„Amiért mentem, hazahoztam”
Néhány hete ért véget a riói olimpia. Hogy érzed magad most, sikerült már feldolgozni – akár részleteiben – az élményeket?
Az Olimpiára úgy utaztam ki, hogy mindenképpen éremmel szeretnék hazatérni, szerencsére sikerült elérnem: amiért mentem, hazahoztam, emellett további olimpiai pontokkal gazdagítottam a magyar csapatot. Tökéletesen elégedett és boldog vagyok az eredményemmel, mert tudom, hogy egyetlen elvesztegetett centiméter sem maradt a medencében és azt hiszem, szépen lassan helyre kerülnek az élmények is.
Mennyiben volt más ez az olimpia? Hogyan készültél fejben a versenyekre?
A pekingi játékok idején a kiutazó magyar úszó csapat legfiatalabb tagja voltam, így óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy belekóstolhattam az olimpiai hangulatba, hiszen ez minden élsportoló vágya. Sok tapasztalatot szereztem, amit Londonban hasznosítani tudtam, oda már konkrét célokkal utaztam ki. Idén Rióban pedig nem titkoltam, az éremért utaztam, amit sikerült is megszereznem. Előtte is és végig is magabiztos voltam. Az UTE-ban megtanítottak arra, hogy higgyek magamban, ezért nagyon hálás vagyok nekik.
Hiszem, hogy azért sikerült ilyen kiemelkedően teljesítenem, mert elég önbizalmam és bátorságom volt hozzá; bíztam magamban és abban, hogy meg tudom csinálni.
Mit éreztél az úszást megelőzően, verseny közben és akkor, amikor felálltál a dobogóra?
Az első úszásom előtt egy héttel utaztam ki, már tűkön ültem, annyira vártam, hogy ússzak. Kint csak úszkáltunk, azt már nem nevezném komoly edzésnek, alig bírtam kivárni a versenyt. Még három nap, még kettő, még egy! Biztos voltam benne, hogy jól fogok úszni, ezért vártam annyira. Nehezen bírtam idegekkel. Verseny közben próbáltam végig magamra koncentrálni, szándékosan nem is figyeltem a többiekre. Csak lehajtottam a fejem és a csempéket néztem végig, hogy minél jobban arra összpontosítsak, amit érzek, és hogy kiadjam magamból a maximumot. Éreztem, hogy fáradok, tudtam, hogy ez jó jel, mert ez kell ahhoz, hogy nagy idő legyen belőle. Az utolsó százon aztán körülnéztem, és láttam, hogy nagy csatában vagyok az ezüstért. Két tizeden múlt, de nagyon örülök, hogy itt van ez az érem nálam. A dobogóra felállva, talán furcsán hangzik, de olyan apróságokra figyeltem, hogy hol kell fellépni, pontosan hova kell állnom és a szokásos protokoll szerint éppen mit kell csinálnom.
Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának pszichológia szakos hallgatója vagy. Mikor döntötted el, hogy ezzel szeretnél foglalkozni? Milyen tervei vannak Kapás Boglárkának, az egyetemi hallgatónak?
Mindig is érdekelt a lélek tudománya, talán gimnáziumban fogalmazódott meg bennem elsőként, hogy ezt a pályát tudnám elképzelni magamnak. Az ELTE pszichológia szakos hallgatójaként sport pszichológusnak tanulok, maradok a sportnál, ebben a közegben képzelem el a jövőmet.
Elindult az egyetemi félév is. Milyen kihívások várnak rád ebben a szemeszterben?
Igyekszem felvenni a tempót és a feszített edzéstervem mellett teljesíteni az egyetemi elvárásokat.
Hogyan lehet összehangolni az élsportot az egyetemi előadásokkal?
Amit most fogok mondani, lehet, hogy nem lesz olyan csábító, de én tényleg örömömet lelem benne, és ez rengeteget számít. Szóval, 4:50 körül kelek, 6-kor kezdődik az edzés, egy óra szárazföldi edzés, két és fél óra úszás van reggel. Délután is két és fél óra úszás. A kettő között pedig az egyetem.
Adódik a kérdés: milyen tervei és céljai vannak az élsportolónak?
Idén lesz még több versenyszériám, majd a 2017-es budapesti Vizes Vb-re készülök, nagyon várom már, hiszen egy Magyarországon megrendezett nemzetközi verseny mindig közel áll a szívemhez, azt hiszem, nem kell ragoznom a hazai közönség lélekerősítő hatását.
Világbajnokság a hazámban, ez minden szempontból fontos, bízom benne, hogy csúcsformában leszek.