„A tudományos megoldások nemcsak igazak, érdekesek is”
Szakterülete a rendészeti igazgatás, a kriminálpolitika, a büntetőeljárás és a kriminalisztika. Hogyan és mikor kezdett el foglalkozni ezekkel a tudományterületekkel?
Életem nagyobb részét gyakorlati munkaterületen töltöttem: 1968-ban végeztem az ELTE jogi karán, ebben az évben kerültem a Rendőrséghez, hivatásos rendőr lettem. Egészen 1990-ig igazán, a szó szoros értelmében vett kutatómunkát nem folytattam. Kivéve azokat a területeket, ahol a mindennapi gyakorlat során olyan kérdések merültek fel, melyeket csak elméleti kutatással alátámasztva lehetett jól megválaszolni.
A gyakorlat feltett egy kérdést, és rájöttem, ha jól akarok rá válaszolni és azt szeretném, hogy a válaszaimat el is fogadják, akkor elmélet után kell nézni: kellő irodalmi apparátus megmozgatásával egyszerűen komolyabban vették az embert, sőt, akár kritikát is megfogalmazhatott. Több helyen publikáltam korábbam is, különböző folyóiratokban, de akkoriban ez még nem volt túlzottan gyakori, sőt, még határozott kutatási irányt sem tudok megnevezni. Az első ilyen problémám, ahol a gyakorlat vitt az elmélet felé, egy büntető anyagi-jogi probléma volt, az önkéntes visszalépés kérdése.
A ’70-’80-as években a bűnözésről legőszintébben a kriminológia tudott beszélni: ezért léptem be a Kriminológiai Társaságba, melynek alapító tagja is voltam. Így az eljárásjogi problémák után a kriminológiai kérdések egész sora várt válaszra, melyekkel aztán egy bizonyos ideig foglalkoztam. A rendszerváltozást követően Korinek Lászlónak rendészeti helyettes államtitkár munkatársa lehettem. Úgy gondoltuk, egy nagy elméleti munka veheti kezdetét, három kulcsfontosságú témában. Az egyik a rendőrségi törvény megalkotása, a másik a szervezet átalakítása, végül pedig egy új, átfogó közbiztonsági stratégia kialakítása. Ezek közül végül egyik sem valósult meg a gyakorlatban, de megszületett belőle A rendészet elmélete című könyv, majd pedig számos további munka, ami hozzájárulhatott a korábbi Rendőrtiszti Főiskola egyetemmé válásához. Ma már a rendészettudomány nemcsak mint szak, hanem mint az államtudományok egyik aldiszciplínája is létezik, ami elsősorban nem nekem, hanem két mesteremnek, Szabó András és Korinek László akadémikusoknak köszönhető.
Mikor és hogyan került vissza az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára mint oktató?
A kilencvenes évek közepétől én az Országos Kriminológiai Intézetben is dolgoztam, ahol megismerkedtem Erdei Árpáddal, és ő volt az, aki meghívott a Büntetőeljárás Jogi Tanszékre, hogy a kriminalisztikát oktassam. Ez, az oktatásba való bekapcsolódás pedig jól kiegészítette és nagyban hozzájárult a korábban már említett, elsősorban rendészeti tárgyú érdeklődésemhez. Végül ez a kettő – a kriminalisztika és a rendészettudomány – adott egy olyan tudományos hátteret, amelyre kutatásaim során támaszkodhattam. Hálás vagyok egykori egyetemi tanáraimnak, Madarász Tibornak, Király Tibornak és Vigh Józsefnek, akik nagyban segítettek a majdani kutatási eredmények elérésében.
Ez a gyakorlatban szerzett tapasztalat fontos volt a kutatások során is.
Sokáig úgy gondoltam, hogy a gyakorlatban töltött évtizedek eklektikusak és feleslegesek voltak, de utóbb inkább arra hajlok, hogy
ez mind kellett ahhoz, hogy végül egy egységbe összeálljon a rendészetről vallott felfogásom.
A hetvenedik születésnapom alkalmából tavaly megtiszteltek a kollégáim egy tanulmánykötettel, annak pedig címnek ezt, az eredetileg Németh Lászlótól származó idézetet adták: Gályapadból laboratóriumot. Ez pontosan kifejezi azt, hogy a munkásságom honnan indult és hová jutott el.
Manapság mekkora az érdeklődés a hallgatók részéről a kriminalisztika iránt?
