"A történelmi fordulatok pszichológiai konzekvenciái érdekelnek”

2022.05.06.
Az ELTE Szenátusa díszdoktori címmel tüntette ki Hunyady György szociálpszichológust, a Pedagógiai és Pszichológia Kar alapító dékánját. Avatására a Pázmány-nap alkalmából 2022. május 6-án került sor. A professzorral a magyar társadalom változó attitűdjeivel és értékválasztásaival kapcsolatos, több évtizedes kutatásairól beszélgettünk.

Sztereotípia és történetiség – néhány évtizeddel ezelőtt a szociálpszichológiában nem volt szokás együtt használni ezeket a fogalmakat. Az Ön munkásságban miképpen ért össze ez a két megközelítés?
Biztosan szerepe volt benne annak is, hogy történelem-pszichológia szakon végeztem az egyetemen, a történeti beágyazás pszichológusként sem volt idegen a gondolkodásomtól. Konkrét inspirációt Kornis Gyula 1914-es Történelem és pszichológia című írása adott, amelyben a német szellemtudomány és kísérleti pszichológia viszonyát elemezte. Az is ebbe az irányba vitt, hogy a rendszerváltozást megelőző és követő viharos változások közepette a sztereotípiák rendszerének és rendkívül dinamikus változásának a vizsgálata nagyon is időszerű volt. Ekkoriban az érdekelt, hogy nagy történeti fordulók milyen empirikusan megragadható pszichológiai konzekvenciákkal járnak. Ezután szerencsés módon kapcsolódtak össze az engem érdeklő témák a szociálpszichológián belül megjelenő új iránnyal, a társadalmi hierarchiák megélésének és értékelésének tanulmányozásával is. Amikor a 90-es években nagyon izgalmas kérdéssé vált a változás szociálpszichológiája, nálunk már rendelkezésre állt két komplex adatfelvétel, amelyek a 80-as években és a 90-es évek elején az általános- és középiskolás diákok attitűdjeit és értékválasztásait elemezték. A 2000-es és 2010-es években aztán országos reprezentatív mintákon gyűjtöttünk anyagot.

Miért tartotta érdekesnek a sztereotípiák vizsgálatát a szociálpszichológián belül?
Az 1970-es évektől az 1990-es évekig a sztereotípiakutatás uralkodó témája volt a szociálpszichológiának, mivel

az informatika felfutása új lehetőségeket nyitott a kognitív megközelítésmód számára,

így a megismerési sémák kutatásának. A sztereotípia pedig végső soron nem más, mint egy séma, amely a csoportra vonatkozó információinkat tömöríti, ám alkalmazzuk a csoporttagokra is. Szerencsésnek érzem magam, hogy nagyon hamar kapcsolatba kerülhettem David L. Hamilton amerikai kutatóval, a kognitív szociálpszichológia úttörőjével, akivel aztán a későbbiekben is együtt dolgoztunk és tanítottunk. Ugyanakkor én magam renegát nézőpontot képviseltem: elsősorban nem az érdekelt, hogyan képződik a sztereotípia, vagy hogyan alkalmazzunk, hanem magának a sztereotípiának a tartalmát akartam vizsgálni. Az foglalkoztatott, hogy mit mondunk, nem pedig az, hogy miért állt elő maga a séma és hogyan működik. Emellett pedig arra voltam kíváncsi, miként válnak a sztereotípiák egy átfogó társadalomkép részeivé, miként alkotnak rendszert, és nem utolsó sorban, hogyan változnak ezek a rendszerek az idők során. Ez a gondolatsor akkoriban egyáltalán nem volt magától értetődő a szakirodalomban.

Mi volt ennek a kutatási iránynak a legfőbb hozadéka?
Nemcsak az derült ki, hogy a sztereotípiák nem magukban állnak, hanem komplex rendszert alkotnak, hanem az is, hogy ezek az elvben görcsösen őrzött sémák rendkívül dinamikusan át tudnak alakulni: az említett kutatásaink alapján például radikális változás ment végbe a fiatalok körében a nemzeti autosztereotípia terén, vagyis azzal kapcsolatban, hogyan tekintenek saját magyarságukra. A tulajdonságok rajzolata, profilja ugyan megmaradt, ám ennek értékelése egy negatív-pozitív skálán drámain esett. Számomra

