki az eszkimók őstörténetével foglalkozott, publikáltunk egy könyvet Amerika benépesüléséről. Azt a hipotézist állítottuk fel, hogy a paleoindiánok három betelepülési hullámban jöttek Szibériából. Az amerikai kollégák hevesen támadták az elméletünket, ám a legújabb paleogenetikai kutatási eredmények nekünk adnak igazat.

Mintegy másfél évtizede gyümölcsöző együttműködést folytat az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének kutatóival. Ásatások, terepi kutatások, konferenciák és publikációk sora tanúsítja ezt. Milyen velük dolgozni?
A terepen és az íróasztalnál végzett közös munka, a beszélgetéseink, a tudományos vitáink mindig gazdagítottak engem. Jelentős részben nekik köszönhetem, hogy foglalkozhatom a magyarországi paleolitikus és neolitikus lelőhelyekkel, amelyek fontosak a korábban említett izgalmas tudományos problémák vizsgálatához. Nemzetközi jelentőségűek azok a konferenciák, amelyeket közösen szerveztünk a késő neolitikus kultúrákról, a Kárpát-medence első földművelőiről és a különböző neolitizációs modellekről, s ugyanígy a hozzájuk kapcsolódó kötetek is, amelyeket a krakkói akadémia adott ki. Vannak további közös kutatási projektjeink, mint például a kőnyersanyagok forrásainak vizsgálata a Nyugati-Kárpátok régiójában.

Számos európai és világszervezetben dolgozik és tölt be vezető szerepet. Hogyan látja a nemzetközi tudományos együttműködések jövőjét, s különösen a lengyel–magyar kapcsolatok perspektíváit?
Több mint húsz éven át töltöttem be az elnöki posztot a nemzetközi ősrégészeti szövetség, az Union Internationale des Sciences Préhistoriques et Protohistoriques 8. bizottságában, amelynek feladata az Eurázsia felső paleolitikumára irányuló kutatások összefogása. A kollégákkal sikerült élénk tudományos párbeszédet kialakítanunk, a rendszeres konferenciák és találkozók segítik ennek fenntartását. A bizottság tagjai ötévente beszámolót készítenek a kutatások helyzetéről az egyes országokra vonatkozóan, s ezeket kiadjuk a Bilan quinquennal sorozatunkban. Az ősrégészeten túl a humántudományok terén is a nemzetközi együttműködések híve vagyok. Ezt igyekeztem előmozdítani az UNESCO égisze alatt működő Conseil International de Philosophie et des Sciences Humaines alelnökeként, amely a kutatók párbeszédét és a humántudományok eredményeinek terjesztését tűzte zászlajára, majd pedig a nemzeti akadémiákat tömörítő Union Académique Internationale (Akadémiák Nemzetközi Szövetsége) vezetésében, ahol éppen Maróth Miklós akadémikus utódja voltam a poszton. Ez utóbbi szervezetnek tiszteletbeli elnöke lettem, s egyik feladatom a Corpus Antiquitatum Americanensium koordinálása, amely arra vállalkozik, hogy összegyűjtse a Kolumbusz előtti Amerikának a világ összes gyűjteményében őrzött emlékeit. A lengyel–magyar tudományos kapcsolatok terén az MTA és a krakkói PAU együttműködése hosszú évek óta eredményesen zajlik. Úgy vélem, hogy megújult formájában új perspektívákat nyithat a közös munka.