„Az emberek gondolkodására igenis lehet észérvekkel hatni”

2020.11.19.
„Az emberek gondolkodására igenis lehet észérvekkel hatni”
A járvány idején miért terjednek fénysebességgel a különféle hajmeresztő összeesküvés-elméletek? Hogyan lehet megfékezni az álhírek terjedését? – kérdeztük Krekó Pétert, az ELTE PPK Szociálpszichológiai Tanszékének oktatóját, akinek fő kutatási területe a dezinformációk pszichológiája. Az áltudományos nézetek és tudományellenes álhírek szociálpszichológiai vizsgálatával foglalkozó projektjével a közelmúltban Bolyai-ösztöndíjat nyert kutató meggyőződéssel vallja, hogy a racionális érvelés még mindig hatékony fegyver a fake news-zal szemben.

Ebben a félévben kurzust is indított a dezinformációk pszichológiájáról, amelyre az ELTE bármelyik szakáról feliratkozhattak a hallgatók. A kurzus máris nagy népszerűségnek örvend. Pontosan miről szól?
A kurzuson az álhírek, összeesküvés-elméletek és a dezinformáció pszichológiájával foglalkozunk. Sőt, ezeken túlmenően is a tévhitek pszichológiájával, kitérve például a babonákra is. Tudományterületeken átívelő módon – kitérve a téma filozófiai, etikai, technológiai aspektusaira –, de erős szociálpszichológiai fókusszal közelítünk ezekhez a témákhoz. Ez utóbbbi annyit jelent, hogy mindenki fogékony bizonyos típusú téves hiedelmekre, sőt ezek bizonyos körülmények között akár hasznosak is lehetnek. Habár előadásról van szó, próbálom interaktívra szabni, és a hallgatókat is bevonni a gondolkodásba.

Mikor és miért kezdett el foglalkozni a dezinformáció szociálpszichológiájával?
2009-ben találtam rá erre a témára, amikor Antwerpen utcáin sétálva eszembe jutott, hogy az ottani zsidó közösséggel kapcsolatos összeesküvés-elméletek érdekes kutatási téma lehetne. Az összeesküvés-elméletekről írtam és védtem meg a disszertációmat 2014-ben. Azóta robbanás következett be a téma szakirodalmában. Míg korábban ez a kérdés a társadalmi közbeszéd margóján szerepelt, azóta bemenetelt a mainstreambe.

2016 óta az álhír és a dezinformáció fogalma különösen fontossá vált.

Én a Krím elfoglalásától kezdődően foglalkoztam olyan geopolitikai törekvésekkel, amelyek részeként az álhíreket gyakran alkalmazták mint az információs hadviselés eszközeit. Foglalkoztam ezenkívül a politikai radikalizmussal is, a dezinformáció ehhez is kapcsolódik.

A mai politikai életet gyakran nevezik “igazság utáninak”, ahol nincsenek szilárd hivatkozási pontok, a tényekkel alternatív tényeket, a hírekkel álhíreket szegeznek szembe. Merőben új jelenséggel állunk szemben, vagy mindig is ilyen volt a politika természete?
Humánspecifikus tulajdonság, hogy szeretünk általunk teremtett, elképzelt valóságokban élni. Ezekre szükség van ahhoz, hogy egyébként a tényszerű valóságban éljük az életünket. A probléma ott kezdődik, amikor azokon a területeken, ahol igenis vannak igazolható tények, a tényszerűség álcájában megjelennek olyan álhírek, amelyek objektív ténynek hazudják magukat. Nem az a baj tehát velük, hogy nem igazak. Hiszen egy játékfilm sem igaz. Hanem az, hogy azt hazudják magukról, hogy igazak.

Ez oda vezet, hogy a konszenzuális valóság felfeslik.

A közbeszéd előfeltétele, hogy legyenek közös ismeretek.

Enélkül nem tudunk kommunikálni egymással, elbeszélünk egymás mellett, nincsenek közös hivatkozási pontok.