a legizgalmasabb magának a változásnak a megragadása volt,

ami nem utolsósorban abból következett, hogy a nemzetjellemzés értelmezési kerete immár nem a szovjet blokk, hanem Európa lett. A szociálpszichológiának a változások tanulmányozásakor bizonyos értelemben túl kellett lépnie önmagán, egy tágabb, ha tetszik, tőle eredetileg idegen nézőponthoz. A szociálpszichológiának el kellett fogadnia, hogy a történeti folyamatok valamiféle vetületének tekintse tárgyát. Föl kellett vállalni, hogy a tárgyához időtlen módon közelítő pszichológia, mely az emberről mint olyanról kíván állításokat tenni, elfogadja és befogadja a történeti tényezők differenciáló, meghatározó, értelmező szerepét. Én termékenynek tartom a két szemléletmód összekapcsolását, a másik irányban is, vagyis a szociálpszichológia empirikus anyaga új típusú forrásokhoz segíti a történettudományt.

Ehhez hogyan kapcsolódott a rendszerigazolás elmélete?
Szorosan együttműködünk John Jost professzorral, akivel még doktorandusz korában témavezetője, William J. McGuire, a szociálpszichológia és az attitűdkutatás talán legjelentősebb rendszerező elméje hozott kapcsolatba. Jost a sztereotípiák és az ideológiák viszonya iránt érdeklődött, McGuire javasolta neki, hogy erről a Föld egy számukra távoli pontján velem is konzultáljon. Őt az foglalkoztatta egyebek között, milyen pszichológiai tényezők hatnak egy adott ideológia, egy adott társadalmi berendezkedés fenntartása, igazolása irányába. Ebből kiindulva formálta igen sikeressé a rendszerigazolás elméletét. Ez megfogalmazta azt az elsőre meglepőnek ható tapasztalatot, hogy jelentős társadalmi csoportok hajlandóak önérdekük ellenében is a fennálló rendet támogatni, odáig menően, hogy a társadalom legkiszolgáltatottabb, legalávetettebb rétegei is különös erővel támogatják azt a rendszert, amelynek ők maguk szenvedő részesei. Mindez egybevág „az igaz világba vetett hit” teóriájával is, miszerint egyfajta önvédelemként abban reménykedünk, hogy a világ a rendezett hely, amely biztosítja, hogy az arra érdemesek boldoguljanak, s végső soron csak azok lesznek vesztesek, akik ezt érdemlik.

Hogyan jutott el innen munkássága elmúlt időszakának központi kérdéséhez, a rendszerkritikai megközelítéshez?
A 2000-es évek elejétől szisztematikusan vizsgáltam a két attitűd-komponens, a rendszer igazolása és a rendszer kritikája jelentkezését, erőviszonyait, tipikus kombinációit. Izgalmas látni, hogy

a rendszerkritikai gondolkodás és a rendszerigazolás különböző fokon áll,

egymásnak feszül, de együtt hullámzanak, amint az egyik felfelé megy, ugyanannyira a másik lefelé. Például a 2002 óta meglévő társadalmi feszültségek 2010 után is megmaradtak, ezt követően a rendszerkritikai viszonyulás emelkedett, de már 2014 előtt süllyedni kezdett. A már idézett McGuire professzor úgy értelmezte gondolataink és érzéseink konzisztenciáját, hogy a valószínűség becslése és az értékelés összefügg, tehát tendenciaszerűen felértékelem, amit valószínűnek tartok, és viszonylag leértékelem azt, amit kevésbé ítélek valószínűnek. Úgy vélem, mindez egyfelől kellően dinamikussá teszi a rendszerigazolás és rendszerkritika egymást váltó vagy éppen egymás melletti jelenlétét, másfelől magyarázó erővel bír a jelenlegi társadalmi folyamatok értelmezésben is.

Segítenek-e a változással kapcsolatos kutatások megérteni a mai magyar társadalmat?
Természetesen a rendszerigazolás erős tendenciája alól Magyarország sem kivétel, de történelmi múltjában, tapasztalatokat őrző kultúrájában vannak olyan tényezők, amelyek indokolják, hogy az igazolás mellett számoljunk a viszonylag szívós, visszatérő, újra és újra erőre kapó rendszerkritikával is.