A múlt és a jelen neveléstudományi diskurzusai
Hogyan került az ELTE Neveléstudományi Intézetébe?
Dunaújvárosban érettségiztem a Széchenyi István Gimnáziumban, azt követően pedagógia-történelem szakra iratkoztam be az ELTE-re, és a tanárképzést is elvégeztem. Egyetemi éveim alatt az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán a Hallgatói Önkormányzat munkájában a Külügyi Bizottság elnökeként vettem részt. Alapító tagja, később szakmai alelnöke és mentora voltam az Illyés Sándor Szakkollégiumnak, ami a pszichológia, nevelés-, egészségtudományok iránt érkelődőknek teremt fórumot a tehetséggondozásra. A diploma megszerzése után doktoranduszként volt alkalmam pedagógiatörténeti kutatásokat végezni, ezzel párhuzamosan 2010-től különböző minőségekben oktattam, 2017-től pedig adjunktusként tanítok az ELTE-n. Kezdetben pedagógiatörténeti kurzusukat és a közoktatásügy jogi szabályozásával összefüggő órákat tartottam, majd a tanárképzés bevezető jellegű, gyakorlatorientált kurzusaiba kapcsolódtam be, és tagja vagyok a Neveléstudományi Intézet Történeti, Elméleti és Összehasonlító Pedagógia Kutatócsoportjának is.
Az iskolapadhoz mindig volt egy sajátos kötődésem, nehezen tudtam elszakadni az iskola jelenségvilágától,
a tudományos érdeklődésem azonban a doktori témám révén fordult még inkább a neveléstudomány felé.
A doktori disszertációját idén védte meg. Milyen témát kutatott?
Egy középiskolai törvény, az 1924. évi XI. törvénycikk előkészítési folyamatait vizsgáltam a különböző kapcsolódó oktatáspolitikai diskurzusok tükrében és jogi, szakmai szemszögből. A törvény parlamenti vitájáról szóló forrásokat elemezve azt találtam, hogy a nemzetközi mintázatok nagyon színesek, sokkal több ország volt az oktatáspolitika szereplőinek horizontján Indiától, az Amerikai Egyesült Államokon át Dániáig, mint azt korábban feltételeztem volna, viszont továbbra is nagyon meghatározó volt a német-osztrák dominancia. Emellett erőteljesen függött a párthovatartozástól, ki melyik országra hivatkozott: a javaslatot támogatók zömében a kormánypártiak voltak, akik Németországot és Ausztriát tekintették követendő példának, az ellenzékiek pedig Franciaországot és Angliát. A disszertációm újszerűsége abban is rejlett, hogy a parlamenti diskurzust hálózatelmélettel, a képviselők hozzászólásainak tartalmi differenciáltságát pedig egy háromdimenziós modellel elemeztem.
Két nyertes nemzetközi kutatási pályázatban is részt vett 2017-ben. Mire fókuszáltak ezek a projektek?
A nemzetközi neveléstörténeti kutatókönyvtár (Bibliothek für Bildungsgeschichtliche Forschung) fiatal kutatóknak szóló ösztöndíját nyertem el, így 2017 nyarán egy hónapig Berlinben a német és osztrák neveléstudományi diskurzusokat vizsgáltam abból a szempontból, hogy Magyarország hogyan vette át az ebben megjelenő reformelemeket a XX. század első felében. A júliustól decemberig tartó fél éves CENTRAL-Kolleg projektben pedig a berlini Humboldt Egyetemmel, a Bécsi Egyetemmel, a prágai Károly Egyetemmel és a Varsói Egyetemmel működünk együtt.
Nemzetközi kutatócsoportunk a közép-európai fővárosok közötti kulturális interakciókat vizsgálja a 18-21. században.
Elemezzük a modern iskolarendszer felépítését, jogi szabályozását, a professzionalizáció kérdéskörét, valamint a különböző ellenkultúra mozgalmakat is, különös tekintettel az életreformra. Az eredményeink szerint vannak olyan jellemzők, amelyek a vizsgált fővárosokat markánsan elkülönítik az országos vonulattól, és egy sajátos, közép-európai karaktert mutatnak. Ilyen szempont volt a fővárosi iskolafenntartás kérdésköre, a középiskolai tanárok professzionalizációja, a pedagógusok társadalmi háttere, és azok a migrációs és interkulturális folyamatok is, amelyek nemzetközibbé tették a fővárost és annak oktatási intézményrendszerét. Budapest esetében a vizsgálódásokhoz levéltári anyagokat és folyóiratokat is használtunk, egyebek mellett a Magyar Pedagógia című folyóirat 1919 és 1931 között megjelent lapszámait. Áttekintettük, hogy a másik négy főváros milyen formában jelenik meg a lap hasábjain, beleértve a kulturális események, konferenciák beszámolóit, vagy akár a bibliográfiai adatokat is. Szembetűnő eredmény, hogy Berlin és Bécs kettőse erőteljes dominanciát mutat Varsóval és Prágával szemben. Ez arra az elméleti alapvetésre vezethető vissza, miszerint a német és osztrák oktatásügyi minták preferenciája jellemző ebben az időszakban, de ennek empirikus kimutatására is törekedtünk.