Másrészről pedig elvezet ez ahhoz a jelenséghez, hogy egyre többen elkezdenek kételkedni abban, hogy egyáltalán léteznek-e tények, és megismerhetők-e. És ez pszichológiai szempontból a post-truth korszak lényege. Ami végső soron egy korábbi civilizációs időszakba való regressziót jelent, ahol a tényeket eldobjuk és csak a hiedelmek vitatkoznak egymással. Ezáltal a felvilágosodás fő eszméit dobjuk ki az ablakon.

Vannak-e kutatások az álhírek szerepéről olyan sorsdöntő döntésekben, mint amilyen például a 2016-os amerikai elnökválasztás volt?
Vannak, akik állítják, hogy az amerikai választást az álhírek döntötték el. Én ezt biztonsággal nem tudom alátámasztani vagy cáfolni, nincsen jelenleg eszközünk erre. Amit viszont tudunk, hogy nagyon komoly az álhírek szerepe. A 2016-os választás körül az amerikaiak többsége hajlamos volt hinni olyan álhírekben, mint hogy a pápa kampányolt Trump mellett, vagy hogy Hillary Clinton pedofil hálózatot futtatott. A Political Capital kutatásai szerint Magyarországon is vannak olyan összeesküvés-elméletek, amelyek széles körben elterjedtek a választók körében. Ezek sok választót tudnak mozgósítani, de hogy pontosan mennyire befolyásolják a választói viselkedést, azt még nem tudjuk.

Az egészséges életmóddal kapcsolatos magatartásban viszont egyértelműen fontos szerepük van a dezinformációknak. A koronavírus-járvány arra mutatott rá, hogy ha van egy válságjelenség, ami szorongást kelt bennünk, akkor nagyobb valószínűséggel fogadunk el megnyugvást okozó elméleteket magyarázatul. És ezek az elméletek többnyire tévesek. Válság idején megnő a dezinformációk piaca. A mai világban rengeteg információ vesz minket körül, ami megkönnyíti, hogy megvezessenek minket. És ezzel kapcsolatban még nem alakult ki immunitás az emberekben. A társadalomtudományok feladata, hogy kidolgozzák, miként lehet az embereket immunissá tenni a dezinformációra a digitális korban.

Összeesküvések mindig is léteztek a világtörténelemben. Mégis, mi az, ami megkülönbözteti az összeesküvés-elmélet hívők gondolkodását a kritikai gondolkodástól?
Valóban vannak összeesküvések a világban. Nyitottabb társadalmakban azonban az összeesküvéseknek kisebb a tere.

A probléma ott kezdődik, amikor azokat az intézményeket kezdik leépíteni, amelyek az összeesküvéseket leleplezhetik.

Például a sajtót, a parlamentet vagy az alkotmánybíróságot. Vagy a civil szervezetek szerepét csökkentik. Az összeesküvés természetes
tevékenység, de ahol társadalmi ellenőrzés van, ott kevesebb tér jut az összeesküvőknek.

Az összeesküvéses gondolkodásnak három fő ismérve van. Először is, óvakodjunk azoktól a magyarázatoktól, ahol a szuperemberek egy kis csoportja kieszel valami ördögi tervet, és azt tökéletesen összehangoltan végrehajtja. A világ nem így működik. Az emberek tökéletlenek. Egy másik jellemzője az összeesküvés-elméleteknek, hogy minden jelenség között összefüggést látnak. Természetes funkciója az intelligenciának, hogy összefüggéseket keres a világban. De ha ezt túlhajtjuk, akkor tévútra vezet minket. Pszichológiai kutatások bebizonyították, hogy akik hajlamosak hinni összeesküvés-elméletekben, azok jobban belelátják az absztrakt festményekbe is a mintázatot.

A harmadik ismérv, hogy az összeesküvés-elméletek szerint mindig az áll egy esemény mögött, akinek az érdekét szolgálja. Például ezzel a gondolkodással könnyen igazolható, hogy a koronavírus-járványt a kézfertőtlenítő cégek okozták. Karl Popper ezt a gondolkodást alapos kritikában részesítette. Rámutatott, hogy

a világot gyakran a szándékos cselekedetek nem szándékolt következményei alakítják.

Azt a példát hozta erre, hogy ha mi lakást akarunk vásárolni, akkor azáltal, hogy megjelenünk a lakáspiacon vásárlóként, máris megváltoztatjuk magát a piacot is.

