„Az odaadó lelkesedés levett a lábamról”

2009 óta vezeti az ELTE Művészeti Együttesét. Melyek a legemlékezetesebb pillanatai ennek az időszaknak?
Mindenképpen a legfontosabb és a legmeghatározóbb élmény az a fajta atmoszféra, ami mindig is jellemző volt az ELTE Művészeti Együttesre. Az a koncentrált, intelligens közeg, amiben megszületnek ezek a zenei produkciók: ez volt, ami engem levett a lábamról, és életemben először – a profi közeg mellett – amatőrökkel kezdtem el dolgozni. Soha ezelőtt nem volt kórusom vagy olyan kisebb kamarazenekarom, akikkel dolgozhattam volna, mivel 22 éves koromtól kezdve a profi zenei világban éltem az életem, annak minden pozitívumával és negatívumával egyetemben. Ennek az ELTE Együttese a totális ellenpólusa, hiszen az a fajta mindent odaadó lelkesedés a produkcióért, ami itt az alaphozzáállás, számomra egy új, érzelmekkel is megtámogatott alaptónusa volt a munkámnak, amit nagyon értékeltem. Amikor Baross Gábor halála után lehetőségem nyílt az Együttessel való munkára, ez volt a legfontosabb tényező, ami végül azt eredményezte, hogy elvállaltam ezt a megtisztelő pozíciót. A mai napig is ez táplálja az együttlétünket: örülnek, ha tíz perccel tovább próbálunk. A folyamatok itt tovább tartanak, nem három nap alatt tanulunk meg egy új művet – sokkal mélyebbről kell építkezni, de végül a megszülető produkciót ugyanolyan élmény hallgatni a hallgatóság számára, mintha egy profi együttes játszotta volna.

Emellett meg kell említenem azokat az alapvető koncerteket, amelyek az elmúlt időszak folyamán az éves koncertprogram részévé váltak: a karácsonyi koncert, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral közös zenekari koncertünk, mely a Mester és tanítvány címet viseli, az évadzáró vagy Tavaszi Fesztiválhoz köthető koncert, az egyetemi Pázmány-napi koncert, Tiszazugi Zenei Fesztivál, a tihanyi apátsági koncert, amelyet idén már 20. alkalommal rendeztünk meg és az őszi zenekari koncert. Ezek olyan sarokpontok, amelyek nélkül nem tudjuk elképzelni a működésünket. Persze ezek mellett ott vannak a különlegességek is: két és fél éve eljutottunk a bécsi Musikvereinba, ahol sikeresen mutatkoztunk be, vagy a pár hónappal ezelőtti kínai út.

Milyen repertoárral készültek a kínai közönségnek?
Már volt előzetes tapasztalatom a kínai közönséggel kapcsolatban, hiszen korábban vezettem már turnékat ott nagy koncerttermekben. Tudtam, hogy az ottani közönség alapvetően a rövidebb, könnyedebb darabokat szereti, amelyek táncosak, szórakoztatóak és szellemesek. Ezek azok, amelyeket igazán szívesen hallgatnak, a hosszabb, elmélyültebb művekre máshogy reagálnak. Ez a benyomásom megváltozott most, hiszen egyetemi közegben léptünk fel, ahol a hallgatók nagy érdeklődéssel fogadtak bennünket, több mint ezer ember előtt játszottunk, a programunkat pedig nagy lelkesedéssel fogadták. Az előzetes összeállított műsorban sok ilyen könnyed darab kapott helyet, de határozott kérés volt a részükről, hogy a három nagy magyar klasszikustól – Liszt, Kodály és Bartók – szeretnének egy-egy darabot hallani. Ezen kívül Orbán György és Daróci Bárdos Tamás műveiből is örömmel választottam. Mind a négy koncert alkalmával nehezen engedték le a színpadról az együttest.

Létezhet bármilyen kapcsolat vagy hasonlóság a nyugati és a keleti zene között? Esetleg ezért kedvelik jobban az Ön által említett, könnyedebb műfajokat?
A két zenei hagyománynak alapvetően semmi köze nincs egymáshoz, mondom ezt elég határozottan annak ellenére, hogy a kínai zene is, akárcsak magyar, az ötfokú, pentaton skálából táplálkozik. A legnagyobb differencia a koncertekre vonatkozóan az, hogy a Pekingi és Sanghaji Idegen Nyelvi Egyetemeken egy évben egyszer van arra lehetőség, hogy európai zenét játszó együttest hallgassanak az egyetemi polgárok, rendszeresen nem jutnak hozzá az ilyen kulturális termékekhez. Így azt a protokollt sem ismerik, ami számunkra itt Európában teljesen természetes: hogyan kell viselkedni, szabad-e enni, szabad-e telefonálni, mikor és meddig kell tapsolni. Például nem szabad megfordulni a színpadon, és felszólítani a koncert végén az egyik szólistát, hogy megköszönjem a munkáját, mert abbahagyják a tapsot. Mégis mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy az egyetemi közeg abszolút nyitott volt erre a fajta zenére. Természetesen a legnagyobb sikert a külön erre az útra tanult két kínai darabbal arattuk.