Milyen témákkal foglalkozna szívesen a jövőben?
Nagyon megragadott a magyar iskolaüggyel kapcsolatos kommunikációt nemzetközi kontextusban vizsgáló közép-európai oktatáspolitikai diskurzusok elemzése, csakúgy mint a felsőoktatási tehetséggondozás, ezen belül is a szakkollégiumok területe. Ezeken túlmenően szeretnék kifejezetten módszertani kérdéseket is kutatni, hogyan lehet az újszerű módszereket – hálózatelméletet, a számítógéppel támogatott diskurzuselemzést, a szövegbányászati módszereket – hasznosítani a neveléstudomány területén. Hosszú távon mindenképpen az ELTE-n szeretnék dolgozni, mellette a forráskutatás és a nemzetközi kapcsolatok ápolása miatt remélem, hogy továbbra is lesz lehetőségem külföldön kutatni.
Melyik az a korszak a pedagógiatörténetben, amikor az oktatás a legidillikusabb volt, a gyerekek a legjobb tudást kapták?
Voltak jobbnak és rosszabbnak ítélt periódusai a neveléstörténetnek, de a dualizmus vagy a két világháború közötti időszak oktatásügyét több szempontból is lehet perspektivikusnak tekinteni. Ugyanakkor abban mindig van egyfajta értékítélet, hogy valaki jónak tartja-e egy adott korszak megközelítésmódját, műveltségtartalmát, emberképét. Ez elég szubjektív. Gyakori panel, hogy arra panaszkodnak az emberek – a laikusok és az oktatáspolitikusok is –, hogy régen jobb volt, műveltebbek voltak a diákok. De ha ez valóban így lenne, az tartós minőségromláshoz, végső soron az emberiség elbutulásához vezetne.
Mi a véleménye a jelenlegi oktatási helyzetről a diákok szemszögéből?
Nehéz összehasonlítást adni, mert más lett a szempont, ami mentén egybe akarjuk vetni az egyes korszakokat. Az utóbbi időben erőteljesen teret nyertek a munkaerőpiaci nézőpontok.
Régi vita, mi az iskola funkciója: hogy egy adott műveltségtartalmat közvetítsen, vagy olyan gyakorlati kompetenciákkal gazdagodjanak a diákok, ami segíti őket az elhelyezkedésben.
Ebben manapság erőteljesen a munkaerőpiac dominál, amihez a magyar iskolarendszer inkább tartalomközpontú megközelítése nem annyira illeszkedik. Az, hogy száz évvel ezelőtt egy gimnáziumban valaki tudott latinul, és jó eséllyel ógörögül is, teljesen természetes volt, ma pedig ez szinte fel sem merül. Ha ezt az antik vagy tágabban a humán műveltséget tekintjük értéknek, akkor sok szempontból visszalépés érzékelhető, viszont például a természettudományok, az informatika és a nyugati nyelvek térnyerése egyre intenzívebbnek mondható. Erre van igény a diákok, a piac, a szülők részéről is, de ez veszélyeket is hordoz, hiszen nem tudjuk pontosan megmondani, hogy 5–10 év múlva milyen végzettségre lesz szükség. Ha nagyon megritkítjuk azokat a területeket, amikre aktuálisan nincs igény, akkor az az utánpótlás elsorvadását jelentheti. Véleményem szerint mind a két elvárásnak meg kell felelni, nem lehet kizárólagossá tenni egyik szempontot sem. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy az iskolához való hozzáférhetőség és a tananyagtartalom is sokat változott. Míg a felsőfokú oktatásban a ’90-es évek elején körülbelül százezren vettek részt, másfél évtized alatt ez négyszeresére emelkedett. Egyik oldalról pozitív, hogy nyitottabbá válik a rendszer, másik oldalról azonban ez a minőség romlásához is vezethet.
Milyenek látja a jövő pedagógus nemzedékét?
A hallgatók döntő többsége nagyon motivált, még akkor is, miután az órákon megvitattuk a szakma főbb paramétereit: a munkaidőt, a bérezést, a jogi környezetet, a felelősségi kört. Míg korábban a tanárképzés sokaknak „kényszerpályát” jelentett, most egy pozitív trend részeként azt érzékelem, hogy nagyon erősen elkötelezettek a diákok a tanári hivatás iránt.