Napjainkban, a koronavírus-járvány idején mintha egyenesen a különféle összeesküvés-elméletek fúziójával találkoznánk. Különféle konteók jelképei tűnnek fel például a vírusszkeptikus tüntetéseken és fórumokon. Vajon mekkora az átjárhatóság a különféle összeesküvés-elméletek között? Ugyanazok az emberek hajlamosak hinni bennük?  
Egyértelműen látjuk, hogy a járvány kapcsán egymásba játszanak a különféle összeesküvés-elméletek logikái, és a közösségekben is nagy az átjárhatóság például az oltástagadó, a migráns-ellenes és a koronavírussal kapcsolatos összeesküvés-elméletek között. Ez a világ jól tolerálja az ellentmondásokat is. Amelyik fórumon megjelenik, hogy a koronavírus kamu, ott megjelenik az is, hogy tömegpusztító fegyver.

Manapság sokféle módszert látunk arra, miként kezelik az összeesküvés-elméleteket: nevetségessé tevés vagy Facebook-oldalak betiltása. Vajon mi működik az összesküvés-elméletek elleni küzdelemben?
A kollégákkal eddig is több olyan kutatást folytattunk itt az ELTE-n, amelyben például a vágyteljesítő álhírek pszichológiai hátterét vagy éppen az összeesküvés-elméletek pszichológiai „ellenszerét” kutattuk. Írtam egy ismeretterjesztő monográfiát a témában, részben az ELTE-n megvédett doktori disszertációm eredményeire támaszkodva. A jövőben pedig a Bolyai János Kutatói Ösztöndíjnak köszönhetően vizsgálhatom az ELTE PPK-n a tudományellenes és áltudományos vélekedések szociálpszichológiai hátterét. A kutatások szerint a tényszerű cáfolat és a nevetségessé tevés eredményes lehet az összeesküvés-elméletekkel szemben. Fontos, hogy ne essünk a post-truth csapdájába, és

ne gondoljuk, hogy csak irracionális érvekkel lehet hatni az emberek gondolkodására.

A racionális érvelés hatékony lehet azoknál, akik nem nagyon elkötelezettek egy téveszme iránt. Egy olyan összeesküvés-elmélet hívőre, aki az egész életét erre tette fel, esetleg ebből él, nem tudunk hatni észérvekkel., de ők kevesen vannak. Fontos, hogy higgyünk a racionális érvek erejében. A nevetségessé tevés pedig kétélű fegyver. Soha nem szabad az embert nevetségessé tenni, mert azzal feldühítjük és megalázzuk. Csak az elméletet lehet nevetségessé tenni.

Arra, hogy mikor kell szembeszállni az összeesküvés-elméletekkel én hármas kritériumrendszert alkalmaznék. Az első, hogy az elmélet legyen egyértelműen téves. De ez még nem elég önmagában. Fontos, hogy népszerű is legyen. Ha egy elmélet híveinek a száma alacsony, akkor nem érdemes vele foglalkozni, mert meg van a veszélye, hogy mi magunk terjesztjük el. A harmadik dolog az, hogy legyen veszélyes. A laposföld összeesküvés-elméletet például a nem veszélyes elméletek közé sorolom. Egy laposföld-hívő nem árt senkinek, de egy koronavírus-tagadó, aki a maszkok viselése ellen érvel, az nagyon veszélyes, és rengeteg halálos áldozatot eredményezhet.

Mi a helyzet a téveszmékről szóló televíziós vitákkal?
Nagyon veszélyesnek tartom, amikor tudományos szaktekintélyek leülnek beszélni összeesküvés-elmélet hívőkkel. Vannak kérdések, amelyeket nem lehet vita tárgyává tenni. Például, hogy meghalt-e hat millió zsidó a holokausztban. Egy ilyen elméletet ne tegyünk nyilvános vita tárgyává, mert az összeesküvés-elméleteket terjesztők gyakran sokkal eredményesebben képesek meggyőzni az embereket a saját terepükön, a médiában. Hiszen izgalmasak, provokatívak. Az ilyen elméleteket cáfolni kell a médiában, és nem vitára bocsátani.

Az interjút Sárosi Péter, az ELTE PPK doktorandusza készítette.
Fotók: Reviczky Zsolt/HVG