Az együttes itthoni munkájára visszatérve: tavaly jelent meg legutóbbi lemezük. Milyen volt a fogadtatás? Ön szerint milyen lett az elkészült anyag? Elégedett az eredménnyel?
A lemez azt a tradíciót követte, amely úton a művészeti együttes már nagyon régóta jár: mindhárom művet rendeltük magyar szerzőktől. ez jelenthette volna az első hibalehetőséget, hogy olyan darabot kapunk, ami mégsem úgy működik, ahogy kellene, de szerencsére mindhárom művet nagyon kedveltük. A következő fázisban ott lehetett volna hibázni, ha túl hamar vesszük fel az anyagot, de mivel már évek óta repertoáron voltak a művek, így rájuk rakódott az a tapasztalat, amitől ezek igazán meg tudnak szólalni. Végül pedig a lehető legjobb körülmények között, egy profi stúdióban, hangmérnökkel és zenei rendezővel rögzítettük. A CD-n lévő darabokat a visszajelzések alapján szívesen hallgatja a közönség, annak ellenére, hogy kortárs zene: jól hallgatható, könnyen befogadható, izgalmas művek. A visszajelzések abszolút pozitívak voltak, nem úgy hallgatták a lemezt, mint egy egyetemi együttes anyagát, ami számunkra óriási elismerés.

Ha a repertoárt nézzük, továbbra is ezt az utat szeretné járni az együttessel?
Egyértelműen igen, ugyanakkor nem szeretnénk ránehezedni a közönségünkre azzal, hogy csak kortárs zenét játszunk, így sokan szerepelnek a repertoáron Bachtól Mozarton át a romantikus szerzőkig, vagy éppen John Rutter, aki ugyan szintén kortárs zeneszerző, ám szinte már a musicalekhez hasonló nyelvet használ. Azonban minden együttes feladata az, hogy teret adjon azoknak a mai szerzőknek, aki leülnek és fél éven keresztül dolgoznak egy művön, aminek aztán meg kell szólalnia. Hiszen ők attól nem lesznek okosabbak vagy tapasztaltabbak a zeneszerzést illetően, ha csupán az asztalfióknak írnak. Megfelelő szelekcióval, de játszani kell a kortárs zenét.

Számít a közönség visszajelzése abban, hogy milyen darabokat tanul meg az együttes?
A cél az, hogy minél több ember jöjjön el a koncertekre és onnan minél elégedettebben távozzon. A Rutter-darab esetében nyitott kapukat döngettünk, hiszen mind a zenészek, mind a közönség rögtön ráérzett erre a zenére. De persze nem lehet mindig ezeket a darabokat játszani, hiszen egy helyen kétszer egymás után nem adhatjuk elő ugyanazt a műsort.

Az idei karácsonyi koncerten mit várhat a hallgatóság?
Apró részletekből áll majd a koncert első fele, ahol Magnificat részletek szólalnak meg, például Bach és az említett John Rutter műveiből is. A második részben egy zenekari blokk lesz, majd az említett kínai útról tartunk egy rövid zenei beszámolót, a harmadik részben pedig egy magyar szerző, Daróczi Bárdos Tamás Betlehemesét adjuk elő.

Milyen tervei vannak az együttesnek a következő évre és évadra?
Sajnos itt nem lehet olyan hajszálpontosan tervezi, mint egy profi együttes esetében, egy évre előre: mi inkább csak hónapokkal előre tervezünk. De a következő évben olyasmire készülünk, ami méltán nagy érdeklődésre tarthat majd számot. A korábbi operakórus-koncerthez hasonlóval szeretnénk színre lépni, úgy néz ki, hogy belefogunk Carl Orff Carmina Buranájába, így a következő cél az, hogy ez a mű tavasszal megszólaljon. Ehhez persze még sok feltétel nem adott – például az együttest is szimfonikus méretre kell növelni, hiszen egy kamarazenekari hangzás ezt nem képes megszólaltatni. Az ilyen darabokkal és a zenekar kibővítésével a közönség számára a zeneirodalom igazán különleges részeit is képesek vagyunk megmutatni a közönségnek.