A kriminalisztika iránt itt az Egyetemen nagyon szerény az érdeklődés, de ez talán természetes is, hiszen a hagyományos jogtudományi gyökerekkel rendelkező, közel kétezer éves múltra visszatekintő tudományterületekkel nem tudja felvenni a versenyt. Itt maximum 150 éves történetről beszélhetünk, s emellett hatalmas teher az is, hogy a különböző korszakokban a büntetőjog – néha különösen tragikusan és erőteljesen – összefonódik a politikai hatalommal. Ez egy óriási hátrány, ami a tantárgy iránti érdeklődésben is megjelenik, pedig az ELTE-n igazán kitüntetett helyzetben volt ez a terület, mivel annak idején egy nagyon nagy formátumú büntetőjogász, Viski László művelte a kriminalisztikát.
Mi a helyzet a terület jövőjével? Van esély arra, hogy a pozíciója megerősödik?
Egyértelműen igen, ez pedig a büntetőjog humanizálódására vezethető vissza. Ez a folyamat valahol a reneszánsz emberképpel vette kezdetét, és persze sok törést szenvedett az évszázadok során – gondoljunk csak a 20. század nagy diktatúráira – mégis egyértelműen látszik ez a fejlődési ív. Ebben kulcsfontosságú szerepet játszottak a kriminológusok és az eljárásjogászok is, akik rangot adtak e területeknek. Ha a humanizálódás ezen útján maradunk, akkor ennek a területnek nagyon szép jövője lehet. Sajnos vannak olyan jelek is, melyek az ettől való eltérésre utalnak, s ezek igazán aggasztó képet festenek, többek között azzal, hogy a szolidaritás emberi értékén egyre több csorba esik. De bizakodó vagyok, hogy amint már vészterhes korszakokban, most is képes lesz a terület ezt átvészelni.
Hogyan tekint vissza pályája elmúlt évtizedeire? Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatai?
Azt hiszem, hogy az egyik fontos dolog az, hogy a rendészeti igazgatásnak sikerült helyet találnia a tudományterületek között, és ahogy látom, gondolataimat továbbgondolásra méltónak tartják. A továbbgondolás három fő pontja
a kényszeres centralizálástól való eltérés, a demilitarizálás, valamint a rendészeti és civil közigazgatás közötti távolság csökkentése.
Ezek mellett az egyes rendészeti funkciók általam javasolt újrafogalmazása is célszerű lenne: egyértelműen elválasztani az őrködő, veszély előtti jelenlétet, a veszélyt elhárító beavatkozást, és a veszélyt követő folyamat, gyakorlatilag a nyomozati munka résztvevőit – nem szabad mindenkitől ugyanazt követelni, hiszen ezek alapjaikban eltérő területek, amelyek teljesen más jogi szabályozást, szervezetet és szakmai felkészültséget követelnek.
Mit lehetett a gyakorlatból bevinni a szemináriumi termekbe?
A tanszéki elődöm, Molnár tanár úr azt vallotta, hogy a kriminalisztika egy gyakorlati tudomány, és az csak a praxison átszűrve művelhető. Aki nagyon eltávolodik a gyakorlattól és nincsenek mindennapi tapasztalatai, annak az elméletalkotó törekvései rendszerint elszakadnak a végrehajthatóságtól, egyszerűen nem hasznos, amit csinál. A gyakorlatorientáltság nagyon fontos.
A tanítást én már a ’70-es években elkezdtem óraadóként a Rendőrtiszti Főiskolán: itt nagyon sok felderítési üggyel foglalkoztunk a diákokkal közösen. Szinte minden héten volt egy olyan megoldandó kérdés, amit el tudtam vinni a hallgatóknak, és azt nemcsak gyakorlati, hanem elméleti oldalról is feldolgoztuk – az tanári pályafutásom egyik legemlékezetesebb és legszebb időszaka volt. Itt a gyakorlat és az elmélet mindig együtt járt.
Nagyon fontos, hogy az ok-okozati összefüggéseket mindig pontosan átlássák, hiszen a tudományos megoldások nemcsak igazak, hanem érdekesek is. Minden kérdést meg kell próbálni úgy megközelíteni, hogy az „odavonzza a szemet”, ezt pedig csak a praxis, az elmélet és az oktatási gyakorlat fúziójával lehet megvalósítani.
Hogyan értékeli az Önnek ítélt akadémiai elismerést?
Természetesen örültem az elismerésnek, de azt gondolom, hogy ez az elismerés még igazolásra vár. Ha mondjuk ötven év múlva az az irány, amit én több könyvemben leírtam, igaznak bizonyul, akkora valószínűleg megérdemlem ezt a megelőlegezett koszorút. Ez egy olyan remény, ami ha nem is az én életemben, de jó lenne, ha igazolódna.